Vissza önmagadhoz - Marcsó Annamária szakmai oldala

15/11/2025

Ki az ideális kliensem?

A marketing oktatáson az ideális kliens leírása volt a feladat, ezért elgondolkodtam: ki is az én ideális kliensem?

Az ideális kliensem az a felnőtt, aki kívül erősnek látszik, belül azonban állandó szorongással él. Az, aki túl sokat teljesít, túl gyorsan pörög, aztán hirtelen kiürül. Aki mindent megold maga körül, mégis mélyen érzékeny, és ezt a világ elől gondosan rejti. Aki ott áll egy működő élet kellős közepén – családdal, munkával, felelősséggel –, mégis megmagyarázhatatlanul magányosnak érzi magát.

Ez a magány nem a kapcsolatok hiányáról szól, hanem arról, hogy nem találja azt a teret, ahol teljesen önmaga lehet. Ahol nem kell funkcionálnia, teljesítenie, megfelelnie. Ahol az érzékenysége nem gyengeség, hanem adottság. Ahol kimondhatja azt is, amit eddig visszatartott.

Ő az, aki érzi, hogy valami nincsen rendben a belső működésében, de nem tudja még pontosan megnevezni. Csak azt tudja, hogy nem szeretne tovább egyedül lenni ezzel az élménnyel. És pontosan ezért jön el: mert szeretne stabilabb lenni belül, szeretne kapcsolódni önmagához, és szeretné végre megtapasztalni, milyen az, amikor valaki valóban látja őt.

Vele tudok a legmélyebben és a leghitelesebben dolgozni.

14/11/2025

Egy ideje azt érzem, hogy jó lenne egy olyan hely, ahol nőként egyszerűen jelen lehetünk. Nem kell erősnek mutatkozni, nem kell mindenre mosolyogni, nem kell szerepet játszani. Csak megérkezni, és őszintén kapcsolódni egymáshoz.

Ezért indítok két női kört:
egy online alkalmat, és egy személyes, várpalotai csoportot.

A női körökben mindig ugyanaz történik, és mégis minden alkalom más.
Először kicsit ráhangolódunk: egy rövid bejelentkezéssel, vagy egy vezetett imaginációval.
Ez segít lassítani, letenni azt, amit hoztál és átváltani egy belsőbb, meghittebb térre.

Ezután hozok egy témát (később pedig ti is) —
igyekszem új megvilágítást adni, valamit tanítani belőle, ami elindít egy gondolatot vagy érzést.
Innen mindenki a saját életére nézhet rá: ki mennyit szeretne, annyit oszt meg.
Van, aki többet beszél, van, aki először inkább csendben figyel — mindegyik rendben van.

A kör lényege, hogy egy olyan közegben legyünk együtt, ahol természetes megosztani, ami bennünk van.
Ahol értjük egymást, és nem kell magyarázkodni, nincs ítélet, sem kéretlen tanácsadás.
Ahol nem azt keressük, hogy „hogyan legyünk jól”, hanem hogy hogyan vagyunk valójában.

Az online kör azoknak szól, akik otthonról szeretnének bekapcsolódni.
A várpalotai kör pedig azoknak, akik szeretnék megélni a személyes jelenlét hangulatát.

Ha vágysz egy helyre, ahol lehet lassítani, kapcsolódni, ránézni magadra, és meghallgatni másokat is, szeretettel várlak.
Köszönöm, ha hírét viszitek!

14/11/2025

Íme egy visszajelzés, amiért érdemes dolgozni:

" Amióta februárban nálad jártam, és részt vettem a családállításon, jelentős változásokat tapasztalok. Sokkal jobban vagyok, és azt veszem észre, hogy bennem és a környezetemben is számos dolog pozitív irányba mozdult el.
Elkezdtem sportolni, és elindítottam a műkörmös képzést is. Dolgozom, és imádom, hogy itthon végezhetem a munkám. Nagyon jó veled beszélgetni, rendkívül tartalmas volt a karriercoaching, és ennek hatására most szerelem-munkám lett. A férjemmel való kapcsolatom is sokkal jobb, mert bár régebben szerettem mindenbe belekötni, ma már elfogadom, hogy minden úgy van jól, ahogy van. Nem kell senkit megváltoztatni, mindenkinek jár az elfogadás. Alig várom, hogy a jövő héten újra mehessek hozzád. (Szilvi) "

09/11/2025

Mi a párkapcsolati tanácsadás, hogyan zajlik?Hány alkalom? Miről szól? Ha érdekel az erről szóló ingyenes előadás, írj üzenetet! Min. 5 résztvevő esetén személyesen Várpalotán!

