01/03/2025
Óvodai sérelem/zaklatás/agresszió– hol a határ?
Panka 5 éves, nagycsoportos. A visszahúzódó, nehezebben barátkozó kislányt rendszeresen cukkolják, kiközösítik társai. Hetekkel ezelőtt az egyik csoporttárs vezényletével a gyerekek körbeállták Pankát, majd mindenkinek meg kellett mondania, mi az, amit nem szeret benne. Panka lehajtott fejjel, elbújva, lassan, halkan elmeséli, hogy mennyi rosszat mondtak rá. Szégyenkezik. Voltak, akik nem akartak részt venni a „játékban”, de a vezér kislány azt mondta, akkor őket is ki fogják csúfolni. Így végül, akik az udvaron tartózkodtak, mind beálltak. Panka csak napokkal később mesélte el édesanyjának az incidenst. Sokáig nem akart óvodába menni, reggelente sírt, fájt a hasa. Az óvónő szerint ezek a helyzetek csak „cicaharcok” – a lányok között gyakran előforul...A szülők az óvódavezetőhöz fordultak, aki azt mondta, bizonyára félreértett valamit a kislány. Amúgy sem mindig érti meg, ami körülötte történik, vigyék el pszichológushoz…
--------------------------------------------------------------------------
A fenti eset nem egyedi. A gyermekpszichológiai rendelésen nagy arányban jelenik meg a kortárs bántalmazás, amely kiterjed mind a gyermekek, mind a felnőttek világára. Az angol bullying kifejezés magyarul zaklatást, terrorizálást jelent. A zaklatás során a nyilvánvalóan fölényben lévő fél (erősebb, népszerűbb, befolyásosabb), szándékosan, ismétlődően érzelmi/fizikai fájdalmat okoz társának, pusztán a bántás kedvéért. A zaklatás akkor, és olyan módon történik, hogy az áldozat ne tudja megvédeni magát, vagy segítséget kérni. A jelenség óvodások körében is jellemző, igaz, kevésbé állandósult szerepekkel, de arányaiban az iskolásokéhoz hasonló gyakorisággal. A gyermekek egymással szembeni kegyetlenkedése nem újkeletű jelenség, a felnőttek tehetetlensége, a felnőtt világ eszköztelensége, a bántalmazó viselkedés válasz nélkül hagyása, sőt nem ritkán jutalmazása, hitelesítése azonban igen. A magyarországi óvodákban az óvónők több, mint 40%-a heti szinten tapasztalja a bullyingot a csoportjában, mégis sok esetben érdemi megoldás nem születik ezekben a helyzetekben. Tudjuk azt, hogy óvodapedagógusok nap, mint nap a kiégés veszélyével néznek szembe, mentálhigiénés támogatás hiányában egyedül küzdenek az óriási létszámú csoportokkal és az egyre több, speciális bánásmódot igénylő, pszichés-idegrendszeri problémás kisgyermekkel. Fizikai-mentális kimerültségük okán kevésbé tudnak reagálni a gyakran tapasztalt bullying jelenségre.
Így viszont a gyerekek magukra maradnak. A felnőttek részéről megfelelő válasz nélkül hagyott gyermeki agresszió az egész közösség stressz-szintjét felfokozza, a csoportfolyamatokat káros, bántalmazó irányba viszi, és a gyerekek szociális, erkölcsi gondolkodását ártalmas módon befolyásolja.
Minden zaklatás agresszió, de nem minden agresszió zaklatás…
Nem arról van szó, hogy minden áron hibást kell keresni/találni. Hanem inkább megérteni, hogy hol a helyünk, mi a felelősségünk a gyermekek szocializációs folyamatában - akár szülőként, akár pedagógusként, akár intézményvezetőként. A gyerekek sokféle durvaságot elkövetnek egymással szemben, mert az agresszió, az indulatok az emberi élet természetes velejárói, gyerekeknél is. A felnőtt felelőssége viszont, hogy megtanítsa a gyermeket az indulatainak a kinyilvánítására, megértésére. Az adok-kapok, oda-vissza civakodás két hasonló korú gyerek között nem zaklatás, ugyanúgy, ahogyan a hasonló korú testvérek közötti féltékeny „utálkozás", egy-egy odacsapás sem az, vagy eszünkbe juthat a kisiskolás gyerekek „vérre menő” versengése, teljesítményharca, vagy akár a kamaszok dominanciaharcai, hierachiára való igénye.
Ezektől a megnyilvánulásoktól elválasztandó a zaklatás, amely nem életkori sajátosság. Nincsen oka, célja pedig a másik bántása. A bullying nem egy elszigetelt jelenség, hanem a gyermekek és környezetük közötti komplex interakciók eredményeként alakul ki. Például kimutatható, hogy a bántalmazót magát is gyakorta bántalmazzák, tehát áldozat és elkövető is egy személyben. A zaklatásban nemcsak az áldozat és a bántalmazó vesz részt, hanem egyrészt az egész közösség (szemlélődők, védelmezők), másrészt tágabb értelemben gyerekek által otthonról, és az óvodából/iskolából hozott kulturális-társadalmi értékek is.
A felelősség elsősorban a felnőtteké. De hogyan lehet visszaszorítani a bántalmazó bánásmódot, ha az ki sem derül? A szülők gyakran egyáltalán nem tudják, hogy mi zajlik gyermekükkel egész nap, a bántalmazás tényéről (különösen, ha annak nincs fizikai nyoma) pedig sok esetben hetekkel, hónapokkal később szereznek tudomást egy- egy elszólásból.
