Vissza önmagadhoz - Marcsó Annamária szakmai oldala

03/05/2026

Egy szál virág annak az anyának, aki még tudott szeretni

Anyák napján sokan virágot vesznek, telefonálnak, hazamennek, ajándékot visznek, vagy csak megállnak egy pillanatra valaki mellett, akinek köszönetet mondhatnak.. Mások ugyanezen a napon azt érzik, hogy nincs hová menniük a virággal, mert az anya már nincs velük, vagy bár életben van, valójában soha nem volt elérhető úgy, ahogyan egy gyereknek szüksége lett volna rá.

Az anyahiány nem mindig a halállal kezdődik. Néha egy olyan házban nő fel az ember, ahol volt étel az asztalon, tiszta ruha a szekrényben, rend a lakásban, mégis hiányzott az a meleg, biztonságos jelenlét, amelyből egy gyerek megtanulhatja, hogy ő fontos, szerethető, és van helye a világban. Van, akinek az anyja túl fáradt volt, másnak túl sebzett, elérhetetlen, kiszámíthatatlan, mentálisan beteg, érzelmileg zárt, vagy egyszerűen maga sem kapott soha olyan szeretetet, amelyből később adni tudott volna.

Az ilyen anya mellett felnőni különösen nehéz, mert a gyerek nemcsak egy embert hiányol, hanem azt az életérzést is, amelyben nem kellett volna idő előtt alkalmazkodnia, figyelnie, megfelelnie, erősnek lennie. Azt a gyerekkort gyászolja, amelyben lehetett volna gondtalan, felszabadult, zajos, kíváncsi, bizalommal teli; azt az önmagát, aki talán egészen másképp bontakozik ki, ha van mellette valaki, aki biztonságot ad.

Anyák napján ez a hiány sokakban különösen élesen szólal meg, mert ilyenkor a világ magától értetődőnek veszi az ünneplést, a hálát, a meghitt emlékezést, miközben nem minden élettörténet hordoz ilyen egyszerűen elmondható szeretetet. Van, ahol a virág mellé fájdalom társul, a hála mellé harag, az emlékezés mellé üresség, és az ember maga sem tudja pontosan, kit sirat: azt az anyát, aki nem tudott jelen lenni, vagy azt az anyát, akire egész életében vágyott, de akit soha nem kapott meg.

Ma szeretettel gondolok azokra, akiknek hiányzik az anya. Azokra, akik elveszítették őt, és ezen a napon újra megnyílik bennük a veszteség; azokra, akiknek él az anyjuk, de a kapcsolat nem ad biztonságot; azokra, akik bántó, elutasító, túlterhelt vagy érzelmileg üres anyaság mellett nőttek fel; és azokra is, akik maguk lettek anyák úgy, hogy közben alig volt előttük használható minta arra, hogyan lehet jól szeretni.

Nem minden anyaság ünnepelhető könnyedén, mert van, amit előbb meg kell gyászolni, és van olyan hiány, amelyet nem lehet néhány szép mondattal elcsitítani. Mégis szeretnék ma kapaszkodót találni abban a gondolatba, hogy a családi vonalban talán volt egyszer egy asszony, aki még tudott jól szeretni. Lehetett anya, nagyanya, dédanya vagy egy régi, névtelen ős, akiről már nem maradt fénykép, akinek a nevét sem őrzi senki, de aki valamikor úgy tudott a gyermekére nézni, hogy abból élet, melegség és biztonság fakadt.

Neki ajánlom ma ezt a virágot.

Ha ma nincs kinek virágot adnod, adhatsz egyet annak a régi, talán névtelen anyának, aki valahol a családi múltban még tudott szeretni, vagy annak a gyereknek magadban, aki mindennél jobban vágyott arra, hogy szeressék. Az anyahiány ugyanis nem azt jelenti, hogy benned nincs szeretet, hanem sokszor éppen azt, hogy fájdalmas pontossággal tudod, mire lett volna szükséged.

Ma egy szál virágot teszek le ezért a tudásért, az elveszett és elérhetetlen anyák gyerekeiért, a megszakadt női vonalakért, és azért a halk reményért, hogy ami egykor megsérült, az valahol, valakiben, egyszer mégis gyógyulni kezdhet.

