Választerápia

05/05/2026

Először meg kellett tanulnom nem félni a csendemtől. Meg kellett tanulnom, hogy az egyedüllétem időszakaiban teret és időt adok magamnak arra, hogy meghalljam önmagam. Ez eleinte végtelenül megijesztett. Félelmetes volt a lassulás, az érzéseim terében eltöltött idő. Minden eszközzel azon voltam, hogy betöltsem a csendet valamivel… aztán lassan megtanultam, hogy ezek a pillanatok nem magányt teremtenek, hanem lehetőségeket önmagamnak önmagamtól… Laza Ildikó

02/05/2026

“Gyakran megkapom, hogy „ne címkézzünk embereket”.

A „nárcisztikus” szó valóban elharapózott a köznyelvben. Van, aki felelőtlenül használja fájdalmas szakítás, megcsalás vagy csalódás után.

Ezt értem.

Nem cél bárkit "diagnosztizálni", megszégyeníteni, egyetlen szóval elintézni.

De az óvatosság, ami egyik oldalról árnyaltság, a másikról nézve érvénytelenítés.

Mert miközben így gyakran korrektek vagyunk a bántalmazó féllel, magára hagyjuk azt, akit éveken át érvénytelenítettek, hibáztattak, manipuláltak, leértékeltek, kontrolláltak vagy gázlángoztak.

Aki a kapcsolatban megtanulta megkérdőjelezni a saját érzékelését.
Aki megszokta, hogy mindig neki kell magyarázkodnia, alkalmazkodnia, békítenie.
Aki jó eséllyel soha nem kap bocsánatkérést, jóvátételt vagy valódi felelősségvállalást attól, aki bántalmazta.
Az esetek többségében még jogszerű számonkérés sem történik, így a bántalmazója következmények nélkül folytathatja a tevékenységét a következő áldozatával.

Amikor az elszenvedő fél a tapasztalatairól mesél, ő is sokszor megkapja:

„Ne címkézz.”
„Ne démonizáld.”
„Minden kapcsolat két emberen múlik, biztosan te is hozzátettél valamit.”

Azt gondolom, hogy ha egy kapcsolatban a tartós empátiahiányra jellemző viselkedési mintázatok újra és újra megjelennek, mint a kontroll, a manipuláció, a felelősséghárítás, a leértékelés, a gázlángozás, a jogosultságtudat, és a kihasználás, akkor annak a mintázatnak igenis lehet és kell is nevet adni.

Nem azért, hogy valakit elítéljünk, hanem azért, hogy felismerjük, mivel állunk szemben, és érvényesítsük az áldozatok megéléseit.

El kellene jutnunk oda, hogy a korrektség ne azt jelentse: több védelmet adunk a bántalmazónak, mint annak, aki a viselkedését elszenvedte.

Nyilván fontos a felvilágosító tevékenység is, hogy mindenki tudja, igen komplex viselkedésmintázatokat takar ez a szó. A nárcisztikus mintázatok megnevezése nem lehet bosszú, karaktergyilkosság, vagy diagnózisosztogatás.”

Gyakran megkapom, hogy „ne címkézzünk embereket”.

A „nárcisztikus” szó valóban elharapózott a köznyelvben. Van, aki felelőtlenül használja fájdalmas szakítás, megcsalás vagy csalódás után.

Ezt értem.

Nem cél bárkit "diagnosztizálni", megszégyeníteni, egyetlen szóval elintézni.

De az óvatosság, ami egyik oldalról árnyaltság, a másikról nézve érvénytelenítés.

Mert miközben így gyakran korrektek vagyunk a bántalmazó féllel, magára hagyjuk azt, akit éveken át érvénytelenítettek, hibáztattak, manipuláltak, leértékeltek, kontrolláltak vagy gázlángoztak.

Aki a kapcsolatban megtanulta megkérdőjelezni a saját érzékelését.
Aki megszokta, hogy mindig neki kell magyarázkodnia, alkalmazkodnia, békítenie.
Aki jó eséllyel soha nem kap bocsánatkérést, jóvátételt vagy valódi felelősségvállalást attól, aki bántalmazta.
Az esetek többségében még jogszerű számonkérés sem történik, így a bántalmazója következmények nélkül folytathatja a tevékenységét a következő áldozatával.

Amikor az elszenvedő fél a tapasztalatairól mesél, ő is sokszor megkapja:

„Ne címkézz.”
„Ne démonizáld.”
„Minden kapcsolat két emberen múlik, biztosan te is hozzátettél valamit.”

