05/10/2025
Meditáció és terápia
Sokféle meditációs forma közül most arról írok, amit magam is gyakorlok (vipassana), főként arra helyezve a hangsúlyt, amiben ez a gyakorlat segítheti, kiegészítheti a terápiás folyamatokat.
Maga a szó a buddhista praxis felől nézve az ellenkezőjét jelenti, mint amire használjuk. A latin kultúrkörben a meditatio elmélkedést jelent. Ez az, amit elkerülni kíván a gyakorló. Amiért erőfeszítést tesz, ami miatt rendszeresen leül a párnájára, az a jelenlét, a teljes jelenlét, aminek első lépése, hogy megállítjuk a gondolatainkkal, fantáziánkkal való sodródást, egyáltalán tudatosítjuk, hogy egy kikapcsolhatatlan rádió, vagy TV megy egész nap odabent. Megpróbáljuk magunkhoz venni a távirányítót.
Ehhez első lépésben a koncentrációt erősítjük meg. Eszközként a légzés megfigyelését használjuk erre (Anapana meditáció). Az agyunk természetesen nem szereti, ha önkényesen kijelölt dologra kell figyelnie, és rögtön elkalandozik. Ehhez nem kell figyelemzavarosnak lennünk, de a helyzet nagyon is hasonló. Miért? Átlagemberként ennek a gyakorlatnak komoly pszichés mellékhatása van: azon túl, hogy nem tudjuk folytatni a mindennapos elterelési technikáinkat, elkezdi felfüggeszteni az énvédő mechanizmusokat is (elfojtás, disszociáció, stb.), melyek a tudattalanban tartanák a szorongásainkat. Ha komolyan és hosszabban képezzük magunkat, jól megfigyelhetjük, hogyan is működünk: folyamatosan múltbéli vagy jövőben eseményeken, fantáziákon jár az agyunk. A jelen túl erős közeg elménknek, rögtön ki akar lépni belőle, mert a jelen erőterében megindulnak a lélek mélyére gyömöszölt dolgaink a felszín, vagyis a tudatos tartomány felé. Alapvetően két halmazba sorolhatóak a felszivárgó tartalmak: egy részük kellemetlen, ezért elutasítjuk, menekülünk előlük, másikuk kellemes, ezért szeretnénk fenntartani őket.
Kezdetben a halogatott teendők, feldolgozatlan (érzelmi) helyzetek rángatnak el, vagy kellemes fantáziákban fürdőzünk. Ha már mozdulatlanul kell ülnünk tétlenül, legalább fejben folytassuk a cselekvést, hiszen mindig így menekültünk előre,- nagy szavakkal szólva-: a halálfélelem elől. De persze mindezt nem tudatosítjuk, csupán reagálunk, azaz elkalandozunk.
Ezért a koncentráció fejlesztésével párhuzamosan erősítenünk kell azt a képességünket is, hogy tartalmazni tudjunk nehéz érzéseket, és el tudjunk engedni vágyakozásokat, vágyfantáziákat. Ezt a semlegesség erejének hívják a buddhista tradícióban. Enélkül nem bírjuk megtartani magunkat a jelenben, ami tulajdonképpen a kapu, amin beléphetünk. Ezért egy idő után egy másik gyakorlatot is elkezdünk, ami a testérzetek megfigyelését célozza. (Vipassana meditáció) Ez azért fontos, mert minden érzéshez, érzelemhez, hangulathoz kapcsolódik egy testérzet, amit mindannyian ismerünk, ha erős érzelmekről van szó. Például félelem esetén összeszorul a gyomrunk, vagy a mellkasunk, ha dühösek vagyunk majd’ felrobban a fejünk, a sz*****is vágy esetén az ágyékunk, alhasunk környékén mutatkozik melegség, stb. Azonban ez csak a jéghegy csúcsa. Rengeteg érzés, hangulat, -melyeket sokszor leírni sem tudnánk- testi lenyomata csak kifinomult érzékeléssel érhető el. Mivel a nehéz érzések túlaktiválnák az idegrendszerünket, és megbillentenék a pszichés egyensúlyt, ezért a rendszer automatikusan elfojtja őket, elterelést, vagy fedő érzéseket alkalmaz (pl. harag). Emiatt nem tudunk kapcsolódni az érzésekhez, azok nem tudnak „megélődni” a tudatban, és így nem tudjuk feloldani a mély belső konfliktusainkat, melyeket korai éveink -vagy ha úgy tetszik: előző életeink- óta cipelünk magunkkal, és melyek erősen meghatározzák a mindennapjainkat. Ezért az lesz a feladatunk gyakorlás közben (és később a mindennapi életben is), hogy amikor felmerül egy érzelem -és rögtön a hozzá kapcsolódó gondolati tartalom-, akkor úgy maradjunk együtt vele, hogy közben megtartjuk a tudatosságunkat, vagyis nem sodródunk el, hanem csupán megfigyeljük. Más szavakkal: megéljük és nem kiéljük őket. Az érzelmeket azonban- mivel azok túlságosan kiterjedtek, áthatóak és elvontak ahhoz, hogy a megfigyelésünk tárgyai lehessenek- nem tudjuk önmagukban megfigyelni, a hozzájuk kapcsolódó testérzeteket azonban már igen. Ha szorgalmasan gyakorlunk, akkor eljuthatunk a felismeréshez, hogy nem is a fejünkben felmerülő gondolat váltja ki az érzést/érzelmet, hanem a gondolatot pár pillanattal megelőzi a testünkben megjelenő testérzet, amit, ha ügyesek vagyunk, hamar figyelmünk hatókörébe vonhatunk, és ha semlegesen szemléljük, megtapasztalhatjuk kibontakozását és visszahúzódását, anélkül, hogy elménk elkezdett volna hozzá illeszkedő, az érzést prolongáló tartalmakat gyártani.