15/04/2026

BETELT ! - Szeretnék felajánlani három/egy INGYENES alkalmat azoknak, akik most el vannak veszve, nyugtalanok, zaklatottak, és jól esne, ha valaki meghallgatná őket. Jelentkezni üzenetben lehet.

14/04/2026

Hasznos tanácsok

13/04/2026

Az elmúlt időszakban elhallgattam. Ahogy a választások körüli közélet egyre inkább eldurvult, azt vettem észre magamon, hogy nem tudok megszólalni. Nem azért, mert ne érdekelnének a társadalmi folyamatok – ellenkezőleg. Vállaltan foglalkoztat, ami körülöttünk történik. De egy ponton azt éreztem: ebben a légkörben nem tudom hitelesen képviselni azt, ami a munkám lényege. A mentális egészséget. Az emberi kapcsolódást. A gyógyulás lehetőségét. Inkább azt éltem meg, hogy elfogy a levegő.

A választás másnapján azonban egy másfajta gondolat érkezett meg bennem. Az, hogy talán most jött el az ideje annak, hogy ne tovább mélyítsük az árkokat, hanem elkezdjük áthidalni őket. Hogy a gyógyulás nem kerülheti meg a megosztottság felszámolását. Hogy a bizalom nem magától áll helyre, hanem tudatos jelenléttel, emberi odafordulással épül újra.

Ez a munka nem látványos, és nem is könnyű. De ez a mi munkánk. Emberségben jelen lenni ott is, ahol bizalmatlanság van. Meghallani azt is, ami mögött indulat húzódik. És lassan, következetesen lemosni azt a gyűlöletet és feszültséget, amely hosszú idő alatt rakódott ránk.

Szakemberként azt látom, hogy sokunkban mély sebek keletkeztek. A belső gyermekünk sérülhetett – újra és újra megszólítva félelmeket, szégyent, kiszolgáltatottságot. Ezek valós élmények, és nem lehet őket egyszerűen félretenni. De lehet velük dolgozni. Lehet őket gyógyítani.

Most újra azt érzem, hogy van tér a levegővételre. És ezzel együtt visszatér az a belső mozgás is, ami miatt ezt a hivatást választottam: hozzájárulni a gyógyuláshoz, a mentális egészség erősítéséhez, a neurodiverzitás elfogadásához.

Folytatom a munkát.

06/04/2026

🤗❗

03/03/2026

Nemrég egy törékeny nő ült velem szemben, láthatóan zaklatottan.

– „Most mondd meg őszintén” – kezdte –, „én vagyok az agresszív?”

Elmesélte, hogy hónapok óta érzi, valami nincs rendben a házasságában. Távolodás,hallgatások. Feszültség, amit nem lehet megfogni, csak érezni. Egy este beleolvasott a férje levelezésébe. Nem büszke rá, de megtette. És talált benne rajongást, flörtöt, ebédeket, titkolt találkozásokat.

– „Nem volt testiség” – mondta. – „Legalábbis azt állítja. De nem ez fájt.”

Megkereste az egyik nőt. Nyugodtan beszélt vele. Nem kiabált, nem fenyegetett, nem hibáztatott. Elmondta, hogy nehéz időszakban vannak a férjével, és szeretné érteni, mi zajlik. A nő meglepődött, de korrekt volt. Megszakította a kapcsolatot a férjjel. A másik nőnek írt, aki, bár nem vállalt felelősséget, de elismerte a fájdalmat.

Amikor a férje megtudta, csak ennyit mondott:
– „Ne bántsd őket.”

Itt tört meg a hangja.

– „Miért gondolja, hogy bántanám? Miért lát engem ilyennek? Miért én lettem a veszély?”

És ez volt a valódi fájdalom. Nem a flört. Nem az ebédek. Nem is a rajongás. Hanem az, hogy miközben ő próbált tisztázni, határt húzni, megérteni, hirtelen ő lett a történet agresszora.

Ilyenkor gyakran történik valami nagyon finom, de nagyon erős pszichológiai fordítás. Amikor valaki titkol, kettős teret tart fenn, vagy érzelmileg átlép egy határt, feszültség keletkezik benne. Ezt a feszültséget könnyebb úgy elviselni, ha a másik lesz a „túlzó”, a „féltékeny”, a „veszélyes”.