Azt gondolom, hogy ha egy kapcsolatban a tartós empátiahiányra jellemző viselkedési mintázatok újra és újra megjelennek, mint a kontroll, a manipuláció, a felelősséghárítás, a leértékelés, a gázlángozás, a jogosultságtudat, és a kihasználás, akkor annak a mintázatnak igenis lehet és kell is nevet adni.

Nem azért, hogy valakit elítéljünk, hanem azért, hogy felismerjük, mivel állunk szemben, és érvényesítsük az áldozatok megéléseit.

El kellene jutnunk oda, hogy a korrektség ne azt jelentse: több védelmet adunk a bántalmazónak, mint annak, aki a viselkedését elszenvedte.

Nyilván fontos a felvilágosító tevékenység is, hogy mindenki tudja, igen komplex viselkedésmintázatokat takar ez a szó. A nárcisztikus mintázatok megnevezése nem lehet bosszú, karaktergyilkosság, vagy diagnózisosztogatás.

01/05/2026

“Mindig legyünk empatikusak? Az empátia minden helyzetben pozitív és előre visz?

Az empatikus készség a másikra való ráhangolódás, néha kiszolgáltatottá teszi az embert. Az utóbbi években terjedt el a kifejezés, hogy „empata”, aki túlérzékeny, túlságosan empatikus a másik érzéseire. Ha empatikusak vagyunk kapcsolatainkban és mindezt nem egészíti ki az, hogy képesek vagyunk megvédeni határainkat, kiállni a saját elképzeléseink mellett, ha szükségleteink kielégülése nem kölcsönös, akkor kiszolgáltatottá válunk. Az asszertivitás az a fajta érdekérvényesítés, amikor érzékelem a másik érzéseit, szempontjait, szükségleteit, ugyanakkor saját magammal is empatikus vagyok. A saját szükségleteimet ugyanúgy érzékelem, hozzá tudok kapcsolódni, és olyan megoldást keresek, ami kölcsönösen mindkettőnk számára előnyös, figyelembe veszi a mindkettőnk szükségleteit.

Az empátia, határaink megvédése nélkül, a másik játszmáinak részesévé tehet bennünket. Behúzhat egy áldozat – megmentő szerepbe. Kialakulhat egy drámaháromszög, amikor az egyik fél panaszkodik, sajnáltatja magát, áldozati szerepet játszik, aki túlságosan érzékeny, empatikus Ő pedig belép a megmentő szerepébe azzal, hogy együttérez, megpróbál segíteni neki, odafordulást, figyelmet, jelenlétet ad. Ugyanakkor ez nem kölcsönös, az energia áramlás az csak a megmentő felől, történik az áldozati játszmát játszó irányába. Ha pedig erre rádöbben a megmentő szerepben levő empatikus fél és elkezd visszahúzódni belőle, akkor megjelenik a harmadik szerep, és üldözővé válik. Az áldozat megpróbálja bűntudat, lelkiismeret-furdalás keltéssel visszahúzni az eredeti pozícióba: „Hogy megváltoztál!” „Régen olyan jó ember voltál!”, „Már te sem vagy a régi!”, „Mi történt veled?”, „Szerintem nem jó hatással van rád ez és ez”. Az „empaták” általában erre maximálisan fogékonyak, s a játszma folytatódik.

Röviden az empátia addig pozitív és előre vivő, amíg nem önfeladással jár. Nem a másikkal való összeolvadást, és nem a másik játszmájában való részvételt jelenti. Ugyanakkor empatikusak vagyunk saját magunkkal és a saját szükségleteinkkel is, ugyanúgy figyelembe vesszük, mint a másikét. Mit jelent az, hogy empatikus vagyok saját magammal? Figyelek a saját érzéseimre, amit megélek, figyelek a saját szükségleteimre, felismerem, megértem, hogy az érzésem mögött milyen szükségletek húzódnak meg. Figyelek ezek kielégítésére, figyelek a kölcsönösségre a kapcsolatban. Időt fordítok magamra is, hogy a saját társaságomban legyek, figyelmet adok önmagamnak is. Ha pedig szükséges próbálom érvényre juttatni saját szükségleteim kielégítését, nem rendelődök alá, kölcsönös elégedettségre törekszem. Hosszútávon akkor marad pozitív számunkra, ha a kapcsolatainkban ez kölcsönösen megjelenik, ha közben határainkat érzékeljük, megvédjük és kiállunk saját szükségleteink mellett is, azaz saját magunkkal is legalább annyira empatikusak vagyunk.

