28/06/2025
LEVÁLÁSI NEHÉZSÉGEK-2. RÉSZ
A SZIMBIOTIKUS SZÜLŐ. A szülő társat szeretne, mégpedig olyat, aki mindazt megadja neki, amit nem kapott meg a szüleitől, (és ezért a párjától sem kaphatja meg, hiszen tudattalanul erre választotta). Mivel a gyerek nagyon tehetséges a szülő rejtett igényeinek letapogatásában és kiszolgálásában (lévén azt feltételezi, hogy ha ezt megteszi, akkor a szülő szeretni fogja és nem hagyja el, vagy elhárul a másik veszély: a szülő nem omlik össze a hiánytól) ezért tényleg jó barátok lesznek. Mindent megbeszélnek, akár egy ágyban alszanak még kamasz korban is, és a gyerek akár felnőttként is azt éli meg, hogy ez az ő igénye is, mert senkivel nem tud olyan bensőséges viszonyt kialakítani, mint az adott szülővel. (Ennek a folyamatnak az első látványos mérföldköve az óvodai beszoktatás, amikor a gyerek nem tud ottmaradni az óvodában, sír, és a szülőbe kapaszkodik. Ha az óvónő tapasztalt, erővel elküldi a szülőt, és a gyerek öt perc múlva már önfeledten játszik, egészen addig, míg délután érte nem jönnek, amikor is sírós panaszkodásba kezd, hogy mennyire hiányzott neki a szülő. Itt általában a szülő nem tudja elengedni a gyereket, aki kiszolgálja ezt az igényét). Emiatt nem alakulnak stabil kortárs kapcsolatok, és a párkapcsolatok is beterhelődnek. Valójában nincs érzelmi hely a többieknek. Kívülről persze mindez jól látható, és sok jó tanácsot kap az ember, de nem tud kikerülni a mágneses vonzásból mindaddig, míg fel nem ismeri, hogy mindez nem az ő érdeke, nem őt szolgálja, hanem a szülőt.
Ebben a relációban még gyakori a szülői és a gyermeki alrendszerek összeolvadása, ami azt jelenti, hogy a szülő egyenrangú partnerként kezeli a gyerekeket, megosztja velük életének olyan részleteit, ami egyáltalán nem a gyerekre tartozik, ha ezzel csökkentheti a saját szorongását, és elkenheti döntési nehézségeit (Hogy legyen? Találjuk ki együtt!). Egy ilyen „közvetlen, szabad, demokratikus légkör” a gyereknek általában szorongást hoz, hiszen valójában erős, pozitív autoritásra van igénye. (Nem beszélve a sok felnőtt intellektuális tartalom megemészthetetlenségéről, a sok jószándékú „elmagyarázásról”) Itt a leválást a parentifikált helyzet nehezíti (l*d. alább), hiszen az összeolvadás a szülők problémáival, és annak megoldására irányuló vágy felnőtt korban is megmarad.
Az ARANYKALITKA ennek egy alfaja, amihez nem szükséges feltétel a bensőséges kapcsolat, de a szülő maga mellett akarja tudni a gyermekét felnőtt korában is, hogy ezzel a közelség érzéssel valahogy elűzze az elhagyatás, az elmagányosodás, az életcél elvesztésének (felnőttek a gyerekek) félelmét. Gyakran anyagilag köti magához, amikor is a kényelemért cserébe érzelmileg be kell hódolni. Ez gyakran kiegészül egy életképtelenségben tartással, amikor már a gyerekkorban megalapozott leértékeléssel („ügyetlen vagy, majd inkább én megcsinálom”) felnőttkorban is bizonyítja saját nélkülözhetetlenségét. A sok átvállalt feladat és felelősség kigyengíti a gyereket (és később a felnőttet) és önállótlanságban tartja. Itt fontos feladat az erő visszaszerzéséhez a kényelemről való lemondás, a felelősségek visszavétele és a korrumpáló ajánlatok visszautasítása, amivel természetesen komoly érzelmi konfliktusba lehet keveredni, de ha tudatosítjuk, hogy nem azért van konfliktus, mert mi bántjuk a szülőt, hanem azért, mert ő megijedt saját előtörő szorongásától, amit most harag mögé rejt, nagyobb esélyünk van átvészelni az elhalasztott kamaszkori csatározásokat.
