
20/06/2025
A családállítás nem mindenható – és nem is kell, hogy az legyen!
Vannak pillanatok, amikor egy mondat egy állításon – „nem a saját sorsomban állok” – mély, szinte sejtmemóriás felismerést hoz. A családállítás ebben a tekintetben valóban különleges módszer. Olyan mély rétegeket képes megérinteni, amelyekhez hétköznapi tudattal nem férünk hozzá. Az, hogy valaki egy elhallgatott halva született testvér helyére áll be, vagy viszi egy nagyszülő elfojtott sorsát, nemcsak szimbolikus kép – hanem nagyon is valós energetikai minta.
De ettől még nem oldódik meg minden.
Sokan – és köztük egyre több, egyébként elkötelezett, tisztességes szakember – úgy nyúlnak a családállításhoz, mint „mindenek feletti megoldáshoz”. Mintha minden elakadás mögött csak egy generációs titok, egy kitaszított ős vagy egy fel nem vállalt sors húzódna. Pedig az esetek többségében nem az állításon múlik a változás, hanem azon, hogy mit kezdünk utána a hétköznapokban.
A családállítás nem tanít készséget.
Nem tanít meg határokat húzni.
Nem tanít meg kommunikálni, nemet mondani, önmagunkért kiállni, sőt: néha éppen azt a veszélyt hordozza, hogy spirituális nyelven megideologizálunk egy teljesen gyakorlati életkészség-hiányt.
Ha valaki nem tud a férjével hatékonyan, egyenrangúan beszélni, nem fogja megoldani azt, hogy „ki lett zárva a férfiág a rendszerből”. Lehet, hogy ez is ott van – de attól még a mondatok kimondásának képessége, a konfliktuskezelés, a belső felnőtt kiépítése nélkül semmi nem fog változni.
Mi történik, ha nincs utókövetés?
Láttam klienseket, akik egy-egy családállítás után még inkább ledermedtek.. Mert nem értették, mit jelent az, amit „láttak”. Mert nem volt mellette senki, aki segítsen értelmezni, integrálni, megtartani. És főleg: senki nem segített gyakorolni azt, amit az állításon beláttak.
Ezért a családállítás nem önmagában veszélyes, hanem akkor, ha kizárólagosként kezelik, és ha a kliens nincs abban a stabilitásban, hogy "kibírja" a feljövő tartalmakat.
A belső gyermek nem családi rendszerhiba, hanem kötődési seb.
A belső gyermek nem „kicsi énünk” egy mitikus mezőben – hanem nagyon is valóságos: az a részünk, aki akkor alakult ki, amikor még mások szabályai határozták meg a túlélésünket. Aki nem kapott választ a szükségleteire, aki nem tanulta meg, hogy érezni biztonságos, és aki nem tudott önazonos lenni anélkül, hogy bajba ne kerüljön.
A családállítás olykor rávilágít ezekre a mintákra. De meggyógyítani nem tudja. A gyógyulás – a valódi, lassú, emberi – mindig a kapcsolaton keresztül történik: ahogy ma, felnőttként, másként kezdünk el kapcsolódni saját magunkhoz.
Amit én fontosnak tartok:
Nem vagyok a családállítás ellen. Nem vagyok mellette minden esetben.
A felelős segítői hozzáállás nem módszerpártiság – hanem személyközpontúság.
Ha szükség van családállításra, javaslom.
De ha arra van szükség, hogy valaki megtanuljon nemet mondani, határt húzni, visszamenni a testbe, beszélni a saját érzéseiről – akkor nem állítunk, hanem kísérünk.