https://www.facebook.com/ildiko.laza?mibextid=LQQJ4d

Választerápia, Budapest Pesterzsébet Eperjes Utca 40, Budapest (2026)

18/01/2026

Fekszem az ágyban melletted. Emlékszem, régen összegabalyodva aludtunk el. A hátad a mellkasomhoz simult. A kezem ösztönösen talált meg téged álmomban is. Biztonságot adott az ölelésed.
Szerethetőnek éreztem magam benne.
Olyan volt, mint egy oltalom.

Aztán valami megváltozott köztünk.

Napközben elmaradtak a kedves gesztusok. Ami régen természetes volt, ma idegen. Amit adok neked, attól ingerlékennyé válsz….. Idegesít, ha megkérdezem, hogy milyen volt a napod…. ha vacsorázni hívlak, neked még dolgod van… ha programra invitállak, az unalmas, ha arra kérlek beszégess velem, akkor a telefonodat figyeled inkàbb…

Félek. Mert kimondatlanul távolodsz. És amikor megkérdezem, miért, azt mondod:
-fáraszt a hisztim.
-Szerinted nem változott semmi.
-Csak túlzok.
-Sértődékeny lettem.
-Megfojtalak a faggatásaimmal.

Bennem nő a félelem. Egyre nagyobb, egyre rémisztőbb és sötétebb.
Sokszor szidom magam. Megint nem sikerült közelednem feléd úgy, ahogy neked jó. Már azt sem tudom, hogyan kellene. Bizonytalan lettem.
Mert számodra mindig más lett a „jó”.
És én mindig rossz helyen, rosszkor, rosszul vagyok jelen.

Az ágyban már nem ölelsz. Sokszor megvárod, hogy én feküdjek le előbb,
aztán mellém fekszel, mintha ott sem lennék. Óriási vált a távolság köztünk. Fizikailag közel vagy, de a távolságunk fényévekben mérhető.
Hideg vagy velem. A saját oldaladon fekszel, mint egy darab fa, amit nem lehet megmozdítani. Nem érsz hozzám.

És már én sem merek. Olyan sokszor löktél el már magadtól… gyors együttléteink míg voltak, biológiai funkció vagy épp szánalmad felém.

A testem még emlékszik. Ez benne a legkegyetlenebb.
Emlékszik arra, milyen volt kívánva lenni.
Milyen volt az elején az intimitásunk.
Ez most már sehol sincs….. tudod mit érzek? Torokszorongató érzés.
Hogy irritál, hogy itt vagyok.
Ez feszül bennem. Ez a magamra hagyottság.
Fekszem melletted, hallgatom a szuszogásodat, és nézem a plafont. És azon tanakodom, hol rontottam el?

Szeretlek. Ez nem kérdés számomra. Most is fontos vagy nekem.
Még most is…. Ezért nem értem, miért érzem magam mégis egyedül?
Miért nem nézel rám úgy, mint régen?
Miért nem nyúlsz utánam akkor sem, amikor tudod, hogy várok rád?
Miért tolod el a közeledésemet?
És mégis egyedül vagyok melletted.

A fejem próbál rendet tenni. Felmenteni téged. Talán a fáradtságod az ok…
Nehéz időszakon mész keresztül. Ez csak átmenet — mondom magamnak újra és újra. De a gondolatok nem melegítenek fel éjszaka. Csak még jobban fázom melletted. És most már látom: nem érdekel téged ez.
Sem éjszaka. Sem nappal.

A legnehezebb az, hogy egyszerre hiányzol három különböző módon.

Hiányzol a testemnek. Nem azért, mert csak szexet akarok. Hanem mert kapcsolódni akarok… a bőrőmmel, az érintéseinkkel. Lélegzettel. Jelenléttel.Öleléssel.
Azért, hogy ne érezzem magam terhesnek.
Most a kezem megáll félúton.
Nem azért, mert nem kívánlak —
hanem mert félek attól, hogy nem kellek.

A szívem közben még kapaszkodik.
Emlékekbe.
Apró jelekbe.
Abba, ahogyan régen rám néztél.

Hiányzol a szívemnek.
Mert már nem érzem, hogy engem választasz. Mintha csak megszokásból lennél itt.
Nem engem akarsz —
hanem azt, akinek elképzeltél.

És hiányzol az elmémnek is. Mert barátomnak hittelek.
Hiányoznak a meghitt pillanatok.
A közös irány. Már nem tudom,
hogy hova tartunk? Hogy haladunk-e valahová, vagy csak elviseljük egymást nap mint nap.

És ebben a csendben megtörik bennem valami. Nem hirtelen. Nem hangosan….. csak elszakad….
Már nem magamat hibáztatom tovább.

Rájövök, hogy nem az fáj, hogy változtunk.
Nem az, hogy elfáradtál.
Nem az, hogy nehéz időszak van.
Az fáj, hogy a fájdalmam számodra teher.
Hogy az érzéseimet elhallgattatod.
Hogy miközben egyre kevesebb leszek, te azt mondod: velem van a baj.

