24/11/2025
Gondolatok, még novemberre:
"Hova lett ez a hang? Hova lett a szürke szem, a darabos kéz, a szivarcsutka, amely sohase égett... Hova lett a mindig rosszul befűzött cipő és félrecsúszott nyakkendő?..... olyan szeme van, mint az apjának volt, s most ez a szem nem néz, csak lát; tükröt tart önmagának...
- Erzsi már megnyugodott?
- Hát... úgy-ahogy...
- Ha eljön az ideje...
- Erről talán ráérünk beszélni...
- Remélem én is, de miért ne lehetne róla beszélni?...
Ez tavaly volt, a nagybátyja temetése után, s mindez már a valóság.
Temetés óta nem látta az anyját, s most arra gondolt, vajon megnyugodott-e már?... és átölelte az anyját, magához szorítva, hogy ne kelljen a szemébe nézni..."
Gyász.
Amit és ahogyan örököltünk.
Hagyomány; a XX. század első feléből:.. erről talán ráérünk beszélni - temetés óta nem látta az anyját - ne kelljen a szemébe nézni...
A szembenézés fáj.
A gyász fáj, a veszteség fáj, a hiány fáj!
Amikor a szeretet és biztonság helyébe hirtelen üresség és fájdalom lép... akkor hogyan tovább?.. vajon megnyugodott-e már...?
Hogyan kellene megnyugodni?
Sose éreztem szorosabban a tágabb családunk összetartását és segítségét, mint édesapa halála utáni időben.
Amikor mindenki tudta, szavak nélkül is, hogy bármit érez, bármilyen árnyalattal, és bárhogyan mutatja: közös a fájdalom, közös az aggódás, a tanácstalanság, az ijedtség.
Közös tudott hát lenni a sírás, a támogatás, a meghallgatás és együttérzés is.
Sok év beszélgetései, kapcsolatai és ismeretségei húzódtak feszesre, mindenkit megtartó hálóvá; az itt maradott feleség, gyerekek, barátok, munkatársak mertek egymás szemébe nézni, a könnyekkel és az emlékek keltette mosollyal is.
Hogyan kell megnyugodni?
Talán beletörődni... talán elfogadni... talán együttélni az új helyzettel. Talán felnőni, önállóságot tanulni, számot vetni az örökséggel. Talán emlékezni?.. nem hiszem, hogy meg "kell" nyugodni.
A testünk és a lelkünk is belefárad a folyamatos intenzív szenvedésbe, csendesedni vágyik, tompulni, pihenni.
Megnyugodni.
Élni.
Együtt az érzéseinkkel, a veszteség és a hiány fájdalmával, az új felállás nehézségeivel, a felkavarodó értetlenséggel, de a múlt derűjével is...
Gyászban, veszteségben: nézzünk egymás szemébe.
Mert .
(Ez a bejegyzés nem kötődik Mentőöv programhoz, bár a ketten is dolgozunk itt mint gyászkísérők. Csak .
Idézet: Fekete István: Áradás)