Miért nem derül ki?
Először is, azért, mert zaklatás természetéhez hozzátartozik, hogy a felnőttek ki vannak zárva belőle. Pont ez az, ami az egyszerű civakodástól megkülönbözteti. Ezek az események általában kétszemélyes helyzetben történnek udvaron, vagy a mosdóban, és az áldozatok ritkán jeleznek az óvodapedagógusnak. Az esetek 80 százalékában szemlélők is jelen vannak, akik szintén nem szólnak. A gyerekek egyrészt félnek, másrészt nem bíznak abban, hogy a felnőttek megvédik őket: egyrészt, mert nincsenek állandó felügyelet alatt, másrészt mert a felnőttek gyakran nem hisznek nekik. Sok felnőtt elbagatellizálja a problémát, a gyermeket árulkodónak nevezi (újabb megbélyegzés..), a gyerek pedig nem kockáztathatja meg, hogy még rosszabb szociális pozícióba kerüljön. Leghatékonyabban maga a gyermekcsoport vethetne véget a zaklatásnak, erre viszont kicsi az esély, mert a folyamat öngerjesztő jellegű, és maga a bántalmazó sem képes leállítani, ha egyszer elindította. Egy külső, tekintélyszemély közbelépésre lenne szükség.
A gyerekek hamar megtanulják azt is, mikor, milyen eszközökkel lehet a másikat bántani, úgy, hogy az észrevétlen maradjon. Már az óvodások is gyakran alkalmazzák a fizikai és a verbális zaklatás helyett az ún. kapcsolati bántalmazást. Kiközösítés, zsarolás, ignorálás, vagy a szerepjáték során az áldozat nemkívánatos szerepbe kényszerítése. Ezek a zaklatás kifinomultabb formái, de az 5-6 éves gyerekek bőven képesek már a nézőpontváltásra és értik, érzik a pszichológiai típusú bántalmazás erejét.
Mindezek mellett a gyermekek (és gyakran a felnőtt áldozatok) gondolkodásának sajátosságai miatt sem derül ki a zaklatás ténye: a gyerekek erkölcsi gondolkodására kb. 9 éves korukig az ún. „következményetika” elve jellemző: automatikusan úgy vélekednek, hogy aki büntetést kap, vagy akit bántanak, az biztosan megérdemelte. Amikor ő maga a bántalmazás elszenvedője, akkor úgy véli, hogy ez az ő hibája, nem a bántalmazóé – vagyis ő a „rossz”, így aztán nem csak a bántalmazás megismétlődésétől való félelem, hanem a szégyen és a bűntudat is fokozza a szorongását, fenntartja titkolózását. Mindennek fényében még súlyosabb az, ha egy felnőtt szégyeníti meg a gyermeket az óvodában – hiszen az a felnőtt még tekintélyszemély is számára, a gyermekben fel sem merül, hogy ő nem érdemelte meg azt a bánásmódot, amit kapott.
Ezekből az okokból kifolyólag a felnőttek alábecsülik a gyerekek közötti zaklatás mértékét.
Mit tehetünk?
Elsősorban: figyeljünk a gyerekre és vegyük észre, ha baj van. Figyeljünk, hogyan mesél társairól, hogyan bánik a többi gyerekkel, mit csinál, ha valami nem úgy történik, ahogyan ő akarja. Ne kérdezgessük megállás nélkül, hogy mi volt az óvodában, ilyenkor rendszerint a „semmi” vagy „nem tudom” lesz a válasz. Játsszunk vele, úgy, hogy tényleg csak vele vagyunk, tévé, telefonnyomkodás, egyebek nélkül. Egyszer csak – rendszerint elalvás előtt, vagy a fürdőkádban – el fog kezdeni mesélni.
Ha a viselkedése megváltozik, visszahúzódóvá válik, vagy éppen agresszívvá, ha tiltakozik az óvodába menetel ellen, ha evési, alvási problémák lépnek fel nála, vagy fejfájásra hasfájásra panaszkodik, az azt jelzi, hogy a valamilyen komoly, az erejét meghaladó gondja van. (Természetesen a probléma hátterében más is állhat, nem csak a zaklatás.) Beszéljünk az óvónővel, az óvodavezetővel. Ne bagatellizáljuk el a problémát, legyünk résen! A változáshoz hosszabb távú, átgondolt, az egész közösséget érintő intézkedési terv szükséges. Ha az idő múlásával úgy érezzük, hogy nincs változás, akkor keressünk másik közösséget gyermekünknek!
Akár szülőként, akár pedagógusként legyünk tisztában azzal, hogy a gyerekekre figyelni kell, mindenhol és mindig. Tudatosan foglalkoztatni kell őket. Az agresszív viselkedésnek kedvez a strukturálatlan idő és tér, valamint a felnőtt passzivitása is. Legyenek világosak a szabályok, nyugodtan, de határozottan tartassuk be a gyerekekkel. A zaklatásnak semmilyen formáját ne tűrjük el. Hallgassuk végig a gyermeket, amikor hozzánk fordul, és ne csak arra figyeljünk, amit mond, hanem arra is, ahogyan mondja.
A zaklatás problémája nemcsak az áldozatok szüleit érinti: a jelenséggel mindannyiunknak dolga van. Össztársadalmi érdekünk, hogy jól bánjunk egymással.
