Pilisi Konrád önismereti segítő

27/05/2025

Elképesztően jó videó és nem arról szól, ami a címét olvasva elsőre beugrik. Érdemes meghallgatni !

Miért gyanakszunk egymásra? Miért nincs önbizalma a magyaroknak? Hogyan gondolkodnak a magyarok más nemzetekhez képest? Miért panaszkodósabb a magyar nemzet?...

20/04/2024

Vajon megismerhetjük e igazán a szüleinket?
Bizonyos életkorig kímélik őket a felnőtt témáktól, a gyermekkel való kommunikáció az életkorának megfelelő tartalmat és érzelmi terhelhetőséget hordoz. Kiskamaszként nem kezdenek el velük arról beszélgetni, hogy nekik milyen nehézségeik voltak a párkapcsolataikban, melyek a legbelső szorongásaik, hol hibáznak, hol dönthettek volna másképp.
Fiatal felnőttként pedig már nem érdekli Őket ugyanaz a téma, a" nem terhellek ezzel" hozzáállás ugyan a szülői szerepből egészséges, de ugyanakkor távolságot is teremt.
Nem a gyerek dolga ezt tudni, megérteni - sokszor hallottam ezt. Az egyik életperiódus, amikor gyermekeink is családot alapítanak és nagyszülőként ott állunk mellettük, akkor nyílhat meg egy reális tér arra, hogy megosszuk velük a tapasztalatainkat, ott érhet össze egy generációs szál, amiben a tudás, a tapasztalat, a szeretet aktív mintaként elkezd tudni dolgozni.
Sajnos túl sok traumát hordozunk feldolgozatlanul, túl sok fájdalomhoz ragaszkodunk és válunk a saját életünk áldozatává és ezért nagyon kevés esetben működik ez ideálisan.
Legalább is ezt látom magam körül inkább, mint az ellenkezőjét.
Hogyan egészséges ez, mikor és milyen mélységben beszélhetünk szülőként magunkról úgy, hogy azt érezzük, tényleg átadjuk az esendőségünk, legintimebb részeink, önvalónk esszenciáját? Pont a legszorosabb kapcsolódás, a szülő gyermek viszony az ami ezt igazán nem teszi lehetővé?
Sok kérdés és sokfajta válasz van. Az egyik enyém az, hogy először is igazán érdekelnie kell valakit, hogy mi van a másik emberrel. A másik a tisztelet. Az a fajta, amikor kiderül, hogy a ruhák nem maguktól tisztulnak meg, az ebéd nem főzi meg önmagát és nem egyedül növök fel, hanem ott vannak velem a szüleim fizikailag és érzelmileg is. Jó esetben annyit amennyit csak lehet és úgy ahogyan az nekem is jó. Sok más mellett én ezt látom a két legfontosabb dolognak, ami alap arra, hogy felnőttként megfelelő helyre kerüljön bennünk Anya és Apa.
A személyes névmások ugrálása jól tükrözi, hogy érintett vagyok :-)))

24/01/2024

Ha multinál dolgozol akkor pláne, ha nem akkor is. Ez a project, amiben mellesleg én is aktívan részt veszek, kifejezetten a multiknál dolgozókat veszi célba, történetesen a helyszín, a segítői csapat összetétele és a kezdeményezés alapötlete miatt. Nyilván jöhetsz bármilyen más irányból is az önismeretbe, várunk nyitottsággal, szeretettel, szakértelemmel. Rengeteg fajta program, csoport és egyéni fókuszú megoldások várnak !
Jelentkezz be, ha érzed a hívást.

19/01/2024

Az öregségről és arról hogy hová tűnik a tisztelet és mi lesz helyette.

