27/03/2026
💭Azt veszem észre sokszor magamon, hogy amikor nagyon erősen próbálom magamnak csak a “szép” oldalamat mutatni, azzal általában saját magamat igyekszem megnyugtatni, vagy kompenzálni valami belső feszültségem. Ezáltal viszont igazából csak távolságot teremtek: mások vagy egy elérhetetlen szerencsés ideálnak tekintenek, akire irigykedni lehet, aki mellett folyton azt érzik, hogy én bezzeg nem vagyok ilyen jó. Vagy, akiket nem lehet így megvezetni, azok látják / sejtik mögötte a saját küzdelmeimet, a teljes képet, de velük nem lehet erről beszélni, mivel erre nem adok alapot.
👉Nem azt mondom, hogy nem lehet az erősségeket felvállalni, sőt, így inspiráljuk egymást. De nagyon nem mindegy, hogy ez a teljes kép,vagy csak egy kis része. A hitelesség számomra ott kezdődik, ha valaki vállalja a küzdelmeit is őszintén, én ott tudom elkezdeni tisztelni és kapcsolódni hozzá. Olyan irreális, amikor csak az életünk egyik szeletéről posztolgatunk, ezzel másokat és saját magunkat is megvezetjük.
✨Ha őszintén merünk beszélni a küzdelmeinkről is (!), azzal azt érjük el, hogy felszabadítunk másokat, valódi reményt kapnak, jé, ez neki sem megy mindig, akkor lehet, hogy nekem is fog majd... Igazi gyógyulást és szabadságot hozunk, miközben őszinte közösség formálódik, hisz átéljük, amire a szívünk mélyén a leginkább vágyunk, hogy nem vagyunk egyedül.
👉Persze itt nem a hisztiről beszélek, nem a környezetünk kibeszéléséről, nem a követőink egyfajta játszmába vonásáról, hanem az őszinte teljes képről való beszélgetésről. És tök okés, ha valaki nem a social media felületein teszi ezt, de akkor a másik szegletét se tegye oda.
💭Ti mit gondoltok? Volt már olyan élményetek, hogy valami küzdelmetekről beszéltetek és olyan visszajelzéseket kaptatok, hogy ez mennyire jó és felszabadító és elindult egy őszinte kapcsolódás?
✌️Nekem pl nehéz önmagamat egészkent elfogadnom, nehéz nem a párom vagy mások reakcióiból felépítenem az önértékelésem. Ezvan🙏
Szép hétvégét Nektek,
Zsófi
