Szilágyi Tünde pszichológus, Budapest XIII. kerület (2026)

11/01/2026

Csodát teremtünk vagy poklot? - A történetek ereje

A történetek is lehetnek építők, gyógyítók és közelebb segíthetnek önmagunkhoz és a valósághoz. Ugyanennyire lehetnek azonban rombolók, ha azonosulunk velük, mert lezárják az integrációt és a valóság megismerését.

Az, hogy történetnek látjuk-e a történetünket vagy azonosulunk vele, a metakognitív tudatosságunkon áll.

Amikor elmeséljük a történetünket, nem tudjuk, hogy milyen hatással lesz másokra, mert az, hogy ki minek látja, a metakognitív tudatosságától és a mentalizációs képességétől és kapacitásától függ.

Metakogníció: a gondolkodásunkról való gondolkodás. Az a képesség, hogy felismerjük és szabályozzuk a saját gondolkodási folyamatainkat és különbséget tudjunk tenni a gondolataink és a valóság között.

A mentalizáció annak tudása, hogy mások másképp gondolkodhatnak. Az a képesség, amivel felismerjük másokban mi zajlik, - ami a miénktől jelentősen különbözhet.

A jól működő metakogníció lehetővé teszi, hogy felismerjük, hogy egy gondolat csak gondolat, egy történet csupán történet, és az azzal való azonosulás torzíthatja az észlelést.

A legtöbb pszichés probléma hátterében a metakognitív gondolkodás és a mentalizáció valamilyen deficitje húzódik. Vannak szélsőségesen mentalizálatlan emberek, akik az ösztöneik mentén élik az életüket és nem gondolkodnak arról, hogy hogyan működnek vagy mit érezhetnek mások.

Ez az írás jól szemlélteti, mit jelent ez és hogyan alakulhat így:

https://www.szilagyitundepszicho.com/post/a-meg-akarom-érteni-mint-traumaválasz

A pszichológiai ismeretek és az önismeret a metakognitív tudatosságot és a mentalizációs készséget erősíti. Kora gyermekkorban ezt a felülről szemlélést, és az értelmezési keretek biztosítását a szülők feladata megadni - felnőttként mi magunk igyekezhetünk egyre pontosabb képet kapni a világról és önmagunkról, sokszor lebontva a kapott kereteket. Ugyanakkor előfordul, hogy egy gyermek nem kap segítséget a tapasztalatai értelmezéséhez és megtörténhet az is, hogy teljesen lemond az értelmezésről, ahogy az is hogy az addigi tudása mentén felépít magának egyet. Ha így történt, felnőtt korban ezek nagyon merevre szilárdult rendszerekké válnak, ahonnan a hőst szinte lehetetlen meghívni a metakognitív térbe, hogy onnan figyelje, mert azzal el is veszítené önmagát.

A narratívaalkotás pszichológiai szempontból lehet pozitív, amikor megteremtjük a vágyott énünket - cselekvéshez segít, változáshoz segít. Felépíthetjük azt az életet, amelyre vágyunk, ha tudunk benne hinni és látjuk magunk előtt a történetet. Segíthet megbírkózni a velünk történtekkel, ha egy koherens történetbe foglaljuk a megélteket. Történeteken keresztül kapcsolódunk egymáshoz. Biztonságot és az összetartozás élményét adják.

Jól működő mentalizációval a történetünk kevésbé torzít. A valóságot meséljük, amely komplex és arról ismerhető fel, hogy a hőse integrált: néha hős, néha fáradt, néha hülyeséget csinál, néha bánt, néha igazságos, néha áldozat és még nagyon sok minden, akkor is, ha törekszik valamilyennek lenni - értékválasztásból. El tudjuk mesélni a hőst***einket, vagy ha bántottak, de el tudjuk mesélni, ha nagyon benéztünk valamit, vagy fájdalmat okoztunk.

Amikor a történetünk hőse nem integrált, akkor a szerepével azonosulunk. Ha az áldozat-szerep segített túlélni, akkor azzal, ha az erős, hős, amazon szerep, akkor azzal, ha a kemény férfi szerep, akkor azzal. A valóság és az élményeink azon része, amely nem illeszkedik bele ebbe a történetbe, eltörlésre kerül. Az nem létezik, az le lesz hasítva, az érvénytelenítve lesz - és nem csak saját magunkban, hanem a másik emberben is.

Amikor felülről szemléljük ezeket a történeteket, odaadják az inspirációt, a kapcsolódás élményét, a tudást. Ha azonosulunk velük, idealizáljuk önmagunkat és másokat is, ami egy jó érzés, ugyanakkor le is hasítottuk az árnyalt valóságot - innentől nem fogadjuk be, ami nem illik a csodálatos képbe.

Hogy miért veszélyes ez?