És ekkor először nem mentegetlek tovább. Az fáj, hogy nem vagyunk teljesek. Hiába mantrázom magamnak: szeretsz.
Csak nem tudod kimutatni. Csak fáradt vagy. Csak idő kell.

A felismerés hideg és tiszta:
ez nem szeretet.
Ez leértékelés……Ez nem túlérzékenység.

Ha valaki rendszeresen azt mondja, hogy túl sok vagy, hogy hisztizel,
hogy fárasztó a fájdalmad,
miközben te csak kapcsolódni próbálsz —
az nem félreértés. Ha a közeledésedet rendre elutasítják,
majd azt mondják, hogy veled van a baj, amiért hiányzik az érintés —
az nem kommunikációs hiba.
Ha egy kapcsolatban egyre kevesebbnek érzed magad,
ha elkezdesz “túl” alkalmazkodni, csendesebb lenni, kevesebbet kérni,
kevesebbet érezni —az nem kompromisszum.

Ez leértékelés.

Ez nem mindig hangos. Nem mindig látványos. Sokszor „csak” elhallgatás.
Belefáradás, enerváltság. Fáradt legyintések.
A fájdalmad bagatellizálása.

És a legveszélyesebb része az,
hogy lassan elhiteti veled:
nem jogos, amit érzel.

Hogy túl sokat akarsz.
Hogy rosszul szeretsz.
Hogy a szeretet ára az önfeladás.

De a szeretet nem ilyen. És ez az a fájdalom,
amit nem lehet tovább csillapítani türelemmel.
Nem lehet szerelemmel felülírni.
Nem lehet racionalizálni.

A szeretet nem tesz láthatatlanná. Nem kér arra, hogy kisebb legyél.
Nem büntet az érzéseidért. Teret és időt biztosít mindkettőtöknek.
Ha egy kapcsolatban a tested feszül, a szíved éhezik,
az elméd pedig folyton magyarázatokat gyárt arra,
miért kellene még kibírnod —
akkor ott nem veled van a baj. Mert amikor a testem magányos, a szívem szeretre éhes, és az elmém elveszti a kapaszkodót —
akkor nem a kapcsolat omlik össze először.

Hanem én.

Ott valaki bánt. És hirtelen érzem:
nem kell tovább hazudnom magamnak.
Nem kell tovább tompítani a fájdalmat.
Nem kell tovább keresnem a hibát magamban.

Ez bántalmazás.
Nem hangos, nem durva, nem látványos.
De ott van.
És én most először látom tisztán,
nem a fantáziámban, nem a reményem szűrőjén keresztül.

A felismerés egyetlen pontja:
a szeretetnek nem kellene félelemmel és önmagam folyamatos feladásával járnia.

És ha ezt most olvasva összeszorul benned valami, ha ismerős a csendes éjszakai szégyen, a magad hibáztatása, az az érzés, hogy lassan eltűnsz —akkor tudd: nem képzelődsz.
Nem túlzol. Nem vagy gyenge.
És a sötétben fekve már nem az a kérdés, hogy mennyire szeretlek.
Hanem az, hogy meddig bírom még így szeretni magam….
Mert miközben maradok melletted, azt érzem, hogy minden egyes nap árulójává válok önmagamnak. Egyre kevesebb vagyok. Elhalványultam. És rettegek attól, hogy teljesen eltűnök még magam elől is… rettegek, hogy elveszítelek és veled együtt magamat is elveszítem. Ijesztő. Mert már nem tudom, hogy ki vagyok nélküled….

Itt a felismerés nem rombol.
A felismerés ment.

Most már értem, mi történik velem.
És innentől már nem az a kérdés, hogy elég voltam-e.
Hanem az, hogy vissza tudok-e találni magamhoz. Ez nem kapcsolat.
Ez nem rólam és rólad szól.
Ez rólad szól… és rólam, akit folyamatosan leértékelsz.

És ha most itt tartasz, ebben a sötétben,
tudd: nem kell egyedül kimásznod ebből a gödörből.
Van út vissza önmagadhoz.
És ha szeretnéd, ezen az úton kísérlek.
Laza Ildikó coach, geronto coach, kapcsolatmentor

17/01/2026

Mennyi idősnek érzem magam most?
És hány éves vagyok valójában?

Van különbség aközött, amit kifelé mutatok, és aközött, ami belül történik bennem. Van, amikor ez a különbség alig észrevehető. És van, amikor fájdalmasan nagy.

Nem mindig tudom azonnal megmondani, miért van ez így.
Néha az életem tempója teszi.
Néha az, amin éppen keresztülmegyek.
A válaszom mélyen az, hogy mennyire vagyok kapcsolatban magammal.

