
26/05/2024
Hálásan köszönöm a sok rám gondolást, üzenetet, telefont!
A napjaim leginkább a kanapén telnek, hallgatom a szomszéd ház mögötti hársfa susogását, nézem a felhőket, telnek az órák a semmivel. Ponyvát olvasok ezer oldal számra. A kognitív képességeim meredeken hanyatlanak, amit el lehet felejteni, azt elfelejtek. És egy kicsit gyászolok. Nem az életet, amit most magam mögött hagyok, a szabadságot, a nagy gyerekek melletti könnyedebb életet.
Gyászolom a képet, amit rengetegszer elképzeltem, milyen lesz elmondani, hogy gyermeket várok optimizmussal, hittel és bizakodással.
Gyászolom a könnyed várandósságot, sok mozgással, csak a szokásos orvosi vizsgálatokkal.
Gyászolom a testemet, aminek nem kellett volna átmennie végtelen számú orvosi vizsgálaton és beavatkozáson.
"És megszületik a lány, és a fiú, aki lehetett volna, meghal - mondta csendesen. És a szép kölyök a melleden megölte a kislányt, akiről azt hitted, hogy hordozod. És sírsz azért, akit nem ismertél, aki örökre eltűnt, amíg meg nem ismered a gyermekedet, aki van, és végül olyan lesz, mintha nem is lehetett volna más, mint aki, és immár csak a boldogság marad miatta. De addig könnyen sír az ember." (Diana Gabaldon: Outlander - Szitakötő borostyánban)
Mindeközben hálás vagyok, hogy itt tarthatunk, hogy eddig eljutottunk, hogy a testem kitartott, hogy a gyerekünk erős, és velünk van. Ezek az utolsó napok nekem már arról szólnak, hogy nézem a körülöttem levő világot, ami már sosem lesz olyan, mint most. Nézem az otthonunkat, ami hamarosan egy újszülöttel bővül. Nézem a könyvespolcot, amit egy év múlva lepakol a fiam. Nézem a képeket a falon, amik közé hamarosan új kép kerül ki. Figyelem magamban a helyet, amit egy új gyermek tölt ki, összefonódva a Lányaimmal.
Isten éltesse a gyermekeket!