Ha nem erősödnénk a semlegességben, akkor a szokott módon elkalandoznánk, és a szokott kört futnánk: az elme az érzésekhez kapcsolt gondolatokkal felpörgeti az érzelmi rendszert, az egyre hevesebb érzelmek pedig egyre elszálltabb gondolatokat generálnak és viszont. Szélsőséges esetben egész életen át tartó haragokat, vágyakozásokat, félelmeket is össze tudunk hozni magunknak
A buddhista terminológia nem énvédő mechanizmusról beszél, hanem reakcióról. A „tudatalatti” éjjel-nappal érzékeli a testérzeteket (vinyja), bármilyen rejtettek is azok, tudatosítja (szánjá), majd értékeli (védana) őket a vágy vagy az elutasítás mentén, és reagál rájuk (szankhara). A cél, hogy a tudat is olyan élesszemű legyen az érzékelésben, mint a „tudatalattink”, és érzékelje a finom testérzeteket is, ezáltal lehetősége legyen a szabadságszintjét emelni, azzal, hogy kilép az automatikus reagálás köréből, és reakció helyett csupán semleges jelenlétben szemléli az érzeteket, és így nem teremt további karmát. Vagyis a védana és a szankhara között bontja az áramkört. A tanítás szerint, abban a pillanatban, amikor megszünik az új szankharák, vagyis reakciók generálása, mert semleges szemlélésben maradunk, a lélek mélyéről régi szankhárák indulnak meg a felszín felé, és ott kioldódnak, feltéve, ha nem kezdünk el reagálni rájuk. Pszichológiai terminusban a múltban elfojtott tartalmak tudatosulnak, megélődnek, és elvesztik érzelmi energiájukat. Ezek a felszínre törő múltbéli tartalmak/szankhárák testi lenyomatokat hordoznak, ezért a meditációs ülések aktív testérzetekkel járnak. Prózaibb megfogalmazásban: szembe kell néznünk a fájdalommal. Kezdetben meg leszünk győződve arról, hogy csak az ülés kényelmetlen, aztán észrevesszük, hogy elkalandozás közben elmúlnak a fizikai érzések, koncentrációban pedig visszajönnek. Külön érdekesség, hogy a távolkeleti gyakorlók, akik egész nap képesek ebben a pozicióban ülni a TV előtt, meditáció közben hasonló nehézségekkel kell megküzdjenek. Hosszú távon a fájdalmat is feloldja a koncentráció, az egyre kiélezettebb tudatosság mindennek a mélyére hatol, és a szilárd anyagi valóság mögött elkezdi érzékelni a tiszta energiát. Ez egy elég kellemes testi élmény, mely azt a veszélyt hozza magával, hogy megkísérti bennünk a ragaszkodás, a függés szankharáját. Ezt elengedni komoly kihívás a gyakorlónak. Lényeg, hogy a semlegesség és a koncentráció erősödésével egyre mélyebben elnyomott, egyre nagyobb energiájú -és emiatt egyre megterhelőbb- tartalmaktól tisztul meg a lélek.
Ez természetesen egy hosszú, fokozatosan felépített vállalkozás. Szerencsénkre a lélek bölcsessége csak akkor enged minket beljebb, ha már elég erősek vagyunk annak elviseléséhez, amivel szembe találkoznánk. Amivel szembe kell néznünk az nem más, mint a valóság. Így leírva egyszerűen hangzik, de nincs félelmetesebb annál, mint az élet, és főként saját bensőnk, lelki mélységeink realitása. Mint minden ember, mi is komoly illúziókkal élünk önmagunkkal, embertársainkkal, a világ, a természet, az univerzum erővel, „működésével” kapcsolatban. A meditáció tulajdonképpen hasonlót céloz, mint bármely terápiás irányzat: megbékélést a realitással. Minden tünet, és énvédő mechanizmus azt a szakadékot próbálja áthidalni, ami önmagunkról alkotott hiedelmeink és a valós énünk között húzódik.