És van, hogy az élet új dolgokra hív, még most is – tanulásra, kezdésre, élményekre. Ehhez erőre, jelenlétre, figyelemre van szükség – testi és lelki értelemben is.
Ahogyan bánok a testemmel, ahogyan jelen vagyok a lelkemben, az visszahat arra, mennyire érzem magam élőnek belül. Nem parancsként. Nem receptként, összefüggésként.
És van, amikor ez az egyensúly megbillen. Erről szól ez az írás.

Vannak napok, amikor úgy ébredek fel, mintha tegnap óta legalább tíz–tizenöt év telt volna el.
Ha nehéz napjaim voltak, ez különösen erős érzés bennem. Mintha egyik napról a másikra megöregedtem volna.
Az arcom gyűröttebb, a szemem alatt sötétebbek a karikák. A vállaim megereszkednek, a testtartásom görnyedtebb. Nehezebben kelek ki az ágyból. Inkább maradnék a takaró alatt. Ne lásson így senki.
Ezt érzem.

És tudom: nem kívül változtam meg hirtelen ennyit.
A lelkem öregedett az elmúlt napokban fénysebességgel.

A belső érzéseim, a viselkedésem, az önbecsülésem együtt hatnak arra, ahogyan a testemben vagyok. Nem ok-okozati parancsként, hanem finom összefüggésként. Ahogyan érzem magam, visszahat az energiámra, a mozgásomra, arra is, hogyan jelenek meg a világban.

Van, amikor azt érzem: a fontos dolgok már mögöttem vannak.
Mintha az élet legélénkebb részei emlékekké váltak volna, és előre már nem történik semmi. Mintha egy helyben taposnék. Ilyenkor morcossá válok. Azt hiszem, dühös is vagyok.

Ha visszanézek ezekre a napokra, látom: teret kap bennem egy régi mintám. Egy régi hang.
„Úgysem sikerül.”
„Nem tudsz felülemelkedni azon, amit kaptál.”
„Enyém a végszó.”
„Haszontalan a próbálkozásod.”
„Eddig sem vitted semmire.”

Ez a gúnyos belső hang teljesen letaglóz.

Ez a pszichológiai öregedés egyik jele.
Ilyenkor a múlt válik lakótérré. Nem azért, mert ezt választom, hanem mert ott érzem magam biztonságban.

Pedig volt, hogy még a hét elején a jövő tervezésével ébredtem. Nem nagy tervek formájában. Csak annyiban, hogy van még „előtte”. Lehet tanulni. Lehet elkezdeni valamit. Akár később is. Nem kötelező. Csak lehetséges.

Itt most megállok egy pillanatra.
Fontos tisztáznom magamban.

A testtel és a lélekkel való törődés nem teljesítmény. Hanem kapcsolat.
Nem fiatalságígéret, hanem jelenlét.

A mostani nehéz életérzésem nem végkifejlet. Átmeneti állapot.
Meggyengült a kapcsolatom önmagammal. Most ez történik.

A pszichológiai állapot sokszor ott válik láthatóvá, ahogyan a határaimról gondolkodom.
Van, amikor ezek a határok lezárnak:
„ezt már nem”,
„ez nekem nem megy”,
„én ilyen vagyok”.

Máskor ugyanazokat a korlátokat más nyelven tudom nevezni. Nem tagadva őket, de nem is önmagam ellen fordítva. Nem azt, hogy mit nem tudok már, hanem azt, hogy miben lettem tapasztaltabb. Lassabb. Pontosabb.

És ilyenkor megszólal egy másik hang is bennem. Nem hangosabb. Személyesebben szól hozzám.
Nem győzköd, nem vitatkozik a félelmeimmel. Körülölel, együttérzően.

Azt mondja:
„Nem lettél kevesebb. Most másként vagy. Figyelj! Most a múltad szól benned.”
„Amit ma lassabban csinálsz, azt mélyebben érted már. Pontosabban.
És jó tudni magadról, hogy erre már képes vagy.”

„Nem elveszett benned az erő.
Most történik a sémáid átírása.
Ez nemcsak lelki munka. A tested is benne van.
Megengedett, hogy ez kifárasszon.”

„Amit most tapasztalsz, nem látványos. Nem másoknak szól.
Ez rólad szól, és neked.
Ebből lesz a saját megtartó tered.
Ide térhetsz vissza, amikor pihenésre van szükséged.”

„Nem kell bizonyítanod, mennyit érsz.
Nem kell igazolnod, hogy elég jó, szerethető vagy értékes vagy.
Ez már mind benned van.
Most csak engeded felszínre érkezni ezeket az érzéseidet.”

Ez a belső hangom nem ígér.
Nem mondja, hogy könnyű lesz.
Emlékeztet arra, hogy nem vagyok önmagam ellensége.
És nem is kell annak lennem.