A szüleim idősek. Szörnyű kimondani, látni, tapasztalni meg pláne. Évekkel ezelőtt azt gondoltam, hogy az én anyukám még a halála pillanatában is azt az isteni sajtos csirkét fogja majd a sütőbe csúsztatni és azt mondja, kisfiam sütit nem volt időm csinálni, hozz kérlek két dobost a cukrászdából. Azt hittem, ez így lesz. Akartam hinni.
Azóta megöregedett. Csoszog, kopaszodik, görbül és kezd olyan kis pici, a világra csodálkozó lenni, mint én voltam gyereknek. Kezdenek homályosak lenni a gondolatai, már nem fogalmaz úgy és állandóan aggódik.
És idegesít. Felemelem a hangom vele. El kell neki intézni egy csomó mindent, el kell magyarázni dolgokat amelyekhez hasonlókat ő magyarázott el nekem egykor. Megfordult minden.
Aztán rájöttem, hogy félek. Ijesztő, hogy hová tűnt az Anyám és ki ez, aki lett helyette? Keresem. Az a legijesztőbb, hogy mi van, ha nekem sem lesz kontrollom az időm felett, amikor nálam is eljön valami hasonló állapot. Ez a félelem fröccsen ki belőlem ingerület és irritáció formájában Anya felé.
Olyan mintha az öregeknek nem lenne múltjuk. Csak ez az elesett, gyámoltalan idős gyermekkor, megfordult szerepek. Sajnálni lehet csupán, letudni ezt a generációt, haszontalannak látni? Sok idős embert látok így sajnos, ebből a nézőpontból. Az utcán, a boltban, a szomszédban, mint valami kidobott szemetet.
Vajon miért nem érzékelem az egészet egyben? Hogy mennyi minden volt - van, amin keresztül mentek, megéltek, elsírtak, elengedtek, aminek örültek, ami vitte előre, repítette őket. Miért nincsen meg a tisztelet, az a fajta, ami nem a jelenből ítél, hanem látja az egészet.
Hát így vagyok most Anyával és Apával is. Keresem, hogyan tudom őket igazi embernek látni még.
Tanulom beismerni, hogy csak félek elveszejteni Őket.....

19/01/2024

Írok Nektek egy kicsit a táncról. Pontosabban arról hogy nekem mi közöm van hozzá, hogyan tesz nagyon jót bizonyos formában és mennyi minden van ebben a test - lélek dologban, ha a tánc szemszögéből nézem.
Szóval jó hosszú ideje, távol egy messzi - messzi galaxisban, volt egyszer egy dj. Ez voltam én. Klubokban, éttermekben kezdtem, az éjszakában folytattam, azt hiszem bejártam ennek a szakmának zegét - zugát és még pont a kiégés előtt katapultáltam, így meg tudott maradni a zene szeretete, nem hányom el magam, ha elmegyünk vacsorázni valahová, ahol játszottam. Ezért nagyon hálás vagyok magamnak. Tudni kell időben abbahagyni vagy változtatni és megtalálni egy adott tevékenység olyan oldalát, amivel továbbra is örömet tudok okozni magamnak és van célja, értelme.
Most lapozzunk jó sok oldalt előre, pontosan oda, amikor elindult az Ecstatic Dance itt Budapesten és én lettem először a rezidens dj, aztán az önismereti múlt, csoportok, a saját segítői utam sok évnyi tapasztalatával most önálló alkalmakat viszek, zenét mozgásmeditációt, teret és szabadságot közvetítek, adok a táncokon résztvevőknek. Hosszú lenne ennek a rögös útnak a hol lent - hol fentjeit elmesélni, talán egy másik posztban egyszer.
És mire jöttem rá? Először is azt mondják, hogy mi emberek alapvetően érzelmi lények vagyunk, valahogy így olvastam. Szerintem egy ébren töltött nap kb 70 % - át az érzelmek megélésével és gondolkodással töltjük, 30 % ban használjuk a testünket arra, hogy ezeket az érzelmeket, gondolatokat fizikailag megjelenítsük. Egyik eszközünk erre a beszéd és a gesztikuláció de ez elég szűk spektrum, amibe az egész test nem tud bevonódni.
Talán ez a közelfogadás részeként alakult így, hülyén néznénk ki egész nap vonagló mozdulatokkal, arcunkra, végtagjainkra írt hangulatokkal létezni embertársaink között.
Testünket nagyjából rutinok sokaságára használjuk, ezek inkább valamilyen cél megvalósítására irányuló cselekvések. Megyünk, fogunk, húzunk, vonunk.
Együttműködés a testünk és a belső világunk között akkor alakulhat ki, ha "kimozogjuk" az érzelmeinket.
És tádááám. Az egyik lehetőség erre a tánc. Nem az a bal láb egyet lép, a jobb kettőt, hanem amikor el tudjuk dobni a szégyent, a kliséket, és engedjük hogy valami, ami bent alig várja, hogy előjöjjön, végül megtalálja az útját a mozdulatokban és akár zenére akár zene nélkül egyszerűen csak történik. Valójában MI történünk.
A személyes konklúzióm és koránt sem gondolom, hogy ez az út vége, az hogy érdemes találni olyan területet, ahol minél pontosabban meg tudjuk jeleníteni a testünkkel, azt, amin keresztül megyünk, az élményeinket, fájdalmainkat, örömeinket.
A szabad tánc bármely formája lehet az egyik ÚT.
Ha van kedved kipróbálni akkor várlak szeretettel az Ecstatic Dance bármelyik alkalmán.....

24/10/2023

Valami készül ........
Izgalmas projektnek nézünk elébe, pontosabban már a szemébe nézünk éppen.
A részletek hamarosan....