07/11/2025

06/11/2025

Egyes családok olyanok, mint valami fordítva működő méhkaptár: mindenki azért dolgozik, hogy az előző generációnak jó legyen. Minden gyermek a szülei boldogságáért felelős, és ezt a a toxikus, parentifikált működésnek a rosszul értelmezett hála az üzemanyaga. Mivel nem tudják a szüleiket tökéletesen boldognak látni, ez folyamatos , láthatalan bűntudattal tölti el az embereket. Ilyenkor ha családállításon elhangzik a "Hálás vagyok az életemért" az nem tud először hatni, mert a hála szó értelme eltorzult, és társult valamilyen viszonzással. Nem mondhatom, hogy hálás vagyok, nem is érezhetem, hiszen abban a pillanatban feltámad bennem a bűntudat és a szégyen, hogy "Nem tudtalak megmenteni, anyám (vagy apám) ".
Ennek az oldómondata:
"Hálás vagyok az életemért. Vagyis örülök, hogy élhetek, minden nehézség ellenére. Tőled kaptam az életet. De a hála nem adósság. Én is tovább adom az életet - gyermekeimnek vagy az emberiségnek. Rossz nekem látni, hogy boldogtalanok vagytok. De nem tudlak megmenteni titeket. Meghajlok a sorsotok előtt. Megyek a saját utamon. "

04/11/2025

A sérüléseink javarészt a gyermekkorból származnak, ezért néha nem kapnak elég hangsúlyt azok, amiket felnőttként szereztünk. A saját terápiámban most jutottam el odáig, hogy feldolgozzak egy sérelmet, amit eddig -okos, nagy, felnőtt nőként- csak egy kényszeredett mosollyal és vállrándítással intéztem el. Hiszen tudom, miről szólt, mi van a háttérben. Meg hát, biztos csak túl érzékeny vagyok. Meg amúgy is, bajom van a hatalommal, tekintéllyel. Ezek mind igaz és érvényes dolgok, mégis évekig bagatelizáltam azt, ahogyan megaláztak a legutolsó államvizsgámon. Végtelenül lehúzták a szakdolgozatomat (helyesírási hibák(?), forrásmegjelölés hiánya( ott volt)) és azt írták, megszegtem a szakma összes írott és íratlan szabályát. A konzulensem bíztatott, minden rendben lesz. Aztán a szóbeli védésemen minden szavamba belekötött az egyetem fura ura. Az egyetlen férfi a bizottságból. Az eredményhirdetés után -kegyelemmel átmentem - a bizottság női tagjai sorban járultak vigasztalni. Köztük az opponernsem, aki a fülembe súgta "ne haragudj, ezt kellett írjam". Mindezt azért, mert olyan esetről írtam, ahol online beszélgetést folytattam a klienssel. Ez súlyosan sértette valaki szakmai elképzelését, különösen, hogy már online képzés is felütötte a fejét az egyetemen. Egy szakmai harc közepébe csöppentem.
A leghihetetlenebb számomra az, hogy eddig erről nem mertem beszélni, leírni. Mert az áldozatokat, akik szólni mernek, meghurcolják, beperelik , ellehetetlenítik. Így tanultam a hatalomról gyermekkorom óta.
Most jöttem rá, mekkora erő, ha ezzel együtt kiállok magamért.
Sírva meséltem el ezt egy pszichológusnak, akiben megbízom, pedig tartok tőlük, mint a tűztől ezóta az eset óta. Az ítélettől.
Most úgy érzem, megint visszakaptam az erőm egy darabkáját. Van helyem, itt a világban, a szakmában, az emberek között. Nőként a férfiak világában, ebben a világban, Magyarországon, 2025-ben.