Így a határhúzó félből lesz az agresszor.

A nő rám nézett, és azt mondta:
– „Én nem akartam senkit bántani. Csak látni akartam, mi történik velem.”

Pontosan. A határhúzás nem egyenlő rombolással. A tisztázás nem egyenlő támadással. A jogos harag nem azonos a pusztítással.

Néha a legnagyobb bátorság nem az, hogy csendben maradunk, hanem az, hogy megkérdezzük: „Mi történik itt valójában?”

És néha a legnagyobb torzítás az, amikor az válik veszélyessé, aki végre nem akar többé láthatatlan maradni.

„A múlt mintái kísérnek, de a jelen pillanatban születik az új kezdet.” Marcsó Annamária Mentálhigiénés segítő szakember Küldetésem Hiszek abban, hogy a problémák nagy része megoldható, ha megtaláljuk az életben a helyünket, megértjük saját magunkat és tudatosabbá vál...

27/02/2026

ÁLMODÁS

Újra rémálmaim vannak. De most már tudom, hogy ez nem baj, hanem jelzés: új terápiás feldolgozásba léptem, és a tudatalattim képekben segít továbbmenni.
Nálam ez az álom visszatérően ugyanaz: ellenséges ufók érkeznek, mintha a Világok harca kelne életre, én pedig menekülök, miközben valakit – a kisgyerekemet vagy a kutyámat – mindenképpen meg kell mentenem, akkor is, ha ő nem akar velem jönni. Számomra ez a külső kényszer élményét jelenti, amikor sérülnek a határaim, és még mindig automatikusan aktiválódik a régi minta: alkalmazkodj, felelj meg, ments meg mindenkit. Ezek a gyerekkorból internalizált megfelelési, alárendelődési minták mélyen élnek bennünk, és akkor is működni kezdenek, amikor már felnőttként másként szeretnénk választani.
Amikor valakivel dolgozom, nem csak abban az egy órában folyik munka. A feldolgozás megy tovább: az álmokban, a váratlan érzelmi hullámokban, a felismerésekben. Mindig kérem a klienseimet, hogy figyeljék az álmaikat, mert nem az egy óra „gyógyít”, hanem az a kapcsolat, amely biztonságosan megnyitja a tudatalattit, és teret ad annak, hogy a mély rétegek felszínre jöjjenek. Én ebben a folyamatban a teret tartom, figyelek, és együtt értelmezzük, ami megmutatkozik.
Az intenzív álmodás nem visszaesés, hanem gyakran annak jele, hogy a legmélyebb, legkorábbi minták mozdultak meg bennünk. Ha úgy érzed, készen állsz egy ilyen feldolgozási munkára, várlak szeretettel, jelentkezz emailben: marcso.annamaria@gmail.com

24/02/2026

"MI BAJOD?" "SEMMI..."

A csend mint manipuláció vagy túlélési stratégia? – belső gyermek nézőpontból
A „Mi bajod?” – „Semmi.” párbeszéd sokszor felszínes kommunikációs hibának tűnik, pedig valójában kapcsolati dinamika. A „semmi” lehet elfojtás, lehet védekezés, de lehet tudatos hatalomgyakorlás is. A különbség nem a kimondott szóban, hanem a belső motivációban van.
Amikor a másik látja, hogy „van valami”, mégsem kap választ, feszültség keletkezik. A csend ilyenkor nem üresség, hanem üzenet: dolgozz értem, bizonyíts, közeledj, tegyél többet.
Ez már nem puszta érzelmi gátlás. Ez kontroll.

A csend mint eszköz
Van helyzet, amikor a „semmi” reflexszerű védelem. A belső gyermek azt tanulta meg, hogy az érzéseire nem érkezik válasz, ezért inkább nem nyit. Ilyenkor a hallgatás önvédelem.
De létezik egy másik működés is: amikor a csenddel tudatosan feszültséget tartunk fenn, hogy a másik jobban igyekezzen. A logika ilyenkor a következő:
Nem mondom ki, mi bánt.
Látod rajtam, hogy van valami.
Ha fontos vagyok, utánam jössz.
Ha nem jössz, az bizonyítja, hogy nem számítok.
Ez már érzelmi játszma. A kapcsolat ilyenkor nem kölcsönösségen, hanem bizonyítási kényszeren alapul.