Az együttérzés felemel bennünket, felemeli a másikat, létrehoz egy olyan teret, amelyben mindketten hozzáférünk, kreatív részeinkhez. Inspirálódunk, hozzáférünk belső erőforrásainkhoz.

Az empátia a gyógyulás, a valódi gyógyítás tere.”
Forrás : szeretetkert.hu
Laza Ildikó coach

30/04/2026

Szét akart szakítani belülről.
Élesen, tőrként hatolt a szívembe a már jól ismert mondat, amit olyan sokszor hallottam. De már nem maga a mondat fájt. Hanem az a felismerés, ami közben bennem megszületett.

📍Mit jelent kiszállni egy toxikus dinamikából?📍

🗣️ Ha csak azt mondod: foglalkozz magaddal, akkor érvényteleníted a valós hatást, amit ezek a helyzetek okoznak.

🗣️ Ha csak azt mondod: ez támadás,
akkor könnyen benne maradsz a harcban, vagy a harc nyelvében.

A kettőt egyszerre kell megtanulnod tartani.

Igen, ez támadás jellegű működés.
És igen, ennek valós hatása van a testre, az idegrendszerre, a gondolkodásra. Ez nem képzelet, és nem túlérzékenység.

És közben az is igaz:
nem ott van a mozgástered, hogy megszüntesd kívülről a hatást, vagy azt, aki okozza, hanem abban, hogy mit kezdesz vele belül, a saját határaid szintjén.

Eᴢ ɴᴇᴍ ᴇʟʟᴇɴᴛᴍᴏɴᴅᴀ́s.
Eᴢ ᴋᴇ́ᴛ ᴋᴜ̈ʟᴏ̈ɴ sɪ́ᴋ.

És amikor ezt valaki képes megtartani, akkor történik valami, amit a legtöbben nem tudnak, vagy félreértenek:

érzed a hatását – nem tagadod le,
nevén nevezed – nem kozmetikázod, nem mented fel,
és közben nem lépsz bele a reakcióba – nem adsz neki teret.

Ez a három együtt ritka.
És ezért nehéz.

Mert a legtöbb ember valamelyik oldalon könnyít magán:
-vagy letagadja a fájdalmát,
-vagy visszatámad, hogy megvédje magát.

És itt van a lényeges különbség:

nem az a cél, hogy ne érezd a hatását,
hanem hogy ne ebből az érzésből cselekedj.

A ʟᴇʟᴋɪ–ᴇ́ʀᴢᴇʟᴍɪ ʙᴀ́ɴᴛᴀʟᴍᴀᴢᴏ́ ᴅɪɴᴀᴍɪᴋᴀ ʀᴇ́ᴛᴇɢᴇᴋʙᴇɴ ᴛᴀ́ʀᴜʟ ꜰᴇʟ,
ᴇ́s ɴᴇᴍ ʟɪɴᴇᴀ́ʀɪsᴀɴ ᴢᴀ́ʀᴏ́ᴅɪᴋ ʟᴇ.

Gyakran pont akkor jelenik meg egy újabb réteg, amikor már azt hinnéd, hogy túl vagy rajta, vége van.
Tudd: ilyenkor nem visszaesés történik,
hanem egy réteggel mélyebbre látsz.

Először a konkrét helyzetet látod.
Aztán ráismersz a mintázatra.
És utána ezt:
észreveszed, hogyan próbál a dinamika újra és újra visszakapcsolódni –
más formában, más csatornán, más embereken keresztül.

Ez már nem felszíni felismerés.
Ez már az a szint, ahol nem csak reagálsz, hanem látod a működést összességében és időben is.

És ettől kettős érzés jelenik meg benned:
-egyrészt nagyobb tisztaság, tisztánlátás,
-és ezzel együtt egy nagyobb teher.

Mert látod, mennyire sokrétegű ez a kapcsolati működés.
De fontos ezt helyretenni magadban:
nem azért látsz egyre többet, mert egyre rosszabb,
hanem mert egyre kevésbé vagy benne vakon.

𝐄𝐳 𝐚 𝐭𝐞 𝐦𝐞𝐬𝐭𝐞𝐫𝐤𝐮𝐥𝐜𝐬𝐨𝐝.

Minden újabb réteg felismerése
nem követel automatikusan újabb cselekvést. Csak azt, hogy tudd:
ez ugyanaz a dinamika.
És maradj kint belőle.

