07/02/2025
👆🏻
Hogy mikor hallottam utoljára azt az elképesztő mondatot, hogy a gyerekek úgyis elfelejtik a traumáikat? Éppen ma. Ezért született ez a poszt.
Nem, a gyerek nem felejt.
A múlt sebeit ott hordja létezésében.
Kívülről talán semmi nem látszik, ám egész élete a múltról árulkodik. A gyermekkori sebek beépülnek a személyiségbe. Ott vannak az elfojtott érzésekben, a forrongó indulatokban,
a szabálytalan életvezetésben, a megbízhatatlanságban, ott vannak a függőségekben, minden üveg borban, remegő kézzel felhörpintett pálinkában, elhanyagolt, korán öregedő testekben.
Ott vannak a mentális és testi betegségekben, a megfelelési kényszerekben, az empátiahiányban, a bizalmatlanságban, a tönkrement párkapcsolatokban, a tökéletesség utáni hajszában, a bizonyítási kényszerekben, a mellkasra nehezedő szorongásokban, az elismerés utáni csillapíthatatlan vágyban, és ott vannak az idő előtti halálban.
A gyermekkori traumák többféle formában jelennek meg a felnőtt életében. Kinél így, kinél úgy, de egy biztos: el nem felejtődnek. Nincs az a hosszú idő, ami önmagában képes lenne meg nem történtté tenni a gyerekként elszenvedett traumákat.
Ha meg nem történtté tenni nem is, ám a sebeket lassan begyógyítani mégis lehetséges. Ehhez azonban elhatározás kell és kitartás, önismeret és önfejlesztés, miközben arról sem szabad elfeledkezni, hogy az egyéni akarat mellett kell egy jól működő egészségügyi rendszer is, ami biztosítja az ellátáshoz szükséges szakembereket. És kell hozzá oktatás, a szülők, pedagógusok és egészségügyi szakemberek képzése, hogy ne adódjanak át a traumák generációról generációra.
Mert a gyerek nem felejt.
A múlt sebeit ott hordja létezésében, és ha nem gyógyul, felnőve maga is sebeket okoz majd.
— Orvos-Tóth Noémi