Miért lesz erre szükség?
A belső gyermek szintjén ez ritkán puszta rosszindulat. Inkább korai hiányélményből fakadó stratégia.
Érzelmi megfosztottság:
Ha a gyermekkori szükségletekre nem érkezett stabil válasz, kialakulhat az a mély hit, hogy figyelmet nem lehet kérni, csak kiharcolni.
Elhagyatottság:
A kapcsolat bizonytalansága fokozza a tesztelést: „Ha szeretsz, küzdj értem.”
Szégyen:
A direkt kérés kiszolgáltatott. A csend kevésbé az.
Önfeláldozás árnyéka:
„Nem terhellek az érzéseimmel.” – de közben mégis büntetek a hallgatással.
A csend ilyenkor paradox módon egyszerre védekezés és támadás. Nem vállalom a sebezhetőséget, de a másikat bevonom a feszültségbe.

A „csenddel verés” mechanizmusa
A hallgatás érzelmi nyomás. A másik fél bizonytalanságba kerül: mit rontott el? hogyan hozhatja helyre? meddig tart ez? Rövid távon ez fokozott figyelmet eredményezhet. Hosszú távon viszont szorongást, majd fáradtságot.
Aki folyamatosan pedálozik, egy idő után elfárad. A bizonyításra épülő kapcsolat nem stabil kötődés, hanem érzelmi teljesítménykényszer.

Mi lenne az Őszinte mondat?
A csend mögött rendszerint kimondatlan igény áll. Például:
„Most fontosabb szeretnék lenni.”
„Bántott, amit tettél.”
„Több figyelemre van szükségem.”
„Félek, hogy nem számítok.”
Ezek a mondatok sérülékenyek. Aki ilyen mondatot mond, kockázatot vállal: lehet, hogy nem kapja meg, amit kér. A manipuláció ezzel szemben kockázatcsökkentő stratégia: nem kérek, hanem kiprovokálom.

A lényegi különbség
A manipuláció nem az, hogy van igényem, ez teljesen jogos.
A manipuláció az, amikor az igényt indirekt úton, a másik bizonytalanságára építve érvényesítem.
Belső gyermek szinten ez érthető túlélési megoldás. Felnőtt kapcsolati térben azonban romboló.
Az érett működés nem az érzelmek elnyomása, hanem az őszinte, tiszta kommunikáció vállalása. Nem a pedáloztatás, hanem a kimondás.
A valódi kérdés az, hogy egy adott kapcsolatban biztonságos-e kimondani:
„Most szükségem van rád.”
Ha nem biztonságos, akkor a csend logikus stratégia.
Ha biztonságos lenne, de mégsem mondjuk ki, akkor a belső gyermek régi mintája irányít.
És ez már önismereti munka.
Ha kedved lenne kipróbálni, márciustól van egy szabad helyem, várlak!

