18/01/2026
Gyerekként azt gondoltam, hogy teljesen normális, ha nem akarom mással megosztani azt, ami bennem van. Biztos voltam benne, hogy az a kitaszítottság, az a szégyen, ami bennem volt, csak azért, mert léteztem, azt csak én hordozom, mindenki más annyira "ügyesebben" élte az életét.
Felnőttként, vagy legalábbis folyamatosan nőve felfelé látom, hogyan nyílvánul meg a szégyenem, akár bennem, akár másokban.
Olyan dolgokról lehet beszélni, amikről biztos voltam, hogy nemhogy másoknak nem lehet erről beszélni, még gondolni se lehet rá. Ahogy olvadnak le a szégyen rétegek, tud elkezdeni nyílni a szívem, és ahogy apránként nyílik a szíven olvad tovább a szégyen réteg. Van, hogy inkább visszazárnám, van, hogy hálás vagyok minden miliméterért ami nyílik.
Amit viszont megtanultam, hogy lehet máshogy. Bárhogy is voltam korábban, van rá esély, hogy ne legyen mindig úgy. Lehet máshogy, lehet olyan, hogy kinyitom a számat, és akármilyen halkan is, de kimondom a kimondhatatlant.
Akármennyire is süllyednék el, nehogy lássam a rám eső tekinteteket, valami mégis megemeli a fejem. Hogy odafordulhassak azokhoz, ahonnan a szégyen elleszere érkezik.
A csendes figyelem. Az együttérző kézszorítás. Egy könnycsepp.
Így tud mozdulni a szégyen. Nekem ezt tudta adni sok évvel ezelőtt a belső gyerek csoport. Kívánom, hogy megnézd, Neked mit tud adni, ha ez az írás megmozdított valamit.
Az utolsó női és az utolsó férfi helyre várunk, februárban indulunk.
https://kozosegiter.hu/programok/onismereti-csoportok/kozos-egi-ter-belso-gyerek-csoport/
rajongók