Mert ami történik, leegyszerűsítve ez:

a rendszer még próbál kapcsolódni hozzád,
de te már nem ugyanaz az ember vagy benne. És ezért érzed ezt ennyire élesen.

Ezt az utat egyedül megtenni emberpróbáló.
Az, aki ebben kísér, nem helyetted megy végig rajta,
hanem egy biztonságos tér megtartásával lehet támogatód.

Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor
geronto coach
Választerápia ™ - az integráció módszertana.

28/04/2026

Mennem kell tovább, ebbe nem ragadhatok bele megint. Most nem fogok összeomlani, nem csinálok jelenetet, viszem a napot, csinálom, amit kell, mert a „hisztim”, ahogy emlékszem a szavaidra, nem vezet sehova.

Közben itt marad bennem, ami nagyon szorít, érzem, hogy valami nem stimmel, hogy közel van, hogy ha hagynám, elérne, de mielőtt még megérkezne hozzám, mielőtt közel kerülnék ehhez a nehéz érzéshez, ehhez az igazán fájó ponthoz, azt mondom magamnak: én ezt most leszarom, nem foglalkozom vele.

Nem azért, mert nem fontos ez számomra, nem azért, mert nem igaz ez a fájdalom, hanem mert félek attól, mi történik, ha benne maradok. Visz a félelmem.

Bár azt vártam volna, hogy ha nem veszek tudomást a létezéséről, könnyebbséget hoz, most inkább azt érzem, hogy betonbunkerbe zárom ezt a nehéz érzést, olyan ez, mint amikor egy gyémántban zárvány keletkezik: kívül kemény, tart, ellenáll, nem enged, és közben benne marad valami, ami nem oda tartozik, nem mozdul, nem oldódik fel, nem tűnik el.

És én pontosan tudom, hogy ott van.

Ez nem egy passzív elfojtás, hanem egy aktív belső művelet: én zárom be, én fordulok el attól a ponttól, ahol még kapcsolatba tudnék vele kerülni. Ez az én stratégiám, és működik.

És ez a működésem elkéri az árát is.

Mert a bennem megszületett testidegen zárvány nem azonos velem: bennem van, de nem tudok hozzá kapcsolódni. Súlyként van jelen, nem tűnik el attól, hogy nem nézek rá, magamban hordozom. Egy olyan részem, ami árnyékba kerül, nem látszik, de hatása van, ettől még létezik.

Mit tettem magammal? — most látom már.

Nem adtam a fájdalmamnak teret. Nem adtam a fájdalmamnak időt. Nem mentem el odáig, hogy megnézzem, honnan jön, mihez kapcsolódik, miért ilyen erős bennem ez az érzés. A kapcsolódást én szakítottam meg.

Már a legelején. Lehasítottam.

A „nem foglalkozom vele” nem megkönnyebbülés volt, csak gyors volt, a félelem tempója, nem az enyém. És most már észreveszem ezt a pillanatot, amikor túl gyorsan zárok.

Nem a nehéz érzést tagadom. Nem tudom „leszarni”.
A kapcsolódást tudom megszakítani.
Most már látom, mit csinálok.

A kérdés az, hogy ennek a gyors zárásnak hányszor fizetem még ki az árát?

Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor
geronto coach
Választerápia ™ - az integráció módszertana.

27/04/2026

Amíg mi, a magyar emberek, nem végezzük el a feladatunkat, igazából mindegy, ki a gyermekvédelmi, családvédelmi, oktatási miniszter.
A bajok ugyanis a családokban kezdődnek.
Amikor apu veri anyut, mert 6 feles és 4 sör után világát se tudja.
Vagy amikor anyu fél napokra beülteti a másfél éves gyereket a 7+-os mesecsatorna elé.
Vagy amikor apu - a kanapén rohadva - a telefonját nyomkodja, és annyi nem jut eszébe, hogy megkérdezze: „mi volt veled ma?
Vagy amikor anyu idegből odavág egy „hagyjál már békén”-t, és a gyerek megtanulja, hogy jobb láthatatlannak lenni.
Vagy amikor a gyerek már el sem meri mondani a problémáit, mert úgyis azt érzi: nincs rá idő. A munka vagy a szórakozás a szülőnek fontosabb. Ő meg ráér később.
Vagy amikor játszótér helyett tablet van. Mese helyett Tiktok. Együtt töltött idő helyett „csak még ezt befejezem”.
Vagy amikor anyu, vagy apu csak a külvilágnak mutogatja a gyermeket, de valójában azt sem tudja, hogy lehet és kell szeretetet adni.
Vagy amikor egy család egy légtérben él, mégis mindenki külön világban van.
Vagy amikor a „majd később” valójában azt jelenti: soha.
Vagy amikor szeretet helyett tárgyak vannak. Nesze, itt egy új telefon és hagyj békén.
Vagy amikor a dicséret luxus, a kritika meg alapzaj.
Vagy amikor a szülő prédikál, miközben ő maga az élő ellenpélda.
Vagy amikor a konfliktus vagy csendben rohad, vagy ordítva robban – de normálisan soha nincs kimondva.
Vagy amikor a gyerek csak akkor kap figyelmet, ha balhét csinál.
Vagy amikor a szeretet feltételekhez kötött.
És akkor csodálkozunk. hogy ilyen gyerekek nőnek fel, amit sem az oktatási rendszer, sem a család-és gyermekvédelmi rendszer nem tud kompenzálni. Csodálkozunk, hogy ugyanilyen felnőttek lesznek?
És tőlük várjuk, hogy majd rendbe teszik a világot?
De persze… beszélhetünk arról, ki lesz az ilyen, olyan miniszter.
(A szöveg jelentős részének alkotója B.A. (egy jó anyuka), aki hozzájárult a szöveg felhasználásához.)