22/02/2026

Február végén általában eljutok oda, hogy egyszerűen nem tudom, mit kezdjek magammal ebben a szürke, elnyúló télben. Ilyenkor, hogy valahogy kijöjjek a téli levertségből, elkezdem tervezni a nyári utazásaimat, ez mindig ad egy kis kapaszkodót. Most is ezt tettem, csak közben azt vettem észre, hogy nem felszabadít, hanem inkább beszorít a tervezés, mert képtelen vagyok dönteni, hova menjünk.
Ott ültem a lehetőségek fölött, és azt ismételgettem magamban, amit évek óta: én a hegyek embere vagyok, nekem a víz, az Alföld, a lapos táj nem való. Ez egy olyan mondat volt, amit soha nem kérdőjeleztem meg, mert annyiszor kimondtam, hogy identitássá vált. Csakhogy most valami megakadt bennem, és először merült fel komolyan a kérdés: biztos, hogy ez az én vágyam volt valaha, vagy csak egy jól begyakorolt alkalmazkodás?
Egyre inkább azt látom, hogy a belső gyerek nem identitásmondatokban gondolkodik. Ő nem azt mondja, hogy „én hegyi ember vagyok” vagy „én nem szeretem a síkságot”, hanem egyszerűen csak menne, nézne, tapasztalna, játszana azzal, ami éppen hívja. A címkéket mi, felnőttek gyártjuk, sokszor azért, hogy biztonságban maradjunk egy kapcsolatban, egy családi rendszerben, egy kulturális közegben. Ha egy szerettem számára hegy a szabadság szimbóluma volt, akkor lehet, hogy én is megtanultam ezt annak látni, mert így tudtam kapcsolódni, így tudtam szerethető maradni.
És az alkalmazkodásból lassan meggyőződés lesz. A meggyőződésből önkép. Az önképből pedig egy olyan „én ilyen vagyok” állítás, amelyet már nem vizsgálunk felül. A belső gyerek közben csendben marad, mert számára a túlélés mindig előbbre való volt, mint az önazonosság. Lehet, hogy a vágyaim egy része sem belülről született, hanem abból, hogy valakihez igazodva megtanultam, mit kell szeretni, mit kell választani, mit kell elutasítani. Volt olyan időszak az életemnben, hogy rájöttem, a céljaim sem az enyémek, hanem valakinek meg akarok felelni általuk.
Most ott tartok, hogy nemcsak az a kérdés, hova menjünk nyáron, hanem az is, hogy egyáltalán tudom-e, mi az, ami engem hív. Tudom-e, hogy ki vagyok?
És talán ez az, amire a belső gyerek igazán vágyik: hogy végre ne egy előre megírt identitást kelljen képviselnie, hanem kipróbálhassa, mi esik jól neki valójában.
Most azt kérdezem tőletek: van-e olyan vágyatok, amit biztosnak hittetek, de ha mélyebbre néztek, már nem tudjátok, valóban a tiétek volt-e valaha?

19/02/2026

SZÜLŐI DÜH - ÉS UTÁNA BŰNTUDAT 😤

Talán ismerős a helyzet: a két gyerek vitázik, provokálják egymást, nő a hangerő, majd lökdösődés, sírás, ordítás következik. Rosszabb esetben mindez az autó hátsó ülésén történik, úton az iskola felé, amikor mozdulni sem lehet, csak hallgatni a fokozódó káoszt. Érzed, hogy feszül a nyakad, szorul az állkapcsod, gyorsul a légzésed, és egy ponton felrobban benned a feszültség. Kiabálsz. Aztán csend lesz. És utána megérkezik a bűntudat.
Ha ADHD-s gyereket nevelsz, és közben magadban is felismered az impulzivitást, ez a dinamika még intenzívebb lehet.

Miért nehezebb ez ADHD-val? 🧠

Az ADHD az érzelmi szabályozást is érinti.
Az agy „fékrendszere” (prefrontális kéreg) lassabban aktiválódik.
Az érzelmi központ (amygdala) gyors reakciót indít.
Az inger és a válasz közötti időablak beszűkül.
Ezért a düh gyakran már magas intenzitáson tudatosul, amikor a test készenléti állapotban van.
Ha ehhez korábbi traumatikus élmények (CPTSD) is társulnak, a reakció még erősebb lehet, mert a jelen helyzet összekapcsolódik korábbi fenyegetettségi élményekkel.
A „dopamin-düh”
Az intenzív érzelmi állapot aktiválja az idegrendszert, és dopaminfelszabadulással járhat, ami átmeneti éberséget és fókuszt ad. Ez az oka annak, hogy a düh sokszor „életben tartó” élmény, és az agy nehezen engedi el, mert az intenzitás stabilizáló hatású lehet egy alulingerelt rendszerben.

A kritikus pillanat ⚠️

A robbanás előtt néhány másodperc áll rendelkezésre.
Figyelmeztető jelek lehetnek:
szorul az állkapocs
feszül a torok
ökölbe záródik a kéz
felgyorsul a beszéd
beszűkül a gondolkodás
Ebben a pillanatban kimondható:
„Most nagyon dühös vagyok, kimegyek két percre.”
Ez nem menekülés, hanem szabályozás.

Amikor „felmegy a pumpa” 🔥

Sok szülő ilyenkor erővel próbál megnyugodni: mély levegő, számolás, elengedés. Amikor azonban a szervezet már magas aktivációs állapotban működik, a feszültség biológiai energia formájában van jelen, amely mozgást kíván. Ebből az állapotból nem lehet pusztán gondolattal kilépni, mert a test előbb aktiválódott, mint a tudatos kontroll.
A valódi megnyugvás az energia kivezetése után válik hozzáférhetővé. Azok a tanácsok, amelyek pusztán „elengedést” vagy azonnali lelki békét javasolnak, ebben a fázisban gyakran nem működnek, mert figyelmen kívül hagyják az idegrendszer működését.