Mind emellett a meditációban felbukkanó érzelmek, érzések megfigyelése magával hozza a felismerést: érzéseinket, érzelmeinket nem mi választjuk, azok egyszerűen csak megjelennek, majd továbbállnak, és még csak nem is kell hozzájuk kiváltó személy vagy életesemény, sőt idővel megtapasztaljuk azt is, hogy nem is a külső körülmények, hanem inkább belső világunk szülöttei. Tehát elfogadjuk az érzéseinket, bármilyenek legyenek is, megtanulunk ítéletek nélkül tekinteni rájuk. Nem vádoljuk, nem szégyelljük miatta magunkat, nem moralizálunk ilyen változékony, kiszámíthatatlanul előbukkanó dolgokon, ahogy ebben a terapeutánk is megerősít és támogat minket. Ez természetesen nem a morál elvetését jelenti, sőt, ahogy növekszünk a gyakorlásban, az egyre fontosabb lesz számunkra.
Terápiás szempontból lényeges, hogy az intenzív érzések mind elfednek mélyebben megbúvó, nehezebb érzéseket, és ehhez tartozó belső konfliktusokat, melyekhez emiatt nem férünk hozzá. A nyugati pszichológiai megközelítés szerint fontos felgöngyölíteni a fedőérzések mögötti, félelmeket, az azok mögött megbújó fájdalmakat, kielégületlen korai szükségleteket, a keleti tradíció, jelen esetben a buddhista meditációs eljárás szerint elég a jelenlétben tudatosítani, semlegesen szemlélni, és természetes folyamatában megtapasztalni az eltűnésüket ahhoz, hogy gyógyuljunk. A meditációban is, és a terápiás folyamatban is kulcs a jelenlét, az elfogadó együttlét az érzésekkel. A testérzetfigyelés segítségével egy idő után szinte bármilyen érzelem kibírható és tartalmazható, anélkül, hogy vakon reagálnánk, (vagyis hárítanánk). Ennek egyik fő hozománya, hogy nem kell projektálnunk, vagyis külső személyt okolnunk és a felelősséget másokra tolnunk. Kézbe vehetjük a sorsunkat, a magunk életét élhetjük, teljes felelősséggel.
Egy tíznapos vipassana tanfolyam hetedik napján már majdnem minden résztvevő megérez abból az erőből valamit, ami szép lassan, szinte észrevétlen beszivárog oda, ahol a gyakorlással helyet csináltunk neki. Talán általános pozitivitásnak lehetne nevezni, amiben megjelenhet sok minden, amit régen elvesztettünk: az élet, a szépség, a természet, a másik emberrel való kapcsolódás felett érzett öröm, hála, együttérzés, elfogadás, ilyesmik. A meditáció távlati céljai túlmutatnak a testi -lelki jólét keretein, mint minden spirituális út, transzcendens fejlődésre hívja az elszánt gyakorlót, mély betekintésre a fátyol mögé, a valóság szellemi megismerésére, a tudatállapotok létráján való felkapaszkodásra.
Mindezt nem lehet erőből megcsinálni. Ahogy a léleknek is lassú érési folyamatra van szüksége a terápiában, a meditáció is különleges lelki eszközök kifejlesztését kívánja meg. Mindenkinek magának kell ezeket felfedeznie, gyakorolnia. Ha például a figyelem megtartási gyakorlatnál a korszellemnek megfelelő megküzdéssel, vagyis teljesítmény-orientált hozzáállással próbálkozunk, majd az ebből egyenesen következő kudarcra haraggal, és önmagunk leértékelésével reagálunk, máris messzeható tanulási folyamatban találhatjuk magunkat. És ami a legjobb, ez nem egy elméleti tanulás, hanem olyan gyakorlat, amit -ha valóban jutni akarunk valamire- az élet kíván meg tőlünk a mindennapos gyakorlás során. Kénytelenek leszünk kevésbé akarni, magunkkal kedvesebben, a helyzettel elfogadóbban bánni, türelmet és lágyságot gyakorolni, mégis elszántnak és céltudatosnak lenni.
A nyugati embernek (és úgy tűnik most már a keletinek is) általában a legnagyobb kihívás a cselekvés leállítása. Mindent elengedni, mintha fél óra múlva meghalnánk. Úgy ülni, mint aki már nem akar semmit, mindent elfogad úgy, ahogy van. Kezdetben nagyon szorongató érzés, de hosszú távon varázslatos hatása van. Tulajdonképpen a „dolgokat”, az ebből fakadó biztonságérzetet cseréljük el a tiszta lét megélésére. A lét mindig ott van a dolgok mögött, csak nincs közvetlen kapcsolatunk vele. Innen nézvést a halál sem az, mint ahogy eddig viszonyultunk hozzá. És a világ sem csupán egy káosz, amiben nekünk kell rendet raknunk. Megnyugodhatunk. Letehetjük dolgainkat, és beleereszkedhetünk a létbe, akármi történjen is. Ez segít majd abban, hogy az életünk, valódi, értelmes cselekvés lehessen.