27/04/2026

Van, amikor úgy ébredsz, hogy azt sem tudod, hétköznap van-e vagy hétvége, hogy a hétköznapon belül melyik napnál tartasz. Egy-egy új napnak nincs súlya, nincs jelentése, mert valójában nem új nap, hanem egy monoton, szürke, ragacsos folytatása a tegnapnak.

Nem új kezdetek ezek a reggelek, hanem ugyanannak a kimondhatatlanul fájdalmas történetnek a továbbírásai. És közben benned egyre hangosabb lesz az érzés, hogy ezt így nem bírod tovább csinálni.

Sokáig azt hiszed, hogy ha még egy kicsit jobban igyekszel, ha még egy kicsit erősebb vagy, ha még egy kicsit többet vállalsz és többet bírsz el, ha még egy kicsit többet mosolyogsz akkor is, amikor belül már zokogsz, akkor majd változik valami. Rendületlenül hiszel abban, hogy az erőfeszítésed egyszer végre értelmet nyer.

De ez nem történik meg.

Csak te fogysz el benne. Ebben az erőfeszítésben. Ebben az erőlködésben.

Lassan kitisztázódik benned, hogy már nem a másik viselkedése a legfájóbb pont, hanem az, amit magaddal teszel közben. Hogy amit kívül próbálsz túlélni, azt belül nap mint nap újratermeled. Kibírom. Nem mutatom. Nem vagyok gyenge.

És miközben ezt a látszat-életet tartod fenn, lassan eltűnsz a saját életedből.

Eljutsz oda, ahol már nincs hova hátrálnod. Sarokba szorítva nem marad több magyarázat, nincs tér az önámításra. Csak egy nagyon nyers felismerés: amit csinálsz, azzal önmagadat pusztítod. Nem kívülről. Belülről.

A fizikai erőd, a tartalékaid kiaknázása pontosan addig tart, amíg a tested egyszer jelezni nem fog, hogy elég. A dühöd lesz a legerősebb motivációd. Másnak nem sikerült, de majd te megmutatod.

És közben észrevétlenül te magad válsz önmagad leghatásosabb bántalmazójává. Önmagaddal konfrontálódsz.

Ez az út egy nagyon mély csapda. Mert ami bent van, az kint is megjelenik, akkor is, ha azt hiszed, rejthető. Fakul a tekinteted, görnyed a hátad, eltűnik az élet körülötted. Vegetálsz.

És ez addig folytatódik, amíg oda nem fordulsz végre önmagadhoz, és le nem leplezed a saját hazugságaidat, az önámításodat, hogy mindent el tudsz viselni.

Mert nem.
Nem lehet mindent elviselni.

Az az igyekezet, hogy minden helyzetben és mindenkiben találj valami jót, és abba kapaszkodj, miközben a többi részt egyszerűen törlöd magadban, vagy nem veszel róla tudomást, tévútra visz. Mert vannak helyzetek. És vannak emberek. Ahol nem arról van szó, hogy még nem tettél meg eleget. Nem arról, hogy még tanulnod kell, fejlődnöd kell, jobban kell szeretned.
Hanem arról, hogy amit próbálsz működtetni, az nem működtethető.

