16/04/2026
Sokan kerestetek meg azzal, hogy hogyan segíthettek idős hozzátartozóitoknak, akik még mindig a háborútól rettegnek, és egyáltalán mi történt az egykor józan és mérlegelni képes idős emberekkel. Azt hiszem, rendkívül fontos, hogy megértsük a másik elméjében zajló folyamatokat, mert ezáltal rajzolódnak ki a beavatkozási lehetőségeink. A „Mit tehetek” kérdésre akkor lesz válasz, ha előtte feltárjuk a jelen állapotig vezető utat. Ennek megértéséhez egyik korábban megjelent írásomat idézem:
„A pszichiátriai osztályra, ahol éppen dolgoztam a mentők két sürgős ellátásra szoruló beteget szállítottak be. Egy anyát és közel 50 éves fiát. Mindketten súlyos pszichotikus állapotban voltak, realitásérzékük jócskán eltorzult, és elveszítették a kapcsolatot a valósággal. Azt képzelték, hogy rendkívüli veszélyben vannak, mert a falakba mindenhol befészkelték magukat a „mofák”, amik most még csak megfigyelik őket, ám végső céljuk az ő elpusztításuk. Ezek a paranoid téveszmék annyira elhatalmasodtak, hogy már a lakásból sem léptek ki, a korábban felhalmozott élelmiszerkészleteikből éltek. Esetüket a szomszédok jelentették, akik hetek óta ütemes kopogásokat hallottak a lakásukból, ám amikor becsengettek hozzájuk, senki nem nyitott ajtót. A helyzet hamarosan tarthatatlanná vált, így kihívták a rendőrséget, akik az ajtót betörve bejutottak a lakásba. Ott döbbenten látták, hogy anya és fia minden helyiségben leverte a felső vakolatréteget. Amikor megkérdezték őket, miért tették ezt, elmondták, hogy a gyilkos „mofákat” szerették volna megtalálni és megsemmisíteni, ám a rafinált kis lények mindig kereket oldottak, ezért újabb és újabb falrészeket kellett megszabadítaniuk a vakolattól.
Mit lehet ilyenkor tenni? Hogyan érdemes elkezdeni a kezelést? Ha két egymáshoz közelálló ember hasonló téveszméktől és hallucinációktól szenved, akkor az első és legfontosabb lépés, hogy elkülönítjük őket egymástól. Az anyát a folyosó egyik végén lévő kórteremben helyeztük el, míg fiát a tőle legtávolabb esőbe fektettük. Ilyenkor általában az történik, hogy egyikőjük hamarosan megszabadul az irreális gondolatoktól, és visszatér a realitásba. A pszichológia indukált vagy osztott pszichózisnak hívja azt a jelenséget, amikor két érzelmileg szoros kapcsolatban élő ember egy közös téveszmerendszeren osztozik. Egyikőjük - akiben eredetileg kialakult a téveszme - szinte átadja, átragasztja a másikra téves képzeteit, aki végül maga is meggyőződésesen hiszi azokat.
Ebben az esetben az anya és 50 felé közeledő fia teljes izolációban éltek együtt. A külvilággal az elmúlt évek alatt szinte teljesen megszakadt a kapcsolatuk. Az apa meghalt, a lánytestvér külföldre költözött, más rokonok sem éltek már a közelben. A fiú, hogy idősödő anyukáját ellássa, és felügyelje, feladta saját lakását, és visszaköltözött a családi otthonba. Közben munkáját elveszítette, így egész napját az egyre romló mentális állapotú anyukájával töltötte. Az elszigeteltség és a szimbiotikus közelség megtette a maga hatását. Mint később elmondta, édesanyja téveszméit először még teljes elutasítással hallgatta, ám ahogy telt az idő, egyre hihetőbbnek tűnt a „mofák” létezése, míg végül ő is teljesen becsúszott a téveszmerendszerbe és maga is szilárdan hitte, hogy életveszélyben vannak. Amikor az anyától leválasztottuk, lassan visszatért a realitásba, gondolkodása feltisztult, egy idő után már fogalma nem volt arról, mi az a „mofa”, sőt, ő is ugyanolyan elképzelhetetlennek tartotta a létezésüket, mint mi mindannyian. Hát, ilyen mély hatással lehetünk egymásra.”
Ez a történet is rávilágít arra, hogyan hatnak egymásra a közeli tudatmezők. Evolúciós örökségünk, hogy egy közösség tagjaként – legyen szó családról vagy nagyobb csoportról – szinkronba kerüljünk a körülöttünk élőkkel, hiszen ez a kialakuló összhang növeli a túlélés esélyét. Ám az eredetileg adaptív működés bizonyos feltételek mellett patológiába fordulhat. Pontosan ez zajlott le az elszigetelten élő emberek esetében. Aki nem tartott fenn élő kapcsolatokat a külvilággal, sokszor nem is talált más információforrást, mint a közmédiát. Reggel bekacsolta a televíziót vagy a rádiót, ami késő estig ontotta a „híreket”. A félelemkeltő kampányok fokozatosan toxikus buborékba zárták az idős embereket – amelyből a gyerekek és unokák rövid látogatásai sem tudták kiszabadítani őket.
Az ember alapvetően más embereken keresztül konstruálja és érvényesíti a valóságát. Ha hiányoznak a kapcsolatok, a média válik kapcsolattá. A képernyőn megjelenő személyek kötődési figurává és az episztemikus bizalom kulcsszereplőivé nőnek, az általuk közvetített narratíva pedig kritika és szűrő nélkül épül be a világképbe.
A valóságészlelésünk akkor a legmegbízhatóbb, ha több, egymástól független forrásból táplálkozik, hiszen csak így nyílik lehetőség a korrekcióra és az alternatív értelmezések befogadására. Ha ez az információs tér szűkül, majd végül egyetlen hang tölti be a teret, az észlelés radikálisan torzul.
Mi lehet ennek a reális ellenszere? Erre a kérdésre a fenti történet kínálja az egyik megoldási lehetőséget. Ha a közmédiából eltűnnek a háborús pszichózist fenntartó adások, ha a köztereket nem szennyezik tovább a gyűlöletet szító plakátok, az már önmagában látványos változást hozhat. A krónikus stresszt kiváltó ingerek megszűnésével az idegrendszer lassan visszatérhet a nyugalmi állapotba és megkezdődhet a tartós áthangolódása. Ami eddig elképzelhetetlen volt, most megvalósítható lesz az idős és elszigetelten élő emberek esetében is.
--- Orvos-Tóth Noémi
