08/01/2026
Egy férfi leült a lányom mellé a buszon. A busz nem volt zsúfolt, sok szabad hely volt, mégis pont azt a helyet választotta.
Nemsokára a lányom felállt és odajött hozzám. Nem szólt semmit, de egyértelmű volt, hogy nem érzi jól magát.
— Ugyan már, ne légy ilyen. Adj egy pacsit, — mondta.
Nem akarta. Felém fordult és hozzám bújt. Udvariasan elmosolyodtam, és folytattuk a beszélgetésünket.
— Várod már a karácsonyt? — próbálkozott újra.
Arra gondoltam, talán csak magányos, ezért helyette válaszoltam. Néhány szokásos udvariassági mondat hangzott el. Mindig igyekszem kedves lenni. Nem szeretem a gondolatot, hogy valaki egyedül érezze magát.
— A cica elvitte a nyelved? — folytatta, és megérintette a lányom állát.
Éreztem, ahogy a lányom szó szerint belém próbál bújni. A teste azt kiáltotta: STOP. De ő nem figyelt.
— Nem akar beszélni, — mondtam határozottan.
— Félénk?
— Nem. Egyszerűen nem akar beszélni, — ismételtem meg.
Szándékosan a terveink felé tereltem a beszélgetést, a gyerekekre, az estére — távol tőle.
— Meg kellene tanítania neki a jó modort. Legalább lehetne udvarias, — mondta.
És ekkor minden eszembe jutott.
Minden alkalom, amikor az én kényelmetlenségemet figyelmen kívül hagyták. Kötelező ölelések. „Ellopott” puszik. Csiklandozás pánikig — és ez egyáltalán nem volt vicces.
Az elvárás, hogy mosolyogjak. Hogy beszéljek. Hogy „kedves” legyek.
Eszembe jutott, hányszor neveztek neveletlennek, mert nem akartam beszélni. Hogy arra tanítottak, mások kényelme fontosabb, mint a saját érzéseim.
Eszembe jutott egy férfi egy szórakozóhelyen, aki nem fogadta el a nemet. Ellöktem, és „ridegnek” neveztek. Egy barátnő nevetett, azt mondta, túlreagálom. Csak szórakozott. És a barátja barátja volt — tényleg el akartam rontani az estét?
Eszembe jutott, hogy haza akartam menni, de maradtam, nehogy megbántsak valakit.
És hogy később sírtam, mert csapdába esve éreztem magam.
— Nem volt udvariatlan. Nem tartozik senkinek semmivel. Nem kell beszélnie, — mondtam.
Ezután a lányomhoz fordultam úgy, hogy ő is hallja:
— Kicsim, NEM KELL beszélned ezzel az emberrel, ha nem akarsz. SENKINEK nincs joga rosszul éreztetni téged. Mondhatod azt, hogy „STOP”. És ha valaki nem hallgat rád, az nem a te hibád.
— Ha nem hallgatnak rád, mondhatod hangosan: „Elég! Hagyj békén!” És ismételd, amíg meg nem hallják.
Motyogott valamit „egy őrült nőről”, majd elült.
Mi nyugodtan folytattuk az utunkat.
Leszálláskor hangosan odaszólt:
— Tudom, kitől örökölte.
A szemébe néztem:
— Én is.
Ma egy tolakodó férfi volt a buszon.
Holnap lehet egy rokon. Egy családi ismerős. Vagy valaki, aki nem hallja meg a „nem”-et.
Azt akarom, hogy a lányom tudja:
van választása.
Nem kell hallgatnia mások kényelme miatt.
Az ő „stop”-ja STOP.
Az ő „nem”-je NEM.
És ha valakit zavarnak a határai — az az Ő problémája.