És ez nem azért van, mert te kevés vagy hozzá. Hanem mert ott, ahol a másik van, nincs meg az a képesség, amire egy kapcsolat épülhet.
Mert egy kapcsolathoz két ember kell. Két ember, akik közösen építik.

Ahol csak az egyik akarja életben tartani, ahol csak az egyik viszi a fejlődését, miközben a másik folyamatosan csak elvesz belőle, az a kapcsolat előbb-utóbb megroppan.

Vannak emberek a környezetedben, a kapcsolatrendszeredben, akiknél soha nem fogsz eljutni oda, hogy elég jó legyél. Mindig találnak benned valamit, amit kritizálhatnak, és te újra és újra rosszul fogod érezni magad emiatt.

Sokszor éppen azok, akik a legközelebb állnak hozzád. Családtagok. Azok, akiket a legnehezebb elkerülni.

Ha továbbra is igyekszel kapcsolatot tartani velük, egyre rosszabbul leszel magaddal. Mert a megjegyzéseik, a kritikáik lassan lebontják az önértékelésedet.

Ha megszakítod a kapcsolatot, ott marad benned a bűntudat. Önzőnek látod magad. Talán még felelősnek is érzed magad az ő elszigeteltségükért.

És közben gyakran magadat hibáztatod a kapcsolat állapotáért, még akkor is, amikor már pontosan tudod, hogy mindent megtettél azért, hogy működjön.

Ebben a szégyennel teli sűrűségben könnyen eltűnik egy fontos felismerés: vannak emberek, akikkel nem tudsz kapcsolódni. Nem azért, mert nem próbáltad eléggé. Nem azért, mert benned van a hiba. Hanem mert velük nem lehet. Nem csak nehéz. Nem csak több határt igényel.
Hanem lehetetlen egészséges kapcsolatot fenntartani.

És az ő lehetetlenségük nem a te döntéseidből, nem a te erőfeszítéseidből következik.
Hanem abból, ahol ők tartanak.
Ott vannak. És onnan nem tudnak kapcsolódni.

Amíg azt hiszed, hogy rajtad múlik a kapcsolódás, addig abban hiszel, hogy ha még teszel valamit, még próbálkozol, még kitartasz, akkor változhat valami.

Addig van benned remény.

De amikor meglátod, hogy már nem csak rajtad múlik, akkor érkezel meg ahhoz a pillanathoz, ahol döntened kell. Ez a pillanat nem a győzelemről szól. Nem látványos. Hanem halk.
Egy nagyon csendes határ.

Hogy nem viselsz el mindent.
Hogy nem maradsz ott, ahol közben láthatatlanná válsz.
Hogy nem próbálod tovább megoldani azt, ami nem a te kezedben van.

És ettől a pillanattól kezdve már nem az a kérdés, hogy a másik mire képes.

Hanem az, hogy te mit engedsz meg magaddal szemben.
Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor
geronto coach
Választerápia ™ - az integráció módszertana.

26/04/2026

"Az évek múlásával megtapasztaljuk, hogy sokszor közelebb áll hozzánk egy elvesztett szerettünk - apánk, anyánk, barátunk - , mint az, aki a közelünkben él a jelenben.
Az elvesztettel akár egy életen át beszélgetünk, visszaidézzük az emlékét, nem csak azért, hogy gyászoljuk, hanem hogy az élete tanulságaiból bátorítást, gondolatokat merítsünk a saját életünkre vonatkozóan.
Alakja változik az emlékezetünkben, a hozzáfűződő kapcsolatunk elmélyül, és olyan dolgokra is felfigyelünk, amelyekre az életében addig még nem."

JELENITS ISTVÁN

26/04/2026

mióta apum meghalt, tegnap először léptem abba a házba,
ahol anyuval a házasságuk hatvanhárom évéből a legtöbbet együtt élték.

a kezük nyoma mindenhol ott volt.
néhol szó szerint: az ajtófélfán, a konyhapulton.
néhol a használati tárgyakban: szemüvegekben,
a varrósdobozban, a gyógyszeres dobozban.
és abban a melegségben, ami belakta a teret.

most idegen volt minden.
nyomát sem láttam annak az otthonosságnak,
annak a bensőséges jelenlétnek, ami az emlékeimben élt.

nem maradt egy pléd,
nem maradt egy elcsúszott terítő,
nem maradt egy elmosatlan pohár,
nem maradt meg apa kedvenc pálinkás poharaiból egy sem.

semmi nem maradt.
nyomuk sem.

minden tökéletesen a helyén állt.
rendben.
sterilen.
hidegen.
élettelenül.

