11/03/2025
Kedves Mindenki,
A tegnapi kliensem (coaching ülés volt) kapcsán gondoltam, hogy írok pár sort arról, hogyan és miként kaptam az első beavatásomat a coaching világába.
2011-ben, azaz lassan tizennégy éve, amikor Magyarországon még alig ismerték ezt a segítő módszert, - sokan még most sincsenek tisztában a lényegével, csak dobálóznak a szóval – voltam olyan szerencsés, hogy Barbara barátnőm és Dr. Piczkó Katalin jóvoltából elvégeztem Kati akkor induló programját. Örök hálám ezért (is) mindkettőjüknek.
Ott, a Tolerance Coach Akadémián ismertem meg az alapokat, mely képzés során elég hamar rájöttem, hogy én nem vagyok egy igazán coach személyiség. Tudtam és éreztem, hogy segítőnek születtem, és addigra már öt évet el is töltöttem ebben a hivatásban, mint életvezetési tanácsadó. Rengeteg képzést elvégeztem korábban, nagy tudásanyagot tároltam a fejemben és elég jól átláttam az összefüggéseket, ezen alapultak a tanácsadásaim. Nagyrészt az ismeret átadáson. Amolyan iránymutató/probléma megoldó/támogató attitűddel.
Na most, aki képben van, hogy mit takar a coaching, az tudja, hogy az egyik legfontosabb alappillére, hogy NEM TANÁCSADÁS. A coach nem ad tanácsot. És nem is „vezeti rá” a kliensét a „helyes megoldásra”. Mert nem tudja, hogy az Ő számára mi a „helyes megoldás”. A coach egyik legfontosabb eszköze a „nem tudás”. Minden kliensben ott van a megoldás a problémájára, az az egyedüli, ami a képességei, hitrendszere, múltbeli tapasztalatai alapján számára véghezvihető. A coach megoldása, nem az Ő megoldása, mert azok egy másik ember életéből következő megoldások, amik másra vannak szabva, a coachra és nem a kliensre. Ezekkel az ügyfél sosem fog tudni azonosulni.
A coach feladata, hogy segítsen a kliensének, hogy segíthessen magán. Nos ez akkor, 2011-ben nekem egyáltalán nem ment. Szétfeszített a belső kényszer, hogy rávezessem a coachee-t (ez a coaching kliens elnevezése) a „helyes” megoldásra. Küzdelem volt számomra minden ülés. Nem tudtam kilépni a tanácsadói attitűdből. Meg is fogadtam, hogy soha nem leszek coach. Alkalmazni fogom a tanácsadásokba beépíthető kitűnő coaching eszközöket (értő figyelem, empátia, kérdezés technika…), de nem fogok hosszú időt eltölteni azzal, hogy „kicoacholom” az ügyfélből azt, amit esetleg nem is tud. Teljesen éretlen voltam erre a feladatra. Így hát maradtam tanácsadó. Nem is vállaltam coaching ülést, de éreztem, hogy nagyon hasznos volt a képzés, mert a fenti eszközök használata nagyban segítette a kapcsolataim pozitív irányba történő változását.
Piczkó Kati akadémiáján egy kevésbé ismert coaching keretrendszert tanultunk, Mick Cope modelljét. Ez a modell szerintem jóval összetettebb mint, amit a Pécsi Egyetemen tanultam tíz évvel később, épp a covid alatt. És milyen az élet! Mick Cope alkoholfüggő volt, és az általa megalkotott modell segítségével oldotta meg ezt a masszív problémáját. És most, épp egy ilyen problémát „kaptam”. Tizennégy év elteltével is egyből „beugrott”, hogy ennek a kliensnek a Cope-féle modellre van szüksége. És megértem rá. Egyetlen percig sem akartam tanácsot adni. Teljes volt az összehangolódás és az együttműködés. Felemelő érzés ez, hogy már képes vagyok átélni a „nem tudás” állapotát, túlnőve a régi énemen. Mondjuk elég sok időbe telt mire megfejlődtem. Későn érő vagyok 😊. De tudd, ha valami nem megy elsőre, az nem biztos, hogy azt jelenti, hogy nem a feladatod! Talán csak idő és kitartás kérdése.
Egyszer majd mesélek az egyetemi business coach tanulmányomról is, mert ott is volt egy nagyon erős megtapasztalásom az egyik kliensemmel. Kötelező 30 óra gyakorlatot kellett teljesíteni, ez a diploma egyik feltétele volt és olyan jól sikerült a legelső klienssel való 5 alkalmas folyamat, hogy általa az egész élete pozitív fordulatot vett. Nagyon inspiráló a története, talán egyszer hajlandó lesz megosztani mások biztatására.
