Vissza önmagadhoz - Marcsó Annamária

30/08/2025

Ha gyakran érzed, hogy hiába próbálsz változtatni, mégis újra és újra ugyanazok a helyzetek ismétlődnek – a séma coaching segít megtörni ezt a körforgást.

Pétfürdőn személyesen vagy online az ország bármely pontjáról várlak.
📞 +36 70 360 7185 | 🌐 www.marcsoannamaria.hu

Mi az a sémacoaching? A sémacoaching egy önismereti módszer, amely segít felismerni és átalakítani azokat a láthatatlan mintákat (ún. „sémákat”), amelyek újra és újra nehézséget okoznak az életedben. Ezek a minták gyermekkorban alakulnak ki, és felnőttként is hatással van...

23/08/2025

„Minden lépés, amit önmagad felé teszel, közelebb visz a boldogsághoz „ Marcsó Annamária Mentálhigiénés segítő szakember Küldetésem Hiszek abban, hogy a problémák nagy része megoldható, ha megtaláljuk az életben a helyünket, megértjük saját magunkat és tudatosabbá vál...

20/06/2025

A családállítás nem mindenható – és nem is kell, hogy az legyen!

Vannak pillanatok, amikor egy mondat egy állításon – „nem a saját sorsomban állok” – mély, szinte sejtmemóriás felismerést hoz. A családállítás ebben a tekintetben valóban különleges módszer. Olyan mély rétegeket képes megérinteni, amelyekhez hétköznapi tudattal nem férünk hozzá. Az, hogy valaki egy elhallgatott halva született testvér helyére áll be, vagy viszi egy nagyszülő elfojtott sorsát, nemcsak szimbolikus kép – hanem nagyon is valós energetikai minta.

De ettől még nem oldódik meg minden.

Sokan – és köztük egyre több, egyébként elkötelezett, tisztességes szakember – úgy nyúlnak a családállításhoz, mint „mindenek feletti megoldáshoz”. Mintha minden elakadás mögött csak egy generációs titok, egy kitaszított ős vagy egy fel nem vállalt sors húzódna. Pedig az esetek többségében nem az állításon múlik a változás, hanem azon, hogy mit kezdünk utána a hétköznapokban.

A családállítás nem tanít készséget.
Nem tanít meg határokat húzni.

Nem tanít meg kommunikálni, nemet mondani, önmagunkért kiállni, sőt: néha éppen azt a veszélyt hordozza, hogy spirituális nyelven megideologizálunk egy teljesen gyakorlati életkészség-hiányt.

Ha valaki nem tud a férjével hatékonyan, egyenrangúan beszélni, nem fogja megoldani azt, hogy „ki lett zárva a férfiág a rendszerből”. Lehet, hogy ez is ott van – de attól még a mondatok kimondásának képessége, a konfliktuskezelés, a belső felnőtt kiépítése nélkül semmi nem fog változni.

Mi történik, ha nincs utókövetés?
Láttam klienseket, akik egy-egy családállítás után még inkább ledermedtek.. Mert nem értették, mit jelent az, amit „láttak”. Mert nem volt mellette senki, aki segítsen értelmezni, integrálni, megtartani. És főleg: senki nem segített gyakorolni azt, amit az állításon beláttak.

Ezért a családállítás nem önmagában veszélyes, hanem akkor, ha kizárólagosként kezelik, és ha a kliens nincs abban a stabilitásban, hogy "kibírja" a feljövő tartalmakat.

A belső gyermek nem családi rendszerhiba, hanem kötődési seb.
A belső gyermek nem „kicsi énünk” egy mitikus mezőben – hanem nagyon is valóságos: az a részünk, aki akkor alakult ki, amikor még mások szabályai határozták meg a túlélésünket. Aki nem kapott választ a szükségleteire, aki nem tanulta meg, hogy érezni biztonságos, és aki nem tudott önazonos lenni anélkül, hogy bajba ne kerüljön.

A családállítás olykor rávilágít ezekre a mintákra. De meggyógyítani nem tudja. A gyógyulás – a valódi, lassú, emberi – mindig a kapcsolaton keresztül történik: ahogy ma, felnőttként, másként kezdünk el kapcsolódni saját magunkhoz.

Amit én fontosnak tartok:
Nem vagyok a családállítás ellen. Nem vagyok mellette minden esetben.
A felelős segítői hozzáállás nem módszerpártiság – hanem személyközpontúság.

Ha szükség van családállításra, javaslom.
De ha arra van szükség, hogy valaki megtanuljon nemet mondani, határt húzni, visszamenni a testbe, beszélni a saját érzéseiről – akkor nem állítunk, hanem kísérünk.