anyum kért, hogy hozzak fel neki pár dolgot Budapestre.
az énekeskönyveit, a Bibliáját,
a régi keresztrejtvényeit, amiket a szemműtétje óta újra fejt.
a varrósdobozát.
a fürdőruháit.

nem kért sokat.
neki ezek voltak a lényegesek.

sorban nyitottam ki a szekrényeket,
húztam ki a fiókokat.

sehol semmi.
minden eltűnt.

a garázsban találtam meg a holmijait,
két bevásárlószatyorban, a földön.

nem azokat a tárgyakat,
amik számára értékesek lettek volna.
csendesen, lehajtott fejjel álltam a két kisebb csomag mellett.

megértettem, hogy ami nekem élő, az másnak eltakarítandó.

és beleégett a szívembe a mondat:
én itt már nem tudok, nem akarok, nem vagyok hajlandó együtt maradni semmilyen magyarázattal.

nem maradt bennem semmi, amit ki kellene nekik mondanom.
halkan zártam be magam után az ajtót.

Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor
geronto coach
Választerápia ™ – az integráció módszertana.

26/04/2026

Amikor egy ilyen szöveget olvasol, nem csak érted, hanem az érzéseid mentén felismered benne a saját működésed.
⸻
„Amikor a megfélemlítéssel és elnyomással elhallgattatott eszköztelen, kiszolgáltatott, bántalmazott ember mégis beszélni mer, emberfeletti bátorságnak számít.”

Ez nem egyszerűen bátorság.
Ez annak az állapotnak az átlépése, ahol már megtanultad, hogy nincs — vagy nem lehet — hangod.
A belső fordítás így szól: nem azért nem beszéltem eddig, mert nem volt mit mondanom, hanem mert megtanítottak rá, hogy ne tegyem.

És amikor megszólalsz, nem csak beszélsz, hanem szembemész egy teljes belső rendszerrel, ami eddig visszatartotta a szavaidat.
⸻
„Épp azt tanulta meg, azt hitették el vele, hogy esélye sincs magáért kiállni, hogy senki nem hinne neki, hogy abból még nagyobb baja lesz, ő mégis tesz egy utolsó próbát.”

Ez egy belső program működése — és egyben az átírásának kezdete.

A programod így szól: ha megszólalok, rosszabb lesz.
úgysem hisznek nekem.
nincs esélyem.
nem tudok változtatni rajta.

Közben érzékeled, hogy ez nem a teljes igazság rólad. Ezzel a programmal párhuzamosan ott van egy másik hang is —
most még nagyon csendes,
de nem némult el teljesen.

Az „utolsó próbát tesz” nem drámai mondat, hanem egy nagyon konkrét belső pillanat: már nincs mit veszítenem azon kívül, hogy tovább maradok ebben az élhetetlen helyzetben.
⸻
„Óriási esély ez arra, hogy találkozzon azokkal, akik meghallgatják, elhiszik neki, támogatják, kiállnak érte, megvédik.”

Ez a mondat reményt ad, de nem egy jövőre vonatkozó ígéret.
Egy lehetőség arra, hogy ne ugyanaz történjen veled, mint eddig.
Hogy amikor megszólalsz,
nem hallgattatnak el, nem kérdőjeleznek meg, és nem fordítják vissza rád a szavaidat.
Mert nem csak az a kérdés, hogy ki hallja meg a mondataidat,
hanem az is, hogy mit kezdesz azzal belül, amit kimondtál.

Meg tudsz-e maradni a mondataid mellett?
El tudod-e hinni magadnak a szavaidat?
⸻
„Meg kell hogy tapasztalja, hogy a tetteknek következménye van.”

Eddig azt tanultad, hogy nincs következmény. Vagy ha van, az téged ér. Most megjelenik egy másik tapasztalat:
annak, ami történt, van súlya.
annak, amit kimondasz, van hatása.
És ez nem csak megnyugtató,
hanem ijesztő is. Mert a következmény eddig veszélyt jelentett. Most viszont mozgásteret is jelent — és vele együtt felelősséget.
⸻
„A szavainak is, mert kap segítséget és a vele szemben elkövetett dolgoknak is, mert lesz felelősségre vonás.”

Amit eddig átéltél, az nem maradt következmények nélkül.
Az eddigi némaság kihangosítása hatással lesz,
és következményeket hoz felszínre.

Belső fordításban:
amit átélek, az számít.
amit kimondok, annak jelentősége van.