Arra figyelmeztet, hogy az első és legfontosabb kapcsolatom önmagammal van.
És amíg ez most jelen van bennem, a testem korának száma csak egy adat – egy érzés, ami jön, de nem határoz meg…..
Laza Ildikó coach, geronto coach, kapcsolatmentor

16/01/2026

Kislányként szertornáztam.
Emlékszem az akkoriban hallott mondatokra. Arra, amikor nem sikerült a korlátgyakorlat. Amikor leestem a gerendáról a hátra szaltónál.

„Benned több van!”
„Csináld jobban!”
„Figyelj már oda!”
„Nem igaz, hogy ennyi gyakorlás után is elrontod.”
„Jajj, de szétszórt vagy!”
„Nem is vagy olyan laza, mint amilyen a vezetékneved.”

Emlékszem, hogy újra és újra megpróbáltam jobban teljesíteni, hogy kivívjam az edzőm elismerését… és közben nagyon szégyelltem magam … szégyelltem a bénaságomat magam és a többiek előtt. Volt mikor nem csak belül folytak a könnyeim, hanem más is láthatta, hogy sírok. A szégyenem ettől csak tovább nőtt bennem.

Hat éves voltam.

Ott tanultam meg, hogy a siker mennyire fontos ahhoz, hogy dicséretet kapjak. Ott tanultam meg, hogy akkor vagyok jó, ha elismernek. Akkor látnak, akkor hallanak… és akkor szeretnek.
És azt is megtanultam, hogy ha nem érem el, amit elvárnak tőlem, akkor nem vagyok elég jó.
Kisgyerekként így tanultam meg, hogyan működik a világ. A világom. Ezt tanították meg nekem. Ez lett számomra a valóság.
És így ezt rögzítettem.

Ma már tudom: a belső hangom nem a semmiből jött. Nem csak úgy magammal hoztam, amikor megszülettem.
Abból épült fel, ahogyan egykor beszéltek hozzám. Amit magamról hallottam. Ahogy engem látni akartak.

Gyerekként kívülről kaptam a mondatokat, amiket később belül folytattam.
Voltak szavak, amik segítettek eligazodni.
És voltak olyanok is, amik összezavartak. Megbántottak. Összetörtek.
Ezek a mondatok lassan teljesen belém költöztek. Rövidebb utasítások lettek. Keményebb hangzásúak.
És egy idő után már én ismételtem őket magamnak. Mint egy mantrát.
Ezek a mondatok már nem segítettek abban, hogy jobban csináljak valamit, hogy tájékozódjam a világban.
Hanem azt tanították meg, hogy kevés vagyok….
Hogy nem vagyok elég, elég jó…
Hogy velem van a baj….
Hogy én rontottam el…
Hogy semmire sem vagyok jó….
Hogy nem számítok….haszontalan vagyok…

Ez a hang egyre erősebb lett bennem. Átvette az irányítást.
És folyamatosan beszélt. Ez a belső hang nem csak bántott.
Ma már tudom, hogy valamit meg is próbált megelőzni.
Féltett. Óvott. Védeni akart. Támogatni akart abban, hogy túléljek.

Mert ha én leértékelem magam alapból, akkor megelőzöm a másik szidalmazását.
Ha én előbb megszégyenítem magam, akkor elkerülöm a nagyobb külső megaláztatást.
Ha én kemény vagyok magamhoz, akkor mások már nem ütnek meg a szavaikkal. Nem leszek a céltáblájuk. Ha mégis, már akkor sem fog fájni annyira….mert azt első fájdalmat, az első pofont az én bántalmazó hangom adja.
Így lett ez a hang az uralkodó belső történetem. Narratívám.
Gyerekként megtanultam leszólni magam. Állandó belső bírával éltem.
Még akkor is, amikor valami sikerült.
Még akkor is, amikor jól csináltam.
A belső bírám, kritikusom mindig talált benne hibát.

„Csinálhattad volna jobban!”
A dicséret elmaradt. A „büszke vagyok rád” nem jött.
Csak ez maradt:
„Kevés vagy!”
„Szégyelld magad! Nem lehet veled mit kezdeni!”

Teltek az éveim. A kislány, aki voltam, felnőtt nő lett.
A belső hang pedig egy belém épült bántó hanggá vált.
Ezen keresztül értelmeztem magam. Identitásommá nőtte ki magát, legalábbis akkor ezt hittem.
Ezen keresztül néztem a világot.
Kislányként ezzel a hanggal túléltem.
Felnőttként ez a hang korlátoz. Szabotál. Bánt. Fájdalmat okoz.
Ami akkor működött, ma már rombol.
Ma ez a hang nem megóv.
Elhallgattat. Belém fojtja a szót. Lefagyaszt. Megmérgezi a kapcsolataimat.
A sikertelen próbálkozásokat nem javítanivalóvá, hanem bizonyítékká teszi arra, hogy velem van baj.