A belső gyermekhez vezető út: nem megfelelni, hanem végre önmagad lenni.

Önismereti kísérés. Kapcsolódás. A belső erő születése.

17/06/2025

🤗

15/06/2025

Nem vagy folt – és a segítő nem mosópor

Egyre több helyen találkozom olyan ígéretekkel, amelyek azt mondják:
„Nem kell a múltban vájkálni. Elég az öröm. Itt és most. Gyorsan.”
És teljesen érthető, ha valaki fáradt a nehézségektől, és inkább örömre vágyik.

Az öröm fontos. Gyógyító is lehet.
De az önismereti út nem egy hétvégi csomagban érkezik.
Nem valami, amit megveszünk – hanem valami, amit átélünk, és igenis megdolgozunk érte, bár sokan nem szeretik ezt a kifejezést.

És itt van az, amiért mégis megszólalok:

Amikor valaki úgy hirdeti a módszerét, hogy „más módszerek nem működnek, csak az enyém”,
amikor azt sugallja, hogy „a múlt feldolgozása felesleges, én csak az örömre viszlek”,
akkor az már nem segítés.
Akkor az értékesítés.
És nem is akármilyen: mosóporreklám-szerű.

Mint amikor azt mondják:

„A többi mosópor csak habzik, az enyém tényleg tisztít.”

De mi nem foltok vagyunk.
És a segítő nem az, aki kisikálja belőlünk a fájdalmat.

Az önismereti folyamatban a sírás és a nevetés együtt jár.
A fájdalom és az öröm nem külön választható csomagok.
Aki csak az egyiket ígéri, az mindig a másikat hallgatja el.

Én nem árulok örömöt.
De ott vagyok, amikor megszületik.
A folyamat közepén, a felismerés után, a kapcsolódásban.

És ez nem csomagajánlat.
Ez emberi munka. Kísérés. Tér. Jelenlét.

11/06/2025

A nárcisztikus férfi a pop-pszichológiában – és ami mögötte van

Egyre többször hallom:
„A volt férjem nárcisztikus volt.”
„A főnököm csak magával törődik.”
„A párom mindig jobban tudja, megmondja, kijelenti.”

És valóban – sok nő meséli, hogy egy ponton azt érezte: nem lehet jelen, nem lehet nő, nem lehet érzékeny mellette.
Mintha mindenre reagálás lenne, kiigazítás, irányítás.
És ilyenkor könnyen jön a szó: „Ez a férfi nárcisztikus.”

De nem minden férfi nárcisztikus, aki zárkózott, fölényes vagy nehezen kezelhető.
Van, hogy egyszerűen csak így tanulta.

Mit hozott a magyar férfi?

Sokan úgy nőttek fel, hogy:
– az érzések nem számítottak,
– a férfi dolga az, hogy megold, megmond, végigcsinál,
– a kapcsolatokban pedig nem az volt a fontos, hogy mi igaz, hanem hogy kinek van igaza.

Ez nem minden férfira igaz, de nagyon sokukra igen.
Nem azért, mert bántani akarnak – hanem mert nem tanulták meg, hogyan lehet úgy jelen lenni, hogy közben nem uralnak.
Hogyan lehet valamit megérteni anélkül, hogy közben leértékelnék a másikat.
Hogyan lehet egy vitában benne maradni anélkül, hogy nyerni kellene.

Ez nem nárcizmus. Ez egy régi férfiszerep öröksége.

És miért fontos ez most?

Mert ha minden nehéz működésre rányomjuk a „nárcisztikus” címkét, akkor:

– nem látjuk meg, ha valaki valójában segítségre szorul,
– nem tudjuk elválasztani a tanulható hibát a valódi bántástól,
– és talán bezárjuk a lehetőséget is, hogy az a férfi egyáltalán máshogy kezdjen el működni.

Ez nem azt jelenti, hogy mindent el kell viselni.
De azt igen, hogy néha pontosabb kérdést kell feltenni:
„Ez a férfi tényleg bántani akar, vagy csak nem tanulta meg, hogyan lehet kapcsolódni?”

És mit vihet el ebből egy férfi?

Azt, hogy nem kell mindig megmondani.
Hogy nem a bizonyosság a szerethetőség alapja.
Hogy a nő nem azért vitatkozik, mert ellenfél – hanem mert kapcsolatban akar lenni.

És talán azt is, hogy ha valami nem megy jól, az nem feltétlenül gyengeség – lehet, hogy csak régi beidegződés, amit már nem kell tovább vinni.