Ide tartozik még az ELKÉNYEZTETÉS is. Ilyenkor a szülő kerüli a konfrontációt a gyerekkel, mert fél a szeretet elvesztésétől. Gyerekkori traumáiból következtet erre, és a gyerek ezt ki is szolgálja: érzelmileg zsarnokoskodik a szülőn, követelőző, hisztérikus lesz, amivel magára haragítja a tágabb környezetét, akik annak ellenére, hogy gyerek, mégis őt teszik felelőssé, amiért ilyen rosszul bánik a szüleivel. Ha a szülőt bántalmazták gyerekként, és nem sikerült ebből gyógyulnia, akkor a gyerek felveszi a bántalmazó szerepet is, hogy a szülő folytathassa életfeladatát. Minél inkább könyörgőre fogja a szülő, minél inkább kedveskedik és lekenyerez, minél inkább kihajol a konfrontációból, a gyerek annál agresszívebb lesz: ki akarja provokálni a nemet, az ütközést, hogy végre láthassa a szülő erejét, ami végre megnyugtatná. Mivel a szülő sem határt, sem elvárást nem fogalmaz meg, - és ezzel regresszióban tartja -, a gyerek nem tanulja meg kezelni és elviselni a kudarcot, nem tanul meg küzdeni, és emiatt nem lesz önértékelése és önbecsülése. Felnőttként komoly életvezetési nehézségeiben a szülő támogatja, a kudarcok, a nehéz érzések elől sokszor szerhasználatba menekül.
ÁLDOZATISÁG/DEPRESSZIÓ. A szülő sikertelen az életben, rossz a házassága és boldogtalan. A gyermek nagyon szeretné, hogy boldog legyen, egyrészt mert szereti, másrészt- és talán ez a fontosabb- szeretne hitet kapni a szülőtől, hogy az élet jó, volt miért megszületni. Ezért vigasztalni próbálja a szülőt: sikertelenül. Az áldozati szülő gyakran rejtett nárcisztikus, aki azon túl, hogy mindenkit lenéz és kritizál, kudarcaiért is másra hárítja a felelősséget, többek között a másik szülőre, akit emiatt a gyerek gyakran el is veszít érzelmileg, mert az áldozattal azonosul. Felnőttként is oda köti a vigasztalás vágya, a sajnálat vagy hogy megpróbálja megvédeni a többi gonosz embertől, bántalmazó párjától, a világtól. Ami nehezítés, hogy akaratlanul is átveszi azt a világszemléletet, hogy az élet ellenséges, nem lehet úgysem egyről a kettőre jutni, és mások az okai a saját boldogtalanságunknak, ami kigyengíti a helytállásban és a boldogság meglelésében, és ottragad a szülői negativitásban. A fiúk itt egy ödipális játszma áldozatává válhatnak, és ellenazonosulnak az áldozati anya által leértékelt, bántalmazó apával, ami azzal jár, hogy nem kapják meg azt a férfierőt, amivel kiküzdhetik magukat az életben. Lányok esetében gyakran egy gyenge, alkoholista apa a sajnálat tárgya, (aki egyébként sokszor érzékeny és intellektuális, vagyis idealizálható), és akit elnyom a férfias anya (aki kénytelen vinni a férfi szerepeket). Emiatt nem tudnak később erős férfit választani párjuknak, és folytatják a párkapcsolati mintázatot.
A MEGGYENGÜLT SZÜLŐ. Akár eleve instabil és bizonytalan, akár válás, esetleg megözvegyülés miatt került ilyen helyzetbe a szülő, a gyerek ösztönösen a megtartó szerepét veszi fel, akár már egész kisbaba korban lemond az igényeiről, hogy a szülő ne legyen ideges, ne boruljon ki (parentifikáció). Itt is téma az örök monitorozása a szülőnek, és a készenléti állapotban leélt gyermekkor. A szülő stabilizálása, támogatása, boldogítása megmarad a felnőtt korban is, gyakran szorongás és bűntudat kíséri az önállósági törekvéseket a saját vágyak, igények megvalósítását. Itt is gyakori a szülő sajnálata, a túlzott lekötelezettség érzés, hiszen a „nehézségek dacára is felnevelt” (ez sajnos nem azonos a sokkal támogatóbb hála érzésével!). Visszaadni a szülőnek a saját sorsa feletti felelősséget valójában a legnagyobb segítség a fejlődéshez mind a gyerek, mind a szülő számára. Aki állandó megmentésben és ugyanúgy, aki állandó megmentettségben van, az nem tudja élni a saját életét.