03/11/2025

Elfogadás helyett fejlesztés – gondolatok az autizmusról és az ADHD-ról
Egyre gyakrabban érzem azt, hogy az autizmus és az ADHD valójában még mindig nincs elfogadva. Tele vagyunk fejlesztőprogramokkal, tornákkal, mozgásterápiákkal, gyógyszeres kezelésekkel, és egyre újabb, meredekebb, kétséges hatékonyságú módszerekkel. Csak éppen azt nem tesszük meg, ami a legfontosabb lenne: hogy elfogadjuk, ezek az emberek mások. Nem kevesebbek, nem többek – mások.
Az ADHD és az autizmus nem elsősorban tanulási nehézség, mégis a hangsúly szinte minden esetben ezen van. A rendszer, a pedagógia és a fejlesztőipar is erre épít: ha a gyerek „lemarad”, fejleszteni kell. Ha nem úgy viselkedik, ahogy az elvárható, akkor terápiára kell vinni. És a szülőket is ebbe az irányba terelik. Mindenhol azt hallja, hogy „lehet rajta segíteni”, „van rá program”, „van rá terápia”. Csak arról nem beszél senki, hogy az autista gyerekből autista felnőtt lesz, az ADHD-s gyerekből pedig ADHD-s felnőtt – és hogy ezzel nincs baj.
Mert a nehézség nem a gyerekben vagy a felnőttben van, hanem abban a világban, amely nem tud mit kezdeni a mássággal. Egy ADHD-s vagy autista felnőttnek nehéz élete van. Nehéz beilleszkedni egy szabályokra, tempóra, normákra épülő világba, amely nem hagy teret a különbözőségnek. És talán még nehezebb azzal szembesülni, hogy mindezt nem is próbálják megérteni.
Nemrég zokogtam a tehetetlenségtől. Hibáztattam magam, hogy „rossz géneket” adtam tovább a gyerekeimnek. És tudom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Minden szülő, akinek a gyereke valamilyen szinten más, átmegy ezen. Átmegy az önvádon, a kétségbeesésen, a „mit rontottam el” kérdésén. És közben elhiszi – mert el akarja hinni –, hogy majd a gyógyszer, a mágneses ágy, a mindenmentes étkezés vagy az oltások kihagyása megváltoztatja a helyzetet. De nem fogja.
Ezek a dolgok nem változtatják meg azt, amik vagyunk. Csak időt, energiát és pénzt vesznek el – és mindeközben a kóklerek gyarapodnak belőle. A szülő pedig egyre fáradtabb, egyre bűntudatosabb, és egyre inkább elhiszi, hogy valamit tennie kell, mert „valami nincs rendben”.
Pedig talán éppen ez a legfontosabb lépés: elfogadni, hogy a gyerekünk más. Elfogadni, hogy mi magunk is másképp működünk. Hogy nem kell mindenáron megjavítani, kijavítani, fejleszteni. Néha elég lenne csak megérteni, szeretni és együtt lenni vele úgy, ahogy van.
Tudom, milyen nehéz ez. Tudom, milyen mélyre tud menni az önvád, és mennyire nehéz felmenteni magunkat alóla. De hiszem, hogy az elfogadás felé vezető út nem a terápiás programokban, hanem az őszinte önismeretben és a kapcsolatban kezdődik.
Ebben szeretnék segíteni – magam után másoknak is.
Most decemberben részt veszek egy neuroaffirmatív terápiás képzésben , ahol az autizmus és az ADHD lelki támogatásáról, neurodivergens emberek kíséréséről tanulok. Nagyon várom, hogy ezt a szemléletet mélyebben elsajátítsam, mert hiszek benne, hogy a megértés és az elfogadás többet gyógyít, mint bármelyik „fejlesztő” program.

Ha úgy érzed, hogy jövőre ezzel a szemlélettel szeretnél velem dolgozni – akár szülőként, akár felnőttként –, várlak szeretettel.

31/10/2025

Egy fiatal férfi azzal keresett meg, hogy nem találja a helyét a párkapcsolataiban.
Mindig olyan nőt választ, akit segíteni, menteni kell – de aztán boldogtalan lesz, mintha a kapcsolatokból hiányozna valami lényeges: a lelki otthon, az igazi közelség.

Ahogy beszélgettünk, lassan kirajzolódott a háttér:
gyerekként nem az anyja, hanem a nagymamája nevelte.
A nagymama erőszakosan, uralkodó módon átvette az anya helyét; irányított, döntött, és kiszorította a lányt a saját anyaságából.
Az anya pedig nem tudott védekezni – nem volt ereje tiltakozni, csak háttérbe húzódott.

A fiú így nőtt fel: a felszínen volt egy „anyja”, de a családi rend felborult.
A nagymama volt jelen, de nem a helyéről, és az anya hiánya mélyen beíródott a lelkébe.

Felnőttként ennek a lojalitásnak az árát fizeti:
újra és újra az anyát akarja megmenteni a nőkben, miközben valójában a gyermekkori tehetetlenséget próbálja jóvátenni.
De ahogy egyre több kapcsolatban megéli, nincs valódi elfogadás, nincs lelki mélység – mert a szíve még mindig a múltban van, ott, ahol a rend felborult.

Oldómondata a következő lett:

„Anya, hiányoztál, és minden nőben téged akartalak megmenteni.
De most meghajolok a sorsod előtt, és nem téged kereslek, hanem a saját utamat járom.”

Ebben a mondatban helyreállt a rend.
A férfi elindult a saját útján, előre.

28/10/2025

És velük ki foglalkozik? Úgy teszünk, mintha ez gyermekbetegség volna és nem veszünk tudomást arról, hogy felnőtt emberek szenvednek a megértés és elfogadás hiányától.
Vannak emberek, akik kicsit "ufo"k, nehezen kapcsolódnak, még nehezebben kommunikálnak. Ilyenkor jön az ítélkezés "érzelmileg nem elérhető" "nárcisztikus" "érzelmileg éretlen" esetleg "sebzett" (ami egyébként még igaz is)

A gyermekkori autizmus diagnózis se azt jelenti, hogy kinövi, hanem, hogy már 3 éves kor előtt erősen megmutatkoznak az autista jegyei és beszéd késés jellemzi.