Mert amit eltöröltünk magunkban, azt eltöröljük másokban is. Csak akkor nincs szükségünk eltörölni valamit a valóságból, ha felülről szemléljük a meséket.

A közösségi médiában történetekkel találkozhatunk és rajtunk áll, hogy felismerjük: ezek történetek, nem pedig a valóságunk. Amikor mesét olvasunk, átmenetileg kikapcsoljuk a meta tudatunk és teljes átéléssel maradunk benne a történetben, sokszor azonosulva egyik-másik szereplővel. Csodálatos élmény és erről nem kell lemondanunk. A mesék is tartalmaznak rengeteg valóság-elemet, de amikor bezárjuk a könyvet, tudjuk, hogy unikornis nem létezik, akkor is, ha az előző fél órában teljes átéléssel repültünk vele. De vajon a közösségi médiát használva tisztában vagyunk azzal, hogy csak mese? Ugyanúgy zárjuk be, ahogy a mesekönyvet?

Amikor találkozunk, tisztában vagyunk azzal, hogy a történeteink találkoznak? És tudjuk-e ezt egy közös meta-térben megmutatni egymásnak? Vagy észre sem vesszük, hogy létezik a külső szemlélő, amelyen keresztül valóban találkozhatnánk?

06/01/2026

Dekonstrukció - fogódzók - semmi - jelenlét

"A zen buddhizmus üressége vagy semmije tehát nem a létező egyszerű tagadása, nem a nihilizmus vagy szkepticizmus formulája. Sokkal inkább a lét végső igenlése."

◼️ Dan Ariely: Tévhit

Az idei évben kicsit visszanyúltam egy számomra fontos témához, amelyből korábban a szakdolgozatomat is írtam. Ez pedig az irracionális gondolkodás, összeesküvés-elméletek, álhírek világa.

Ennek az elmerülésnek a megkoronázása lett év végére a Tévhit, amely könnyedebb összefoglalója mindannak, amit eddig tudunk arról, hogy miért hisznek az emberek irracionális dolgokban.

A pszichológiai értelemben jelenleg legátfogóbb modell értelmében két faktor mentén épül fel a tévhitekre való fogékonyság. Az egyik pillér a személyiségünkben keresendő - ott is az episztemikus bizalmatlansággal összefüggő tényezőkben. A másik pillér pedig az információkezelés torzításaival kapcsolatos. Ariely összefoglalja a tévhitekre való fogékonyság kognitív és személyiségbeli elemeit. A könyv kevés szót szentel a társadalmi környezetnek, amely megágyaz az összeesküvés-elméleteknek s tévhiteknek, de nem is ez a dolga. Az egyéni sajátosságokat szedi csokorba - ahol a rendszerszintű tényezők otthonra találhatnak, és amiből egyszersmind maga a rendszer is következik.

◼️ Jessica Maguire: Az idegrendszer újraindítása

Sokszor a hiedelmeinket, illúzióinkat nem feltétlenül szeretnék lebontani, egyszerűen nincs más választásunk. Mutathat a világ olyasmit, ami megrendíti az addigi meggyőződéseinket. Nem csak a világhoz vagy másokhoz való viszonyunkat vizsgáljuk fölül ilyenkor - az önmagunkhoz való viszony is megkérdőjeleződhet. Identitásunk, szerepeink addigi egyértelműségei többé nem adnak kapaszkodót.

Ilyenkor egy darabig, ami ott marad és mégis tud tartani, az a puszta jelen és jelenlét, sokszor jelentés nélkül.

A jelenbe és a tapasztalatba vetett hit megmarad, akkor is, ha éppen nincs semmi más. Tudatos jelenlét gyakorlatokkal, jógával és sok más módon kapcsolódhatunk a jelenhez, önmagunkhoz.

A kapaszkodóink elvesztése destabilizál, az idegrendszerünk veszélynek érzékeli, ha a meggyőződéseink sérülnek - lényegében elveszítjük a talajt a lábunk alól.

A bolygóideg rugalmasságát és stabilizációját elősegítő gyakorlatok megtartanak, talajt teremtenek. Ez a stabilitás szükséges ahhoz, hogy benne tudjunk maradni a talajvesztettség élményében és ne meneküljünk vissza korábbi vagy új, kínálkozó illúziókba.