És ez elkezdi helyretenni mindazt,
amit eddig elfedtél, elhallgattál vagy magadra vettél. Hogy nincs ez így jól.
Nem természetes az, ami történt.
És tere és ideje van annak,
hogy mindez hallhatóvá váljon.
⸻
„Így van esély arra, hogy higgyünk benne: nem vagyunk tehetetlenek.”

A tehetetlenség nem tűnik el egy pillanat alatt, de már nem az egyetlen valóságod. Ebben a résben megjelenik a választás lehetősége, és a mozdulásod iránya.
⸻
„Egy történet sokak története.”

Ez nem elvesz a történetedből,
hanem tágítja a szemléleted.
Amit átéltél, nem a te egyedi jelenséged, hanem egy működés, egy torzult minta, ami sok helyen jelen van.
Ez a felismerés segít elkülöníteni magadban azt, ami valóban a tiéd,
attól a tehertől, ami nem a sajátod.
⸻
„A felelősség mindannyiunké.”

A „felelősség mindannyiunké” mondat könnyen félrecsúszik. Ha azt mondom, hogy nem a te felelősséged, abból könnyen felmentés lesz.
Ha azt mondom, hogy a te felelősséged, abból áldozathibáztatás lesz. A kettő között van egy harmadik tér. A részvétel és a jelenlét felelőssége. A felelősség nem abban van, ami történt, hanem abban, hogy ma hogyan vagyok jelen benne.
Benne maradok, vagy elkezdek kilépni belőle.
Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor
geronto coach
Választerápia ™ - az integráció módszertana.

26/04/2026

Ott állsz egy helyzetben, ahol már nem először történik meg ugyanaz veled.
A másikat is érted, magadat is.
És mégis szétfeszít belül az az igazságtalanság, ami megszületett, mert pontosan tudod, mit mondanál ki.

A mondat ott van benned, készen, élesre húzva, és közben érzed, hogy ha megszólalsz, az nem visz közelebb semmihez, csak tovább mélyíti a szakadékot, azt a részt, ami amúgy is szétcsúszott. Nem azért maradsz csendben, mert nincs igazad, hanem mert már nem az igazad bizonyítása a tét számodra.

Nem mész bele ugyanabba a körbe még egyszer.
Nem reagálsz már ösztönszerűen azonnal.
Hagyod, hogy az indulat lecsengjen annyira, hogy ne ösztönszerűen döntsön helyetted. Ez nem könnyű.
Ez sokszor kényelmetlenebb, mint visszaszólni, mert több erőt kér, mint beleállni egy vitába. Mert itt nem a másikat próbálod rendezni, hanem magadban tartod meg azt, ami épp darabjaira hullana.

Közben észreveszed, hogy mennyi mindenről kell lemondanod.
A gyors megkönnyebbülésről.
Arról az érzésről, hogy most jól megmondtam a magamét. Arról, hogy azonnal helyére kerüljenek a dolgok, az erőviszonyok.

És helyette marad a bizonytalanság a csendedben. A türelem. Az, hogy nem tudod, mikor és hogyan áll majd össze benned az, ami most még szétesettnek élsz meg.

Itt dől el, hogy visszalépsz-e a megszokott reakcióba,
vagy megállsz ebben a térben annyi időre, hogy egy másik válasz megszülessen benned. Ennek a válasznak nem kell tökéletesnek lennie.
Nem kell látványosnak lennie.
Ez a válasz a tiéd.

És ebben a pontban jelenik meg az a mondat is, amit korábban nehéz volt kimondani.
Akár azt, hogy tévedtem.
Vagy azt, hogy itt már nem kell kimondanom, hogy igazam volt.
Nem azért, mert ez nem számít.
Hanem mert már nem ez tart meg.
Hanem az, hogy amit mondasz, és ahogy cselekszel, az összhangban van azzal, ahol belül tartasz.

Innen már másképpen nézel rá arra is, amin nem tudsz változtatni.
Nem feladod.
Hanem nem harcolsz vele tovább.

Ahol viszont van mozgástered, ott nem halogatod a lépést.
Nem keresel még egy lehetőséget.
Hanem döntesz, és végigmész a választott utadon. Mert egy ponton túl nem az számít, hogy hány lehetőség van még, hanem hogy melyik mellett állsz meg.

És hogy lehet-e rád számítani abban, ahogy jelen vagy.

Ez már nem szándék kérdése, hanem a belső tartásodé.
A méltóságodé.

Laza Ildikó coach, kapcsolatmentor
geronto coach
Választerápia ™ - az integráció módszertana.