03/03/2026
 Segítő vagyok. A lélek embere…de ember. Esendő, sérülésekkel és olykor bizonytalansággal…elmesélek egy történetet: Már kezdem visszanyerni emberi formàmat, arcomat, visszahíztam talán , amit kellett, már tornázom is, valahogy most már látom az alagút elejét😊és a tavaly december 27.-ei nap már csak egy emlèktrauma.. A mesterséges intelligencia úgy fogalmazott:
(hozzáteszem; nagyon ritkán használom, és akkor is csak a googleba beütve, direkt nem töltöttem le programokat, nehogy elveszítsem önmagamat és a valóság talaján maradjak) -, hogy minden, amit azóta érzek és néha vissza visszatér, olykor sajnos fél napokra is , az csak a TRAUMA UTÓRENGÉSE. December óta négyszer voltam egyedül kint a szabadban. Először csak 10 percre, azután fél órára, azután másfél órára. Ennyi jutott, ennyit tudtam csinálni.  Tegnap összeszedtem a bátorságomat, bár bevallom, be voltam rezelve elég rendesen🤣, lementem a pincébe, ahol 5 hónapja gubbaszt a sötétben a bicajom…felvonszoltam és eltoltam egy benzinkúthoz…ahol a kedves bácsik felfújják mindig a kerekét. Mondhatnám azt, hogy kaptam egy új esélyt, és az élet egy kicsit fejbe kólintott, szó szerint fejbe. És a világ is megfordult velem , az is szó szerint. 6 órán át tartott a dolog, csak utána voltam hajlandó megadni magam…és belátni: ezt nem tudom irányítani. Azóta már ismerem ezt az állapotot, beszélgettem olyan emberekkel is, akik hasonló ” élményekkel „gazdagították” az életüket, és ennek a csúnya ébresztő állapotnak megtapasztaltàk minden pokoli fázisát. Nevezzük el BPPV-nek…mert, hogy ez a neve. Betűk, amik egymás mellé téve nem jelent***ek számomra semmit tavaly októberig.  Akkor próbálkozott először nálam… Csak rövid időre, azután elfelejt***em, de jött a december 27-e és újra emlékeztetett arra, hogy létezik. Neki neve is van 🙂 Egyem meg a szívét… A naponta elvégzendő gyógytorna mellett, természetesen az életemet teljesen át kellett formálom. Amellett, hogy az amúgyis lassú tempómat tizedére kellett csökkentenem, és a sportot nélkülöznöm kellett egy ideig, nagy belső átalakuláson megyek keresztül. Van egy fantasztikus segítőm. Nélküle most lelkileg nem lennék ott ahol vagyok. Természetesen dolgozom azóta is, mert azt nem tudtam szüneteltetni. Talán ösztönösen nem is akartam… ezzel is mutatni tudok valamit a klienseimnek. Hitelesebb is lehetek ezáltal. Mert màr ezt is ismerem belülről…és az utat kifelé…Kevesebbet bírtam persze az elején dolgozni és volt pàr sötét pillanat….de másképpen nézem ezt is; a hivatasomat. Lassan felvàltotta a sietséget a várakozás. A türelem. A megfigyelés. En bloc az élethez valahogy teljesen máshogy állok hozzá. Nem voltam fegyelmezetlen ember eddig sem. De most vannak dolgok, amiket nem tudok csinálni. És vannak dolgok amiket kötelező, pedig kellemetlen 🙂 Exupery: Fohász című művét január 3-án vettem föl hangrögzítővel … soha olyan őszintén és fájdalmasan nem tudtam átélni egy írást sem, amit valaha felolvastam… gyenge voltam, a levegőket masképp vettem, de az az írás megmentett akkor…sokáig készült, hogy jól hallható legyen. Megérintett, megkarcolta a szívem és úgy döntöttem, elküldöm pár kedves szerettemnek. De tulajdonképpen az élet most megtanított a kis lépések művészetére… és várni. Várni arra, hogy egyszer csak ne féljek élni, elindulni. Vagyis inkább most is csak tanulom. Ez az àllapot arra tanított meg leginkàbb, hogy mindig!! legyek a jelenben. Bármelyik pillanatban, amikor vissza tekintek a múltba, vagy előre rohannék a jövőbe, megszédülök. Tökéletesen időzít az élet. És bár soha nem leszek hálás magáért az állapotért és azért a napért — mert sose fogom elfelejteni ezt a traumát –, amin átmegyek azóta, azért hálás vagyok. Hívő ember vagyok. Imádkozó, mélyen hívő. Nem vallásos, mert azt valahogy nem tudtam őszintén összeegyeztetni a személyiségemmel. Viszont a buddhizmus filozófiája nagyon közel áll hozzám. És itt van Isten…aki a “legjobb barátom”…az elmúlt hónapokban rengeteget beszélgettem vele… tanultam és tanulok a Buddhizmusról, és általa. Mindenkinek azt tudom javasolni, hogy találjon egy olyan irányt, amiben tisztaság van, amiben megtalálja önmagát, ahol magára ismer. Egy olyan út az , amin most járok, amin nem kezdtem volna járni, ha nem történik az, ami. Elég egy rossz mozdulat. És semmi nem ugyanaz.  