Dühkivezetés testből – szisztematikusan 💪

A düh energia, amelynek irányt kell adni.
Torok, hang, állkapocs
Párnába ordítás
Párna megharapása
Mély, erőteljes hang kiadása
Karok, kezek
Teljes erővel falnak tolni a testet 30–60 másodpercig
Párnacsapkodás a földhöz
Összetekert törölköző csavarása
Textil erőteljes összedörzsölése („zoknimosás”)
Bokszzsák ütése
Lábak
Erőteljes dobogás
Ritmusos rugdosás
Intenzív mozgás dobzenére
Teljes test
Erőteljes rázkódás
Medicinlabda dobása
Ellenállással járó, nagy erejű mozdulatok
Az energia így élettelen tárgyakban oldódik fel, és nem a kapcsolatokban csapódik le.

Hogyan beszélj erről a gyerekkel? 🗣️

Később, nyugodt állapotban elmondható:
„Túlterhelődtem, ezért kiabáltam. Dolgozom rajta, hogy a dühöt jobban vezessem le.”
Ha a gyerek látja, hogy a szülő tudatosan kezeli az érzelmeit, megtanulja, hogy az intenzív állapotok szabályozhatók és a kapcsolat helyreállítható.

ADHD mellett a düh gyorsabban, intenzívebben és testibb módon jelenik meg, ezért a szabályozás tudatos gyakorlást és fizikai levezetési eszközöket igényel, hogy az idegrendszer visszatérhessen egy kezelhető állapotba. Amikor a szülő képes az érzelmi energiát biztonságos csatornákba terelni és utólag felelősséget vállalni a reakciójáért, azzal nemcsak önmagát stabilizálja, hanem a gyermeke számára is mintát tanít az érzelmi önszabályozásra.

„A múlt mintái kísérnek, de a jelen pillanatban születik az új kezdet.” Marcsó Annamária Mentálhigiénés segítő szakember Küldetésem Hiszek abban, hogy a problémák nagy része megoldható, ha megtaláljuk az életben a helyünket, megértjük saját magunkat és tudatosabbá vál...

12/02/2026

Sokunk nem azt tanulta meg gyermekként, hogyan legyen jelen, hanem azt, hogyan ne foglaljon túl sok teret. Az alkalmazkodás gyakran a szerethetőség feltételévé vált: ne kérj sokat, ne okozz nehézséget, ne tűnj fel. Az önfeláldozás így nem választás volt, hanem lojalitás a család felé.

A test azonban emlékszik erre a működésre. Megtanulja visszafogni a mozdulatokat, a hangot, a levegőt, és felnőttként már sokszor csak annyit érzünk: feszélyez a láthatóság. Bűntudat jelenik meg, ha figyelmet kérünk, ha nem nézünk ki tökéletesen, ha megmutatjuk magunkat.

Különösen nehéz a saját arcunkat képviselni akkor, ha gyermekként kritikák között nőttünk fel, és azt tanultuk meg, hogyan kellene kinéznünk vagy megjelennünk mások elvárásai szerint. Ilyenkor a láthatóvá válás nem pusztán bátorság kérdése; az idegrendszer számára a biztonság egykor éppen a háttérben maradás volt.

Eljön azonban egy pont, amikor a régi stratégia szűknek bizonyul. Amikor már nem csak túlélni szeretnénk az életünket, hanem jelen lenni benne.

Látszani nem hivalkodás, hanem belső engedély arra, hogy ne húzzuk magunkat kisebbre annál, akik vagyunk. A testben lenni pedig ezt a jelenlétet jelenti: érzékelni a saját szükségleteinket, vállalni a határainkat, és megengedni magunknak a teret.

Nem kell kiérdemelned a helyedet. Van helyed.

(Képleírás: a képen én vagyok, egy zöld parkban, futás után. A hajam hátrafogva, arcom kipirult, ismerkedő félmosollyal, filter nélkül)