21/08/2024
A Lélekelemzés folyóirat őszi száma tematikus lapszám lesz: Donald Winnicott munkásságát, hatásait járja körül, főleg komolyan és tudományosan, de kicsit könnyedén és a művészet eszközeivel is. Ez utóbbihoz pályázatot is hirdettünk, Winnicott a játszó-téren címmel, és olyan műveket vártunk, melyek bepillantást engednek abba, hogy vajon hogyan látná Winnicott a mi modern korunk anyáját/gondozóját, terapeutáját? Mit tapasztalna, ha leülne ma egy játszótéren vagy beülne a terápia „játszó” terébe? Az egyik nyertes pályaművet olvashatják most, Kiss Anna tollából. Ezúton is köszönjük az írást, és gratulálunk a szerzőnek!
Kiss Anna
Naplórészlet (cím)
Tortuguero, Costa Rica, 2024. március 13.
Az esti tengerparti sétámat követően igyekeztem korán lefeküdni, mert hajnalban kelnem kellett. Megígértem egy kliensemnek, hogy a másnapra tervezett esőerdőnéző kenutúra előtt még megtartjuk az ülést, kivételesen online. Mégiscsak három hétre elutaztam hirtelen, így távmunkával vegyítettem a külföldön töltött időt. Ha már ekkora szabadságot engedélyeztem magamnak, ez a minimum, amit megtehetek, de ez egy kihagyhatatlan lehetőség volt, hogy most itt lehetek – gondoltam magamban.
Könnyen elaludtam, és nemsokára újra a tengerparton találtam magamat. A víz vadul hullámzott a fekete vulkáni homokkal keveredve. Bár bánatomra fürdésre nem alkalmas, mégis volt valami megnyugtató ebben az elemi erővel hömpölygő víztömegben. Letelepedtem egy farönkre, és a fekete homokot pörgettem az ujjaim között, miközben nézelődtem. Nem volt senki a parton rajtam kívül, csak egy madár futkorászott minden egyes hullám elől. Mély nyugalom, béke és az otthon érzése szállt meg. Utóbbit kifejezetten furcsállottam a fizikai otthonomtól több ezer kilométerre.
Egyszer csak mellém lépett egy ősz hajú, idősebb úr. A hetvenes éveiben járhatott. A tengerparthoz nem illő módon öltönyt viselt, mintha egy másik korból került volna a Karib-tenger partján fekvő eldugott kis faluba. Megütközésemet egyből észrevette, és kedves mosollyal fordult felém.
W: – Jó nagyok ma a hullámok!
A: – Igen – feleltem.
W: – Donald Winnicott – mutatkozott be. – Leülhetek?
A: – Természetesen – feleltem, miközben zavaromat igyekeztem leplezni. Winnicott? De hát ő már meghalt, vagy mégsem? Egy halottal beszélgetek? Megőrültem, és a következő percben egy pszichiátriai ágyon ébredve találom magamat? Végül is nem lenne meglepő, sok pszichológus retteg a megőrüléstől. Mindenki attól, amihez sok köze van – morfondíroztam magamban, még bemutatkozni is elfelejtettem.
W: – Mit gondol, nem felettébb furcsa-e a természettől, hogy a teknősök pont ezt a partot választották tojásrakó helyükül? – kérdezte felém fordulva.
A: – Ezen már én is gondolkodtam. Emberi szemmel nem tűnik ideálisnak – feleltem.
W: – A mi szemünkkel valóban nem. Sok a ragadozó, nagyok a hullámok, a homok kifejezetten felforrósodik. Igazi kihívás ez egy kis teknősnek, hogy eljusson a vízhez, és az sem könnyebb, ami utána várja.
A: – Egyéni szinten a kis teknősöknek valójában nem sok esélyük van túlélni ezt az első kalandot. Cipruson volt szerencsém végignézni a vízhez jutás folyamatát. Sajnos a kikelt teknősök nem indultak meg idejében a víz felé, és túl sok időt töltöttek a melegben, félő volt, hogy meg sem mozdulnak, és ha meg is mozdulnak, nem biztos, hogy a vízben túlélnek. Erős volt a késztetésünk, hogy elvigyük őket a tengerig, de szerencsére voltak mentésben jártasabbak, akik figyelmeztettek minket, hogy ezt az utat muszáj nekik megtenniük, különben biztosan nem élik túl. A napfénytől és a madaraktól legalább meg tudtuk őket óvni, de a mai napig eszembe jutnak, hogy vajon mi lett velük a vízben.
W: – Emberként nehezen értjük az erőpróbák fontosságát. A kis teknősök magukra utaltsága olyan próbatétel, ami az egész faj túlélése érdekében történik. Egyéni szinten nehezen érthető, globális szinten azonban nagy jelentősége van az erőfeszítések sorozatának. Emberként alakult úgy a szemléletünk, hogy a frusztrációmentes környezetet tekintjük ideálisnak.
Pár percig csendben ültünk, és én közben azon gondolkodtam, hogy hogyan is kérjek tanácsot az aktuális terápiás dilemmámban, ami nem is áll olyan távol a kis teknősök életétől. Kifejezetten nehéz megtalálni az egyensúlyt az élet számos területén, így a terápiás munkában is. Hogyan lesz a kliensnek és nekem is kellően frusztráló a keret, amelyben egyik oldalra sem billen el a mérleg nyelve jelentősen? Vajon most, hogy hirtelen több hetes szünetet tartok, elhanyagoló terapeutává válok és túlkényeztetem magamat? Vagy a saját életemben hozott döntések által leszek hiteles, és ez a mentális egészségemhez is hozzájárul, amivel a terápiás munkámat támogatom? Jól tettem, hogy eljöttem, és jól tettem, hogy bevállaltam, hogy utazás közben is dolgozni fogok pár órát, vagy ezzel túlvédtem a klienseimet, túlterhelve magamat? Vagy pont ezzel lettem elég jó terapeutájuk és saját magam „elég jó gondviselője”? Tudhatnak egyáltalán arról a klienseim, hogy több órás időeltolódásban vagyok? Ezt letagadni nem nagyon tudom, hiszen itt még sötét van, amikor az ülést tartjuk, és bárhogy zárom is az ablakot, a madarak ricsajozása behallatszik.
Gondolataimból felocsúdtam, nagy levegőt véve Winnicott felé fordultam, de mire választ kaphattam volna, egyszer csak megszólalt az ébresztőm…
Kiss Anna
pszichologus@kiss-anna.hu
(A Lélekelemzés folyóirat online és papíron is olvasható, megrendelhető a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület honlapján: https://psychoanalysis.hu/a_lelekelemzes_megrendelese
A kép forrása a Pinterest.)