Mindig is hittem valami láthatatlan, felsőbb erőben, de igazán közel csak most kerültem hozzá és magamhoz is. Szükségem van rá. Talàn soha ennyire, mint most. Évek óta keresgéltem a kapaszkodókat és nem találtam egyet sem igazán. Azt hittem, az valahol kint van a világban. Azt hittem, hogy azt ki kell érdemelni, hogy az biztos máshol van, mint ahol most én vagyok. Azután jött egy pillanat és megtaláltam magamban ezt a kapaszkodót. Átrendeződtek az emberi kapcsolataim. Megtanultam szép lassan határokat húzni. Megtanultam igazán nemet mondani anélkül, hogy bárkit is megbántanék. És ami talán a legnehezebb; , tanulom az elfogadás művészetét. Talán életünk végéig tanuljuk ezt… És nem utolsósorban eltűnt belőlem a harag. Azóta a nap óta nem fájt a fejem. Előtte való évben nagyon sokat voltam kórházban, csupàn egy - egy napokra. Mindig “elromlott bennem valami” , és azt hiszem december 27-én kaptam egy új lehetőséget. Nyomtam egy RESET-et és hoztam egy döntést. És hálás vagyok , hogy csak ezt a figyelmeztetést kaptam. Mindegy, hogy nevezzük; az élettől, Istentől vagy a saját testemtől. De egy erőteljes jelzés, ami átszakította a belső világomat. Csak azt szeretném evvel üzenni, hogy jobban figyeljetek magatokra, hallgassatok a belső hangokra és a fontossági sorrendetekben legyetek az első helyen. Mert ha mindig mások szükségleteivel foglalkoztok, és meg akartok felelni, és szeretetet akartok kicsikarni onnan, ahonnan nem kaptok, akkor fogtok kapni erős jelzéseket. És ezek a jelzések nem mindig kicsik. Olykor nagyon fèlelmetesek és fájdalmasak. Néha egészen a szakadék szélére kell eljutni, ahhoz hogy felébredjünk, és néha le is kell zuhanni onnan, egészen a mélybe és össze kell zúzni magunkat apró darabokra... megtanultam értékelni olyan észrevehetetlen pillanatokat, amik eddig magától értetődőek voltak az életemben. Megtanultam, hogy nem jár nekünk semmi!! Megtanultam, hogy nem evidens az, hogy tudok sétálni, és el tudok menni a boltba egyedül. Ebből a perspektívából , bármilyen kemény dolgok is történnek a világban, az élet szebb, változatosabb és nagyobb ajándék lehet, mint gondoltam. Lehetőségem lett újra tanulni szinte minden érzelmet. Amikor decemberben először a tükörbe néztem napok múlva, fájdalmas volt látnom, ahogy eltűnik a fény a szememből , eltűnik az egyéniségem, eltűnt a sápadtsàgom és a rettegésem mögött az élet …és az arcom megváltozott. Csak egy kimerült ismeretlen voltam…Hiú ember vagyok, borzalmasan nehéz volt megszokni az új arcomat. Nem tudtam meddig fog tartani, hogy visszaszerezzem…. Szomorúvá tett , sokat sírtam…. De nem szereztem vissza, hanem új arcom lett, valami mással van töltve, mint eddig és ha most a tükörbe nézek, bármilyen fáradt vagyok, és bármi történik, szeretem azt, akit látok. Talán először életemben igazán szeretem és elfogadom magam🥰 Van most pár ember az életemben, akik nagyon nehéz dologgal néznek szembe. Nagyon nagyon szeretem őket, de az az ő csatájuk, ahogy ez most az enyém. Talán mondhatom, hogy most tanultam meg igazán szeretni is. Nem őket….csak úgy. Tudom szeretni is őket és közben csendben lenni. Hátralépni kettőt..,vàrni és nem csinálni semmit olykor, pedig szeretnék….mert megért***em, hogy nekik akkor és ott az a legjobb, ha csak tudjàk: itt vagyok , ha kellek . Tudják, kiről beszélek ❤️💙❤️ Én is nagyon sokáig kívántam ezt a csendet. Még most is szeretem és igénylem . De fontosnak tartottam, hogy ezt leírjam. Talán valakinek éppen most van rá szüksége 🥰Azt kívánom mindenkinek, hogy legyen az életben valódi kapaszkodója, és ha eltévednétek, keressétek meg magatokban azt a tiszta , naiv kislányt és kisfiút, akik egykor voltatok mindenféle kontroll, hazugság, megtévesztés, félelem, kétség és mindenféle negatív külső hatás nélkül ❤️
