08/10/2025
Gondolatébresztő kérdések neurodivergencia és beilleszkedés kapcsán
Sokszor kérdezik tőlünk, milyen a megfelelő óvoda, iskola egy eltérő fejlődési ütemű gyermek számára?
Mivel nincs két egyforma gyerek, erre nem egyszerű a válasz, de a legjobb tanácsunk annak a szem előtt tartása, hogy a teljesítmény, láthatatlan beilleszkedés soha ne legyen egyértelműen fontosabb a mentális egészségnél!
Abban is hiszünk különben, hogy minden gyermeknek ilyen iskolára lenne szüksége.
A cél ne az legyen, a támogatások ne pusztán azt szolgálják, hogy a gyermekkel ne legyen semmi gond, simán csinálja, amit a többiek stb.. Sokszor találkozunk pl. intézmény-szülő konzultáción azzal, hogy büszkén mesélik, hogy "itt nem is szenzoros a kis X., a múltkor is az üstdobkoncerten nem is kérte a fülest" vagy "remekül elvan képes napirend nélkül is, simán alkalmazkodik".
A kellő maszkolási kapacitással rendelkező gyerekek ezeket valóban simán megugorják, de milyen üzenet ez vajon felé? Gyakoribb viszont, hogy egy esetlegesen később jelentkező kezelhetetlenség vagy kiborulás miatt letolják vagy nem értik, miért rágja véresre a körmeit.
Ugyane miatt nem tartjuk jó megoldásnak, ha titkolni kell a gyermek sajátosságait. Vajon más, ilyen horderejű dolognál is jó szívvel bíznánk valakire egész nap félreinformáltan a gyermekünket? Biztos, hogy ez valóban a gyermek érdekét szolgálja?
Ha olyan intézménybe jár, ahol a róla való őszinteségnek rá nézve káros következménye lenne, biztosan ez a megfelelő hely számára?
Gyermekünk nem attól lesz az, aki, hogy elmondjuk, hanem mindenképpen az, legfeljebb idővel levonja a következtetéseket arról, hogy ez szégyenteli dolog, amit titkolni kell.
Természetesen sokféle élethelyzetet el tudunk képzelni, de általánosságban azt tanácsoljuk, hogy a gyermekek, ha lehetőség van rá, olyan iskolába, olyan pedagógusok közé járjanak, akik nyitottak rájuk és úgy fogadják el őket, ahogy vannak.
Nem jó, ha a szülőnek folyamatosan szemrehányást tesznek, mert a gyerek olyan, amilyen, hanem ő is akkor tud jól lenni, ha partnerként kezelik, együtt keresik azokat a megoldásokat, amik a gyermek jó előmeneteléhez vezetnek, a lehető legkevesebb maszkolással.
Gyermekünk nem egy hibás neurotipikus emberpéldány, hanem a maga nemében tökéletes.
Észlelési, érzékelési ingerfeldolgozási, kommunikációs sajátosságai akkor is megmaradnak, ha viselkedéses úton nem engedi meg magának többé, hogy saját eszközeivel fenntartsa a benső egyensúlyt. Ilyenkor bár a többség nagy erőfeszítések árán képes az elvártaknak megfelelőbb viselkedésre, de ha ekkor a körülötte levők elégedetten hátradőlnek, sok évvel később, ha a gyermek már nem képes tovább összetartani magát, nem biztos, hogy olyan magától értetődően fog tudni segítséget kérni, ahogy szeretnénk.
A jó segítség nem arra irányul, hogy gyermekünk - ha egyszer az - ne tűnjön többé különcnek, furcsának, túlérzékenynek, adhd-snak, autistának.
A jó segítség olyan, ami arra irányul, hogy a gyermek önazonosan, szorongásmentesen lehessen olyan, amilyen: egy hibátlan, egyedülálló, neurodivergens gyermek, fiatal.
Emellett tudjuk, értjük, hogy sok család számára hirtelen és nagy veszteség lehet az, hogy egy másfajta célorientáltságra kell átállni. Nehéz elhinni, hogy a hangulati és szorongásos zavarok akár nagyon hirtelen és hamar maguk alá temethetnek egy néhány hete még látszatra tökéletesen működő gyereket.
Sokan alkudoznak - megértjük, fáj, nem így tervezték, hogy ne fájna!
Mégis, reméljük, hogy egyre több család számára lesz elsődleges szempont a gyermek önazonossága, hosszú távú mentális jólléte a korai évektől - döntés és nem kényszer hatására!