És ordít bennem a szégyen:
„Na, most mindenki látja, ki vagy valójában!”
„Lebuktál!”
„Kiderült, mennyire inkompetens kis hülye vagy, aki folyton okoskodik!”
Hogy ez a hang teljes hangerőn szóljon bennem, elég hozzá egy tekintet. Egy csend. Egy félmondat. Egy rossz hangsúly.
Vagy csak a gondolat magamban, hogy így láthatnak.

Sok fájdalmas helyzet után mondtam ki magamnak:
ez így nem mehet tovább!, ebbe én belepusztulok!

Én nem az vagyok, akinek ez a hang mutat.
Nem csak az a kislány vagyok, aki az edzésen leesett a gerendáról.
Én az a kislány is vagyok, aki később versenyeket nyert.
Mindkettő én vagyok.
Nem csak az egyik.

Mikor az internalizált bántalmazó hangom elbizonytalanít, leértékel, nekem most az a dolgom vele, hogy felismerjem és megszólítsam…
Azt mondom neki:
„Értem, hogy egykor segítettél túlélni. De ma már túltolod.”
„Nem adsz teret annak a hangomnak, ami ösztönöz, ami örülni tud.”
„Csendesedj.”
“Nem akarlak eltüntetni. Szükségem van egy józan belső figyelmeztetésre.
De a bántalmazó hang nem én vagyok.”

Ma már nem elnyomom a belső bírámat, erős keitikusomat, internalizált bántalmazómat.
Nem érvénytelenítem.
Beszélek hozzá.
Megengedem, hogy megszólaljon, és megtanultam úgy válaszolni neki, hogy közben a valódi magamat védem.
Kedvesen. Határozottan. Türelemmel. Együttérzéssel.
Úgy, hogy közben nem hagyom, hogy újra irányítson.

Ez lett az én hivatásom. Ebben kísérek másokat is.
Ebben a folyamatban tanítalak és támogatlak téged is.
Ha magadra ismertél ebben a belső hangban, tudd:
nem veled van a baj. Valami érthető történt veled.
És ha egyszer szeretnél ebben nem egyedül lenni, megtalálsz.
Laza Ildikó coach, geronto coach, kapcsolatmentor

15/01/2026

Megakadt a szemem egy gondolaton a magányról, és az egyedüllétről.
„Soha ne hívj ki valakit, aki békében van a magányával, és akit nem zavar, hogy egyedül van, mert mindig veszíteni fogsz.”
Dosztojevszkij

“Ez azt jelenti, hogy aki megszokta a magányt, és elfogadta az elszigeteltségét, az legyőzhetetlenné válik.
Azok, akik félnek az egyedülléttől, könnyen válhatnak a megfosztottság vagy a kirekesztettség áldozataivá,
de akik a magányukat a belső hazájukká tették, azokat sem fenyegetéssel, sem csábítással nem lehet eltéríteni.”

Félelmetesek nekem ezek a mondatok. Mert emberként, érző lényekként nem tagadhatjuk meg magunktól a kapcsolódásainkban megélhető érzelmi biztonságot, elfogadást, szeretetet.

Az egyedüllét számomra fizikai állapot.
Egy választott tér, amely van és változik.
Nyitott, mozgásban lévő.
Nem bezár, nem végleges, nem hiányból születik.

Egy megengedés magam felé: hogy itt tartok most,
és merem megélni ezt az állapotomat is. A választásom, egyéni döntésem.

A magány ezzel szemben egy érzés bennem. Kényszerű elmagányosodás.
Időnként megjelenik, néha nehéz — és igen, nagyon nagy fájdalmat tud okozni.
És már nem félelmet kelt bennem.

Nem érvénytelenítem, nem azonosulok vele, hanem dolgozom vele.

Amikor az egyedüllétemet beárnyékolja a kényszerű elmagányosodás érzése, már tudom, mi történik bennem.
Elszomorít, vagy egy sémám fájdalompontját érinti meg.
Megszólítja az elutasítottság, a kirekesztettség emlékeit —
a múltam lenyomatait.

És mivel ezek a felismerések már az enyémek, azt is tudom:
a felbukkanó magányérzés nem én vagyok. Nem ez határoz meg engem.

Ezért már nem rohanok újabb és újabb kapcsolatokba,
és az egyedüllétet sem rögzítem elvekbe vagy meggyőződésekbe. Nem építem be a hitrendszerembe. Mindkettőt a helyén kezelem.

Jelen van az egyedüllét állapota is, és jelen van az elmagányosodás nehéz érzés is.
Mindkettőnek teret és időt biztosítok magamban. Megengedem. Nem kell egyedül lennem, hogy jól érezzem magam. És jól tudom magam érezni, ha egyedül vagyok.
A kapcsolódásaim így már nem menekülések, nem őrült kapaszkodók, vagy elkerülései az érzéseimnek.

Számomra kapcsolatba lépni veled bátorságot, önazonosságot és a sebezhetőségem vállalását jelenti.

Ez nem legyőzhetetlenség. Ez belső stabilitás.
Egyensúly és harmónia. Az a csendes pont, ahonnan már nem a félelem,
hanem a tisztaság dönt.

És ha egyszer valaki ide megérkezik,
nem azért lesz fontos, mert kell —
hanem mert valódi.
Laza Ildikó coach, geronto coach, kapcsolatmentor

És álljon itt a gondolatsort elindító idézet

Dosztojevszkij azt mondta:

„Soha ne hívj ki valakit, aki békében van a magányával, és akit nem zavar, hogy egyedül van, mert mindig veszíteni fogsz.”

Ez azt jelenti, hogy aki megszokta a magányt, és elfogadta az elszigeteltségét, az legyőzhetetlenné válik.
Azok, akik félnek az egyedülléttől, könnyen válhatnak a megfosztottság vagy a kirekesztettség áldozataivá,
de akik a magányukat a belső hazájukká tették, azokat sem fenyegetéssel, sem csábítással nem lehet eltéríteni.

A pszichológiában ezt a szakaszt érzelmi függetlenségnek nevezik —
amikor az ember túllép a mások folyamatos megerősítésének igényén,
és erejét önmagából meríti.

Az egzisztencialista filozófia pedig a magánnyal való megbékélést a szabadság legmagasabb formájának tartja,
mert ez szünteti meg a társadalom egyik legnehezebb bilincsét: a félelmet attól, hogy egyedül maradjunk.

Ez egyszerre kemény és felemelő bölcsesség:
az az ember, aki nem retteg a magánytól, legyőzhetetlen —
mert egyszerűen semmit sem lehet tőle elvenni.”
Merj élni csoport

14/01/2026

Együttérzés
Tegnap te, ma én, holnap ő.
Mindannyiunk életében jelentkeznek a nehéz, szívet szorongató történések,
nem akarom helyzetek.
Fogadd el, éld túl, tanít az élet, tapasztalj, nézd a jó oldalát !..hallom a jó tanácsok sorát.
Számomra a legelkeserítőbb, mikor azt mondják nekem vígasztalásul: mindenkinek megvan a maga keresztje….

Tényleg?
És nekem ettől jobb, ha tudom neked sem könnyebb?
Vagy ha biztosítasz arról, hogy mindannyian átmegyünk ezen?
Mert ez az élet rendje?
Van, hogy fáj az élet rendje.
Engedd meg magadnak, hogy fájjon.
Nem lehetek mindig erős, nem lehetek mindig racionális, fájhat, hogy magamra hagytak olyanok, akiknek én ott voltam hasonló helyzetben.
Fájhat, hogy vígasz helyett a csend vesz körül.
Fáj és összetör, megbillen bennem az egyensúly. Minél jobban elnyomom magamban ezt az érzést, annál nagyobb lesz bennem a kín.
Csalódtam? Igen. Mert mást gondoltam, mást éreztem a másik emberről.
Csalódtam az elképzelésemben, hiszen olyat feltételeztem róluk, ami bennük nincs.
Ma már inkább megélem ezt a folyamatot, mert ennek megélése az élet természetes rendje. Szembenézni azzal, hogy míg szükség volt rám használtak, de a kölcsönösség nem üzemel, tisztán látást hoz a kapcsolatrendszerben.

“Szenvedni lehet fejlődés nélkül is, fejlődni viszont nem lehet szenvedés nélkül.”
Daubner Béla

Bitang erősen ható mondat, nagy tapasztalás, érdemes figyelni rá.
És a fájdalom ami most az életembe költözött, okkal érkezett, és majd időben távozik.
Laza Ildikó coach

13/01/2026

Hibázok, hibázik.
Ketten hozzuk – hoztuk – össze.

A fordulópont nem közös.
Ott van, ahol az egyik fél belenéz a tükrébe.
Nem a másikat firtatja.
A saját sorsába tekint.

Összeszedi a bátorságát,
és először önmagának tesz fel fájó, kényelmetlen kérdéseket.
Jönnek a válaszai.

Aztán a másikhoz lép, és szól: “Beszélgessünk.
Milyen érzéseid vannak az én kérdéseimmel, válaszaimmal kapcsolatban?”

Időt ad, hogy a másik átgondolja a hallottakat. Ha a válasz támadás,
magaddal szemben tiszteletlenség lenne úgy tenni,
mintha figyelmen kívül hagynád.

Megérted. Elfogadod. Ő ott tart.

Jön a legnehezebb: a döntés.
A döntés ebben a helyzetben egyemberes.
A te felelősséged. És pont.

Nem tudni előre, elbírsz-e ezzel a ponttal.
Csak azt, hogy ha nem teszed ki, valami nyitva marad benned.

Ez a pont nem lezár.
Kijelöl.
És onnantól már nem sodródsz,
hanem mész.

Így áll kettőn a vásár.
Laza Ildikó coach

13/01/2026

"Tételezzük fel, hogy az egyén egészséges, és egy – sok vonatkozásban – patológiás társadalomban él.
Vajon mit tud tenni?
Ha nagyon őszinte vagyok, azt gondolom, hogy a külső hatásokat érdemben ellensúlyozni nem tudja, mert gúzsba köti őt a társadalom patológiája. Egy egészséges egyén úgy tud élni egy beteg társadalomban, hogy mindennap százszor megtámadja valami a lelki egyensúlyát. Bosszúságot okoz neki, kiborítja, felháborítja, elkeseríti, félelmet kelt benne az, amit megél.
De ha az a kérdés, hogy védheti-e önmagát a társadalom patológiájával szemben, akkor a válaszom az, hogy igen. Ennek a jelszavát már tulajdonképpen Voltaire megírta a Candide-ban.
Műveljük kertjeinket! Vagyis egy befelé fordulást javasol, azt, hogy az ember gondozza a kertjét, az otthonát, a személyes kapcsolatait szüleivel, gyerekeivel, rokonaival, barátaival és munkatársaival.
Ezt a szűkebb világot talán meg tudja valamennyire óvni a társadalom patológiájától – vagy ha nem is tudja megóvni, akkor úgy tud élni, mint amikor az egri vitézek nappal kilyukasztották a várfalat, aztán éjjel betömték. Vagyis a nap folyamán szerzett sérüléseit este reparálja egy kis csenddel, egy kis magába nézéssel vagy meditációval. Folyamatosan védi és gyógyítgatja önmagát. Ez a védelem nincs túlságosan messze az elzárkózástól, melynek szélsőséges formája az, amit úgy hívnak a művészek, hogy belső emigráció.
De ha nem is kell feltétlenül belső emigrációba vonulni, az nagyon fontos, hogy az ember megőrizze önmagát, és ne csináljon a társadalom bűneiből egyéni bűnöket.
Vagyis nem szabad ezeket beengednie a magánszférájába, mert szélsőséges gyorsasággal rombolják szét és teszik tönkre az emberi kapcsolatait és a közérzetét is.
A 'my house is my castle' – az én házam az én váram – egy jó védőfunkció. Védem a magánéletemet a társadalompatológiától.

A másik lehetőség, hogy az emberek összekapaszkodhatnak, és alkothatnak kis közösségeket. Meggyőződésem, hogy az egészséges egyén csak úgy maradhat életben a társadalomban, ha vannak szövetségesei. Olyan emberek, akik ugyancsak meg akarják őrizni értékeiket, és fontos érzelmi kapcsolataikat nem engedik át prédaként se a pénzéhségnek, se a karrieréhségnek. Az ilyen kis közösségek védik magukat és védik a körükbe tartozó egyént is a társadalompatológia hatásaitól."

Popper Péter: Hogyan választunk magunknak sorsot?

13/01/2026

Ma egy teljesen hétköznapi érzelemről írok. A félelemről.
Volt már olyan, hogy megjelent benned a félelem, de nem tudtad pontosan megmondani, mitől? Csak azt érezted, hogy valami megállít, figyelmeztet, visszahúz.

A félelem természetes érzelmünk, és szükségünk is van erre az érzésre a napjainkban. Mert figyelmeztet bennünket helyzetekben, amikor például elszalad velünk a ló. Extrém módon bátrak vagyunk. Segít visszaereszkedni a realitás talajára. Akár jó irányba befolyásolja a figyelmünket, vagy vészcsengőként működik veszély esetén.
A félelmünket nem elnyomni, nem elfojtani kell, hanem megérteni a mibenlétét.

Megtanulni elválasztani egymástól, hogy a félelmünk a jelenünknek szól, vagy egy múltban megélt helyzetből raktározódott el. És hogy az az érzelem, amit most félelemként azonosítunk, egy flashback, vagy egy valós krízisre adott válaszreakció.

A saját munkám és tapasztalataim során gyakran találkozom azzal a kijelentéssel, hogy:
„Félek a félelemtől…”

De mitől félünk valójában, amikor a félelmünktől félünk?
Nem magától a félelemtől.
Hanem attól, amit a félelem elindít bennünk.
Attól, hogy eláraszt. Hogy elveszítjük a kontrollt.
Hogy nem tudjuk megállítani, lecsendesíteni, kezelni.

Sokan nem is egy konkrét helyzettől félnek, hanem attól az állapottól, amibe a félelem viszi őket. A testi érzetektől. A szapora szívveréstől, a légszomjtól, a remegéstől, a szédüléstől. Attól, hogy „valami baj van”, de nem tudják pontosan megnevezni.

És itt kapcsolódik össze a jelen és a múlt.

Mert a félelem nagyon gyakran nem most keletkezik. Hanem egy korábbi élmény lenyomata aktiválódik. Az idegrendszer emlékezik. Nem történetekben, nem képekben, hanem érzetekben. És amikor egy mostani helyzet hasonlít valamiben egy régihez, a test hamarabb reagál, mint ahogy a gondolkodásunk utolérné.

Ilyenkor történik meg az, hogy a jelenben vagyunk, mégis egy múltbeli állapot fut le bennünk. A test vészhelyzetet jelez, miközben a környezetben objektíven nincs valódi veszély. Ez az a pont, ahol sokan azt mondják:
„Megint félek. És félek attól, hogy félek.”
Tudd, amit átélsz, nem gyengeség. Nem túlérzékenység. Hanem egy idegrendszeri válasz, ami egyszer már segített túlélni valamit.

A kérdés nem az, hogyan szabaduljunk meg tőle.
Hanem az, hogyan tudjuk megkülönböztetni: most valóban veszélyben vagyok, vagy a testem egy régi helyzetre reagál.

Nézzük, mi is a félelem.

Paul Ekman, az érzelemkutatás egyik neves alakja szerint a félelem egy alapérzelem. Az alapérzelmeink különböznek az érzéseinktől. Az alapérzelmeink az idegrendszerünkben raktározott, ösztönszerű válaszaink a világból érkező hatásokra.

Mivel ezek az idegrendszerünk válaszai, fontos megértenünk, hogy nem törölhetőek. Viszont a rájuk telepedő, hozzájuk csatlakozó érzéseinkkel már tudunk mit kezdeni. Mert ezeket már tanultuk. Tapasztalatainkon keresztül, valakitől lemásolva.

A hat alapérzelem ( az újabb tematikák szerint több alapérzelmünk van)közé tartozik az öröm, a harag, a meglepetés, az undor, a szomorúság és a félelem. Az érzelmeink nem véletlenül jelennek meg ugyanolyan módon a világ bármely pontján. A mimika, a testbeszéd, a gesztikuláció, a fizikai reakciók nagyon hasonlóak az északi sarktól a déli sarkig bezárólag. És jól olvashatóak.

Ahogy erről már többször írtam, félelemhelyzetben gyakran nem a jelen szólal meg bennünk először, hanem egy belsővé vált bántalmazó hang erősödik fel. Nem az egészséges belső kritikus. Nem az a hang, amely segít tisztábban látni vagy irányt mutatni.
Hanem egy másik. Valaki hangja.

Egy mondatot hallasz, amit egyszer valaki kimondott, és te alaptézisként magadba építetted-
Egy tekinteté, amit magadra vettél.
Egy üzeneté, amit akkor elfogadtál, mert nem volt más választásod.
Ez a hang idővel belső hanggá vált, a beső valóságoddá. Megszoktad.
Hozzászoktál. És egy ponton elhitted, hogy a tiéd.
Félelemhelyzetben ez a hang különösen hangos tud lenni.
Nem megnyugtat, hanem tovább szorít. Nem segít, hanem szégyent kelt.

És ilyenkor már nemcsak a félelemmel kell megküzdened, hanem azzal is, amit ez a hang mond rólad.
Pedig ha most félsz, az nem azt jelenti, hogy rosszul csinálsz valamit.
Nem azt jelenti, hogy gyenge vagy. Vagy túlérzékeny.
És nem azt, hogy „már megint nem sikerül”.

Sokan nemcsak a félelmüktől félnek, hanem attól is, amit ez a belső hang ilyenkor megerősíteni próbál.
“Te úgy is gyenge vagy!”
“Gyáva vagy, gyáva voltál mindig!”
“Te nem vagy stabil, hol ezt mondod, hol azt! Neked az a lényeg, hogy ne kelts feltűnést, inkább igazodsz!”
“Ha megszólalsz, akkor abból úgy is veszekedés lesz. Jobb nem megszólalni!”

A félelem nem kudarc.
Nem bizonyíték.
Hanem egy idegrendszeri válasz.
Egy jelzés.

A tested próbál vigyázni rád. Akkor is, ha most túl hangos. Akkor is, ha már nincs valódi veszély. És ez a hang nem a tested hangja.
Ez nem szégyellni való. Ez teljesen érthető a jelenedben.

Talán az első lépés nem az, hogy megszűnjön a félelem.
Hanem az, hogy felismerd: amit ilyenkor hallasz magadban, nem biztos, hogy te vagy.
Laza Ildikó coach

13/01/2026

Az előző posztomat ezzel a képpel osztottam meg. Kommentben többen jelezték, hogy az ábra nem megfelelő.
Én pedig szeretnék teret biztosítani annak, hogy tanuljunk. Hogy a közösségi média ne a tévedések tovább -és továbbosztásának legyen a helye.
Laza Ildikó coach

Választerápia

18/01/2026

17/01/2026

16/01/2026

15/01/2026

14/01/2026

13/01/2026

13/01/2026

13/01/2026

13/01/2026

Cím

Telefonszám

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória