06/07/2025
1922-ben egy tudóscsoport érkezett a Torontói Közkórházba. Az intézményben kórtermek tele voltak gyermekekkel akik a cukorbetegség előrehaladott stádiumában voltak. Sok fiatal diabéteszes beteg már kómában volt, a ketoacidózis miatt élet és halál között lebegve. Mások alig éltek az éheztető diéta miatt , ez volt akkoriban az egyetlen ismert módszer a betegség lassítására. A szülők tehetetlenül ültek gyermekeik ágya mellett, várva az elkerülhetetlent.
A tudósok ágyról ágyra jártak, és minden gyermeknek egy injekciót adtak be. Amikor elérték az utolsó, még mindig eszméletlen gyermeket, az elsőként kezelt gyermek felébredt. A gyerekek egymás után ébredtek fel a kómából. Ami korábban egy gyásszal és kétségbeeséssel teli kórterem volt, az egy megkönnyebbüléssel és örömmel teli szobává változott.
Az injeckcióban egy új tisztított kivonat volt: Inzulin.
A diabetes mellitus magyarul „mézédes átfolyás”-t (cukorvizelést) jelent. Az elnevezés a két fő tünetre, a cukor vizelettel való fokozott kiválasztására és a megemelkedett vizeletmennyiségre utal. A középkori orvosok a vizelet megkóstolásával állapították meg a diagnózist.
A cukorbetegségről először az egyiptomi Ebers-papiruszok tesznek említést az időszámítás előtti 2. században, de az ókori világ egyéb területein – Indiában, Kínában, Japánban és a Római Birodalomban – is ismerték a betegség tüneteit. A „diabetes” elnevezés Demetriosz görög orvostól származik. A betegség tüneteit és lefolyását elsőként részletesen kappadókiai Aretaeus görög orvos írta le.
A Római Birodalomban ritka betegség volt, Galénosz teljes pályafutása során két cukorbeteggel találkozott. Nyugaton csak 1552-ben ismerték meg, amikor megjelent latinul Velencében.
Paracelsus volt az első, aki a kórban anyagcsere-betegséget látott. 1675-ben Thomas Willis angol orvos hozzáadta a görög „diabetes” szóhoz a latin „mellitus” szót, amelynek a jelentése „mézédes”. Ez arra utal, hogy a cukorbetegek vizelete a cukor kiválasztása miatt édes. Ezt a tényt, a megnövekedett vizeletmennyiséggel együtt, egyébként már az ókoriak (görögök, kínaiak, indiaiak) is ismerték. Közismert, hogy Indiában, ahol a betegséget „édes vizelet kór”-nak nevezték (Madhumeha), a betegségre gyanús egyének vizeletét hangyákkal tesztelték. Ha a hangyák „kedvelték” a vizeletet, az arra utalt, hogy abban sok cukor van.
Koreában, Kínában és Japánban a betegséget hasonló írásjellel jelölik, és mindegyik az „édes vizelet”-re utal. A középkori Európában szokásos volt, mint ahogy azt több gótikus ábrázolás megörökítette, a betegek vizeletét megkóstolni.
A cukorbetegség okát a 19. század végéig nem ismerték. 1869-ben Paul Langerhans német orvos felfedezte a hasnyálmirigy szigeteit, melyet később róla neveztek el Langerhans szigeteknek. 1889-ben két strassburgi kutató, Josef von Mering és Oskar Minkowski, műtét során eltávolította kutyák hasnyálmirigyét. Az állatok a műtét után cukorbetegség tüneteit mutatták, és hamar elpusztultak. Ezzel a kísérlettel bizonyítottá vált, hogy a betegséget a hasnyálmirigy elégtelensége okozza.
1910-ben Edward Albert Sharpey-Schafer angol orvos leírta, hogy a betegséget a hasnyálmirigyben termelt egyetlen vegyület hiánya okozza, és a „vegyületet” elnevezte inzulinnak (latinul insula = „sziget”, a Langerhans szigetekre utalva).
John James McLeod, torontói orvos 1913-ban egy könyvben foglalta össze az addig megismert összes tudnivalót a cukorbetegségről.
1921-ben két torontói orvos – Frederick Banting és Charles Best – megismételte von Mering és Minkowski kísérletét, és eltávolították kutyák hasnyálmirigyét. A műtéttel inzulinhiányt idéztek elő náluk, ami a vércukorszint megemelkedésével járt. Ezután a hasnyálmirigyből előállított porral injekciózták be az állatokat, és azt találták, hogy a vércukorszint hirtelen lecsökkent. Ez azt jelezte, hogy a hasnyálmirigyben valóban van egy vegyület (az inzulin), ami a véráramba jutva tényleg képes a vércukorszint csökkentésére. Megtörtént tehát az inzulin „felfedezése”.
Banting és Best, James Collip kémikus kollégájukkal tovább dolgozott a Torontói Egyetemen, és végül sikerült az inzulint szarvasmarhák hasnyálmirigyéből izolálniuk.
1922-ben az első beteg, egy 13 éves fiú, megkapta az inzulin injekciót, aki diabéteszes kómában feküdt, és már csak órái voltak hátra. Az injekció után a fiú kijött a kómából.
Ezért e felfedezésükért Banting és a laboratórium vezetője – John MacLeod – 1923-ban megkapta az orvosi Nobel-díjat. Mind a ketten megosztották a díjjal járó pénzt Besttel és Collippal.
Banting és Best az inzulin szabadalmát nem védte le, szabadon elérhetővé tették, és nem tettek kísérletet az inzulinprodukció kisajátítására sem. Ennek az önzetlenségnek köszönhetően az inzulinkezelés gyorsan elterjedt a világon.
(A képen egy lányka az inzulin kezelés előtt és után)
Toochee