◼️ Tisza Kata: Intimitás és hasadás

Tisza Kata írásai sokak számára jelentik azt, amit nekem is. Valaki, aki ugyan sok tekintetben teljesen különböző, kísértetiesen hasonló élményeket ragad meg.
A felszínen ezek az élmények nagyon különbözőek lehetnek, a mélyén mégis nagyon erősen leírják azt, amit megéltünk. Korábbi könyveivel is ilyen a kapcsolatom, az Intimitás és hasadással pedig méginkább. Van egy kollektív út és talán a társadalmi jelenünk sokunk számára nem is hagy más irányt. Járjuk az előre kijelölt utat fél élethosszig, mert nincs is mód hamarabb ráébredni. A ráebrédés ugyanis nem egy pillanat, hanem hosszú, évtizedes belső munka a felvezetőszakasza. Ide elérkezve azt is megélhetjük, el lehet mindent engedni a szakadék szélén és megnézni, mi történik. Az Intimitás és hasadás vezette fel a következő könyvet számomra. Ez a két könyv lett a tavalyi évem megérkezése. 2026-ban innen rugaszkodom el - a semmibe, ugyanakkor nyitottan a tapasztalatokra.

◼️ Byung -Chul Han: A zen buddhizmus filozófiája

"A zen buddhizmus üressége vagy semmije tehát nem a létező egyszerű tagadása, nem a nihilizmus vagy szkepticizmus formulája. Sokkal inkább a lét végső igenlése."

A szakadék szélén több dolog történhet. Belülről is ilyen élmény: nem lehetünk biztosak abban, hogy őrület és megsemmisülés, vagy szabadság és repülés vár. Csak annyi biztos, hogy nincs visszaút, oda kell állni, oda jutottunk s nem következik az eddigiekből semmi más.

A relativizmus semmije megsemmisítő semmi. Többé nincs mit mondani. Nincs orientáció, nincs felelősség, eltompulnak az érzékek.

A buddhizmus semmije nyitva van. Nyitva van a valóságra és annak minden szegmensére, és azért fogad be mindent, hogy ne tagadjon le semmit, ami van. Van jelenlét, van felelősség, élesíti az érzékelést.

A tudás ugyanígy lehet lezáró, de lehet a megértést segítő, nyitott a további tapasztalatokra. Nem a tudással vagy a címkékkel van baj, hanem azzal, hogy hogyan viszonyulunk hozzájuk. Orientálnak és megnyitnak vagy felhasználjuk őket és hagyjuk, hogy bezáruljunk a további tapasztalatok elől.

04/01/2026

Nemtudás - A szakértelem halála és a tudás illúziója

Miért van szükségünk bizalomra a tudáshoz?

Az ember azért tudott azzá válni, aki ma, mert nem egyedül kellett boldogulnia. A törzsfejlődés során az egyik legfontosabb adaptív válasz az együttműködés volt. A túlélés nem az egyéni mindentudáson, hanem a tudás megosztásán alapult. Azon, hogy nem kellett mindent egy embernek átlátnia.

Korán kialakult a munkamegosztás a törzsközösségeken belül. Aki vadászni ment, arról volt több tudása, hogyan lehet elejteni a zsákmányt, aki gyűjtögetett, annak arról, hogy mit érdemes leszedni, mi mérgező. Ha úgy adódott, hogy a gyűjtögetőknek kellett vadászni menni, jó okuk volt ráhagyatkozni azokra, akik ebben jártasabbak voltak. Az együttműködés feltétele nem az volt, hogy mindenki mindent tudjon, hanem hogy felimerje, kinek a tudására érdemes támaszkodni.

Mindehhez szükség volt a nyelvre, amely lehetővé t***e a közös gondolkodást és a tudás megosztását.

A csoport túlélése azon múlt, hogy ki miben kompetens és hogy ezt a többiek elismerik-e. Ez ma sincs másképp. Ma is a túlélésünk függ attól, hogy felimerjük-e, kire hallgassunk egy adott kérdésben.

Ahogy a világ egyre komplexebbé vált, úgy vált a tudás egyre átláthatatlanabbá az egyén számára.

Az ember természetes módon ráhagyatkozott arra, aki jobban értett az adott tevékenységhez. A tudás egyre inkább azt is jelent***e: tudom, hogy kinél van a tudás.

A digitális korszakban a tudás elérése soha nem volt még ennyire egyszerű -gondolhatnánk. Ám ez egy újabb illúziót hozott létre: hogy az információ bősége és azonnali elérhetősége egyenlő a tudással.

Valójában a modern világban sem szerezhető meg egyszerűbben a tudás. A különbség csak annyi, hogy most mindenki hozzáférhet a felszínhez - az információhoz, miközben az összefüggések megértése jelenleg is mély előképzettséget igényel. Jelenleg még az is egy komplex tudást előfeltételez, hogy meg tudjuk ítélni hogy mire hagyatkozhatunk.

Dunning-Kruger-hatás

Az ősi túléléshez szükséges ráhagyatkozási igény és a modern "magam is mindennek utána tudok járni" élménye között feszültség tátong, amelyet a pszichológia Dunning-Kruger-hatásként ismer. Ez nem azt jelenti, amit sokszor így írunk le: "mindig a hülyék magabiztosak".

Annyit jelent, hogy egy bizonyos tudásszint alatt nem vagyunk képesek felmérni, hogy hol tarthatunk a megismerésben.

Csak arról tudunk gondolkodni, amiről már van mentális reprezentációnk. Így érthető módon nem tudjuk belátni, hogy mit nem tudunk. Legfeljebb azt tudhatjuk, hogy nem tudjuk.

Ami a magabiztosságot adja tehát: a nemtudás; annak fel nem ismerése, hogy nem tudjuk. Az ismereteink bővülésével kezd láthatóvá válni, hogy mennyi mindent nem tudunk még valójában. Ez a torzítás mindannyiunkra jellemző minden olyan kérdésben, amihez nem értünk, ezért mindenkor figyelmeztetnünk kell magunkat a jelenlétére. Különösen fontos lenne, hogy kérdéseinkkel azokhoz forduljunk, akik nagyobb tapasztalattal, átfogóbb tudással rendelkeznek.

Buborékjaink

A digitális információs környezet súlyosan felerősít***e ezt a torzítást bennünk.

Amíg a minden pillanatban rendelkezésünkre álló világháló és mesterséges intelligencia egy hozzáértő számára ténylegesen jelentheti a kognitív kapacitásának kiterjesztését, addig annak, aki nem tudja, mit nem tud, azt az illúziót keltheti, hogy az információ, amit kapott hiteles és elegendő lehet a kérdés lezárására. Az a meggyőződés, amit végigküzdöttünk, mélyére lementünk, szakértők véleményével egyeztettük, nem ugyanaz, mint elolvasni néhány összefoglalót és a meglévő ismereteink közé beilleszteni.

Mindannyiunk számára ismert, hogy az algoritmusok nem semlegesek, olyan tartalmakat mutatnak, amelyek illeszkednek a meglévő érdeklődésünkhöz és gondolkodásunkhoz. Így főként azokkal az információkkal találkozunk, amelyekre egyébként is rákerestünk, vagy amelyek megerősítik azt, amit már eleve gondoltunk. A digitális tér is csupán egy olyan buborékba zár, amelyet a mentális reprezentációink megengednek. Ami teljesen kívül esik ezeken a kereteken, gyakran el sem jut hozzánk, vagy ha igen, akkor figyelmen kívül hagyjuk. Az algoritmusok a belső működésünket külső rendszerré erősítik és saját visszhangkamráinkban élünk. Így nemcsak az válik nehézzé, hogy felismerjük a tévedésinket, hanem az is, hogy egyáltalán találkozzunk olyan információkkal, amelyek megkérdőjelezhetnék meggyőződéseinket.

Mindez a tudás illúzióját kelti, ami veszélyesebb, mint a tájékozatlanság.

Meggyőződéseket alakítunk ki adott esetben téves információk, vagy téves következtetések alapján. Amikor egy kérdésben tájékozatlanok vagyunk, azt tudjuk magunról és nyitottak maradunk az új információkra.

Ha már kialakult egy meggyőződésünk, az lezár. Azt később sokkal nehezebb lesz felülvizsgálnunk.

Ugyanúgy, ahogy korábban is jobban jártunk, - és életben maradtunk- ha nem mi mondtuk meg a törzsnek, hogyan kell vadászni, ha mi gyűjtögetéssel töltöttük az elmúlt húsz évet, most is jobban tennénk, ha azokra hagyatkoznánk, akiknél a tapasztalat és a tudás van.

Hogy a ráhagyatkozás és a bizalom ma miért olyan nehéz, arról a következő bejegyzésekben még írni fogok.

02/01/2026

Az együttlétezés alapfeltételei

Vannak határhelyzetek, amelyek tisztán mutatják meg nemcsak az emberi kapcsolódás minimumfeltételeit, hanem az együttélés ellehetetlenülésének folyamatát is. A következő megállapítások nemcsak egyéni szinten érvényesek, hanem a társdalmi együttélésre is vonatkoznak.

Közös valóság

Mindannyiunknak van egy személyes valósága, amely különbözik másokétól. A közös valóság nem azt jelenti, hogy mindenről ugyanúgy gondolkodunk, hanem azt, hogy megengedjük a másiknak, hogy másképp gondolkodhasson.

Ugyanakkor nem minden értelmezés alkalmas arra, hogy közös valóságot szervezzen. Az együttélésnek meghatározható feltételei vannak, és azok az értelmezések, amelyek az együttélésből másokat szubjektív szempontok mentén kizárnak, nem tekinthetők érvényesnek a valóság szempontjából - és erkölcsi értelemben sem.

Az együttélés addig tartható fenn, amíg ez a szabály érvényben van. Amikor valamelyik fél nem tartja be, megszűnnek a feltételei a közös térnek.

Ha a másik ember nem teszi lehetővé, hogy az én szubjektivitásom is jelen legyen, akkor nem beszélhetünk közös térről. Akkor az az ő hatalmi tere.

Visszaélés a valóság nyelvével

Egyetlen típusú "másképp gondolkodásra" nem érvényesek ezek a szabályok: arra, amikor a valaki éppen az elfogadás és a szubjektivitás- vagyis az együttműködéshez lefektetett szabályok - nevében borítja fel magukat a szabályokat.

A toleranciaparadoxon megvilágítja ezt a kérdést. Amikor mindent tolerálunk, azt is toleráljuk, ami felszámolja a tolerancia feltételeit. Így ahhoz tehát, hogy egyáltalán létezhessen, szükség van arra, hogy a feltételeit leírjuk és éles különbséget tegyünk a tolerancia gyakorlása és a fogalommal való visszaélés között.

Ugyanez vonatkozik a legtöbb pszichológiai fogalomra. Bármelyikkel vissza lehet élni és vissza is élnek velük.

Ez különösen érzékeny kérdés a pszichológiában. Gyakran elhangzik: "mindaddig, amíg a másikat nem bántja". Ez azonban könnyen a visszaélés alapjává válik, hiszen bármire lehet azt mondani, hogy bánt. Elmosódnak a határok - feloldódnak a fogalmak.

Ezt a nyelvet lehet bántalmazásra és rombolásra is használni. Elvesznek a referenciapontok. Aki éppen bántalmaz, azt mondhatja, hogy őt az bántja, ha ezt bántalmazásnak nevezzük. Érvénytelenné válnak a fogalmaink, ha egy bántalmazó dinamikára azt mondjuk, hogy két egyenrangú szemszög.

Komolyan kell vennünk és nevén kell neveznünk, mi bántalmazás és mi nem az, mi elfogadás, a szubjektív élmény tisztelete és mi pedig a hatalom megszilárdítása e fogalmak felhasználásával.

Szükség van valóságra

Éppen a szubjektivitással való visszaélés miatt van szükség ellenőrizhető tényekre, amelyek mindannyiunknak közös alapul szolgálhatnak a valósághoz. Ezzel lehet csak megvédeni a szubjektív valóságunkat is; enélkül bármikor eltörölhetővé válik a másik szubjetív döntése nyomán.

A rombolás nem integrálható sem a kapcsolatainkba, sem a társadalomba. Ez nem egyszerűen gyakorlati megfontolás, hanem logikai képtelenség is, mert sem kapcsolat, sem társadalmi együttélés nem lehetséges az együttműködés minimum feltételei nélkül.

Az együttműködés, a kapcsolat, a társadalmi együttélés látszata lehetséges csupán, ahol a hatalmat gyakorló fél dönt arról, hogy a másik valósága milyen mértékben jelenhet meg a térben. Ez azonban nem alkalmazkodás, hanem egy mély egzisztenciális megsemmisítettség élménye a hatalmat nem gyakorlók számára innentől.

Jelenleg a pluralizmus, az elfogadás és a szubjektivitás érvényes és valós fogalmaival élnek vissza világszerte - pontosan úgy, ahogy akár egy személyes terünkben működő bántalmazó is teszi. Követeli, hogy mindezen értékek nevében elfogadd azt, hogy bántalmaz, és ezzel egy látszólag feloldhatatlan paradoxonnal szembesít.

Pedig a paradoxon feloldható. Nem a másik szubjektív élménye válik érvénytelenné, ha azt mondjuk: a fogalom feltételeinek nem felel meg, a fogalmat érvénytelenül használja, azzal visszaél. Ő maga számolja fel annak a térnek a kereteit, amelynek hasznát élvezni kívánja.

Nem történik más, minthogy rávilágítunk arra, hogy a másik a fogalmat nem gyakorolja, csupán felhasználja.

Az az utópia, ahol minden értelmezésnek létjoga van, nemcsak jól hangzik, de humánus és valóságközeli is. A lehetetlensége nem abban áll, hogy ne lehetne akár érvényes is, hanem abban, hogy az az értelmezés is jogot formálna a létezésre ennek keretében, amely mindezt tagadja. Tehát egyszersmind meg is semmisíti a lehetőségét. Ez is egy lehetőség, csak közben ne állítsuk azt, hogy megvalósul éppen.

30/12/2025

Az igazságos világba vetett hit

Mindenekelőtt a hiedelem és a hit különbségét szeretném tisztázni. A pszichológiai terminológia nem mindig következetes ebben. Az igazságos világba vetett hit fogalma is ilyen.

Azt gondolni, hogy a világ igazságosan működik, és valamilyen módon mindenki azt kapja, amit megérdemel, hiedelem. Magyarázó keret, a bizonytalanságunkat csökkentheti, de önmagában nem igaz. Reflektálatlanul alapja lehet áldozathibáztatásnak, önigazolásnak, bántalmazásnak.

Ha pusztán belátjuk, hogy a világ nem igazságos, az könnyen cinizmushoz vezethet.

A hit viszont valami más. Ha hiszek az igazságos világban, az azt jelenti, hogy akkor is el tudom gondolni, hogy lehetséges, ha pillanatnyilag nem igaz. És én magam igyekszem ennek a hitemnek megfelelően működni. Számomra ez belső érték, amelyről nem szeretnék lemondani, érvényesnek tartom és szeretném megteremteni legalább a saját cselekvésem szintjén.

A hajléktalansággal kapcsolatban rengeteg tévhit él. Ezeket sokszor maguk az érint***ek is bensővé teszik, s ezeken a hiedelmeken keresztül tekintenek magukra.

Pszichológusként a legmegrázóbb helyzet, amikor egy hajléktalan ember is kizárólagosnak látja a saját felelősségét a helyzetében, ami legtöbbször tanult tehetetlenséghez vezet és ahhoz, hogy ne is lássa a saját helyét ezen a világon. Persze ez utóbbi felismerése nem feltétlenül torzítás. Mi többiek, a társadalom többi tagja sokszor valóban nem adunk nekik helyet.

Az igazságos világba vetett hit szinte mindannyiunké. Nehezünkre esik feltételezni, hogy nincsen valamilyen felsőbb szervezőelv, amely által mindenki megkapja azt, amit érdemel, s ez segít elviselhetővé tenni mélységesen igazságtalan élményeket.

A hajléktalan emberekről sokan vélekednek úgy, hogy megérdemlik a sorsukat, a helyzetükről maguk tehetnek. A jellemük, tehetetlenségük, lustaságuk miatt tartanak ott, ahol.

"Mindenki azt kapja, amit megérdemel." -mondják.

Ez a gondolat kontrollérzetet ad: ha én dolgos vagyok és felelősséget vállalok a saját életemért, soha nem kerülhetek ilyen helyzetbe.

Szomorú és kijózanító az igazság: de igen, megtörténhet bármelyikünkkel.

Amíg a társadalom többsége nem érzi azt, hogy közös feladatunk helyet teremteni az elesett embereknek is a világunkban, addig mindannyian kerülhetünk ilyen helyzetbe.
Sok mindennel csökkenthetjük a peremre sodródás esélyét. Kezelhetjük tudatosan a pénzügyeinket, dolgozhatunk keményen, ápolhatjuk kapcsolatainkat stb. De egyetlen dolog adhat valódi biztonságot: a társadalom nem fog kitaszítani, ha megbetegszem, elvesztem a munkám és a szeretteimmel történik valami. Nehéz szembesülnünk az élet esetlegességével.

Áldozathibáztatásról, attribúciós hibákról és privilégiumokról teljes írásomban alább olvashattok.

29/12/2025

Két igazság létezik: a sajátunk és a tényleges.

Nagyon veszélyesnek tartom összekeverni a kettőt.
Ugyanakkor természetéből fakadóan nagyon könnyen összekeveredik bennünk.

A pszichológus egyfelől elismeri a saját igazságunkat. Az érzéseink, élményeink, gondolataink jogosságát. Épp az az egyik feladata, hogy megértse a belső világunkat.
Még a kívülről kifejezetten irracionálisnak tűnő szkizofrén kliensek belső világa, narratívája is teljesen logikus, megérthető annak alapján, ami történt velük, amilyen környezetben éltek.
Mindannyiunk igazsága megérthető s belehelyezkedve koherenssé válik. Ehhez a megértéshez elegendő figyelem, idő, empátia szükséges.
Annak elfogadásához, hogy így van, - a másik ember szubjektív világa is pont annyira koherens és érthető, mint a sajátunk - elég most ez az egyetlen pillanat.

Ugyanakkor ettől még egy pszichológus nem relativizál. A pszichológia egy sokrétű tudás a működésünkről. Vannak tények és van elég jól, bár nem teljeskörűen leírt valóság. A pszichológus többé-kevésbé azt is tudja, az egyéni narratívák és valóságértelmezések hol nem kapcsolódnak jól a valósághoz.

Az tényszerűen elmondható, hogy egyikünk belső világa sem pontosan illeszkedik a valósághoz.

A következő írásaimban szeretném megmutatni, hogy ennek mi az oka, és milyen kollektív és személyes torzításaink lehetnek, amelyeknek nem feltétlenül vagyunk a tudatában. Vannak olyan dolgok, amelyekben szisztematikusan torzítunk minannyian, és emellett van mindannyiunkon egy teljesen egyéni "szemüveg".

A cél nem az, hogy ezeket felszámoljuk, ez az idegrendszerünk, tudatunk sajátosságai miatt nem is könnyen lehetséges.
A cél az, hogy tudomásunk legyen arról, hogyan működünk, hol nem kapcsolódunk jól a valósághoz.

Az élet attól szép, hogy nem feltétlenül vagyunk racionálisak. A legszebb dolgok az életünkben hiten, illúziókon, közös konstrukciókon alapulnak. Nem is szeretnék senkit sem arra bíztatni, hogy ezeket vizsgálja felül.

Azt szeretném, ha senki nem hinné azt, hogy ténylegesen igaza van, amikor a szubjektív igazságáról, a saját értelmezéséről beszél. Fontos, hogy ebben ne hibázzunk, mert ezzel el is törölhetjük a másik egész világát. Ugyanakkor legalább ennyire fontos a tényleges valóság képviselete.

Azt nagyon határozottan képviselem, hogy senkinek nincs joga a saját szubjektív élményét jogosabbnak tartani, mint a másikét - ez az egyik legfájdalmasabb dolog, amit tapasztalok. Ennél egy fájdalmasabb van: amikor ezt a megértést valaki relativizálásnak tekinti és visszaél vele azért, hogy ne kelljen szembenéznie önmagával, a t***eivel és a valósággal.

A kettőt egyszerre tartani nem könnyű. Első lépésnek talán most elég, ha tudjuk, hogy ez két külön síkja az igazságnak, és mindkettőre vigyáznunk kell.

Blogbejegyzésem alább olvasható.

12/12/2025

Unoka Zsolt posztsorozata a legjobb dolog, ami megtörténhetett a mai magyar társadalomban. Írásaiban alapvetően nehezen integrálható élményeket világít meg olyan módon, hogy egyszerre teljesen természetessé válnak addig össze nem egyeztethető igazságaink, amikről azt gondoltuk, hogy választanunk kell közülük, mert nem férnek össze az általunk ismert valóság szerint. Pedig nagyon is összeférnek.

Érthetővé teszi azt a komplex tudást, amelyet a pszichoterapeuta minden nap megfigyel, amely leírja, hogyan lehet mindannyiunknak helye a világban és miért érdemes csak egy kicsit kigondolkodnunk a megszokott kereteinkből, hogy ezt megértsük.

Az alábbi posztja a bántalmazottság traumájáról szól. Amelyről hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, hogy a bántalmazó rossz, a bántalmazott jó. Ez a morális alapállás szükséges s jogos. Szükséges a felelősségvállaláshoz, ám kizárólagossága el is lehetetleníti azt. Senki nem lesz képes szembenézni azzal, hogy a teljes identitása elítélendő a társadalom számára. Azzal, hogy a t***e elítélendő, de a személye együttérzésre és az emberi méltóságra jogosult, arra sokkal nagyobb esély van.

A traumakutatások által mostmár tudjuk, hogy a bántalmazó valaha nagy valószínűséggel maga is bántalmazott volt, traumát szenvedett el. Ez alól sem morálisan sem logikailag sincs kibúvónk: ha a valóságot szeretnénk megérteni, akkor itt van - ez az oka a viselkedésének. Azonban, ha csak pszichologizálunk s felmentjük, megintcsak nem segítjük elő a felelősségvállalását.

A kettőre egyszerre van szükség, nem kell választanunk. Ez nem vagy-vagy. Lehet egyszerre együttéreznünk valakivel, akit valaha bántottak, megérthetjük a folyamatot, amely idáig vezetett. Ugyanakkor húzhatunk egy erős határt abban, hogy a működése a jelenben súlyosan árt. A kettő nem kizárja egymást, hanem az egyetlen módon teszi lehetővé, hogy bármilyen változás elindulhasson. Bármelyik mellett kizárólagosan letenni a voksunkat nem a valóságot írja le, s nem is teszi lehetővé a felelősségvállalást.

18/08/2025

A stresszkezelés nem merül ki abban, hogy meditálunk vagy légzőgyakorlatokat végzünk, bár kétségtelenül hasznosak mindezek és szükségünk is van rá. Hiszen egészen rövid, mindennapjainkba beilleszthető szokásokkal és gyakorlatokkal segíthetünk az idegrendszerünknek rugalmasabban visszanyerni az egyensúlyi állapotát.

Ugyanakkor arra is érdemes hangsúlyt fektetni, hogy a mindennapjainkat, döntéseinket s kapcsolatainkat miként befolyásolják sémáink és hiedelmeink, s a körülöttünk lévő rendszer.

Sokszor felőröl, hogy olyasmiért vállalunk felelősséget, ami nem is a miénk. Készen kapott minták vagy társadalmi elvárások mentén működünk, amelyeknek határainkon túl igyekszünk nap, mint nap megfelelni, ezzel fenntartva idegrendszerünk túlélőüzemmódját.

Máskor pedig más hiedelmeink miatt nem látjuk meg a lehetőségeinket s felelősségünket a változásra, amellyel kikerülhetnénk a túlterhelő helyzetekből.

Az ülések során ezekre a mélyebb rétegekre is figyelmet fordítunk, mert enélkül a stresszcsökkentő technikák csupán segítenek megmaradni azon az úton, amely nem feltétlenül a sajátunk.

Séma- és kognitív viselkedésterápiás, tudatos jelenlét és testalapú módszerekkel tudlak támogatni abban, hogy tisztábban lásd, mi a tiéd s mi az, ami letehető, felszabadítható.

13/07/2025

Melanie Joy Hatalomarchia című könyvében egy gyermekkori emlékét idézi fel, amikor a szüleivel halat fogtak. Négyéves volt, ahogy meglátta az életéért küzdő halat, amit a szülei szenvtelenül, sőt vidáman bedobnak egy vödörbe, rettenetet és összezavarodottságot élt meg. Szülei ugyanis empatikus, kedves, szolidáris emberek voltak, akik arra tanították őt, hogy tiszteljenek minden élőt és ne ártsanak másoknak. Nem volt számára összeegyeztethető az üzenet s az, hogy a halakra akkor és ott ez vajon miért nem vonatkozik. Ekkori élménye indította arra, hogy megpróbálja megérteni ezt az ellentmondást. Később aztán azt látta, hogy szubjektíven és találomra, mindenki aktuális érdekei szerint dönt arról, mikor, ki érdemli meg az empátiáját. S aztán, hogy megőrizhesse az énképét, ehhez kreatív magyarázatokkal szolgál.

"Olyan emberek, akik együttérzőbb és igazságosabb társadalmi irányelvek megvalósításán tevékenykednek, gyakran sértő kifejezéseket használnak azokra, akikkel nem értenek egyet, így a személyközi dimenzióban pontosan azt gyakorolják, ami ellen küzdenek."

Mindannyiunknak voltak hasonló gyermekkori tapasztalatai. A saját hasonló élményeim, amikor a felnőttek hisznek valamiben, szónokolnak valamiről, majd teljesen másképp cselekszenek - kérdésemre pedig megindokolják tettüket ellentmondásos narratívákkal, engem is zavarba ejtett és én is a megérteni igyekvésben nőttem fel, s azóta is úgy maradtam. Azóta több válaszom van a pszichológia által, hogy hogyan lehetséges ilyen jól hazudni saját magunknak, ilyen önellentmondásokkal élni teljes lelki nyugalommal, de még mindig keresem a válaszokat.

A nárcizmus működésén keresztül lehetséges megérteni a feljogosítottságot, amely mélyen átitatott ezekkel a hiedelmekkel s a legerősebben áll ellen a valósággal való szembesülésnek. Ebben gondolkodva pedig vannak már kapaszkodóink, pl. Fónagy Pétertől s másoktól arról, hogyan lehet egy nárcisztikussal vagy bántalmazóval beszélni. Hogyan lehet valahogy mégiscsak megjelenni a térben autentikusan, jelen lenni, minden olyan törekvés ellenére, hogy csak azokat részeinket hozzuk magunkkal, amik kívánatosak, s hogyan lehet empatikusan konfrontálni. Nem feladni magad, de nem venni részt a játékban, nem tenni meg a másikkal ugyanazt, ami ellen küzdök. Én a radikális empátiára szavazok.

Megérteni önmagunkat, a másikat, beszélgetni a működéseinkről, ítélkezésmentesen. A feljogosítottsággal szemben nem lehetséges feljogosítottsággal küzdeni, szerintem csak megértéssel és empátiával, empatikus határhúzással s empatikus visszajelzésekkel. Legalábbis a tudomány atekintetben, hogy hogyan lehetséges úgy visszajelezni a nárcisztikus személynek, hogy eljusson hozzá, hogy legyen egyáltalán értelme, erre szavaz. Azt kell, hogy mondjam, a hiedelem inkább az, hogy ha nem veszed fel a kesztyűt, eltipornak. Van olyan kesztyű, amelyhez nem kell meghasonulni s vállalni ezeket az abszurd narratívákat arról, miért van szükség arra, hogy elnyomó légy. Nincs rá szükség.

Olvassátok el blogbejegyzésem a feljogosítottságról!

Szilágyi Tünde pszichológus

11/01/2026

06/01/2026

04/01/2026

02/01/2026

30/12/2025

29/12/2025

12/12/2025

18/08/2025

13/07/2025

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória