31/08/2025
Hatalma gratula Zsófi!
Kalandozásaim a Masters Hegyifutó Világbajnokságon 🇹🇯🥈
Tavaly óta hangoztatom, hogy mivel idén töltöm be a 40-et, jövőre elindulok egy Masters világbajnokságon. Ezt a kijelentést viszont rengeteg ismeret hiányában tettem – gyakorlatilag semmit nem tudtam erről a versenysorozatról. Akkor hogyan lehet, hogy már idén ott voltam a rajtvonalnál?
Gyertek, és ismerjétek meg velem ezt a világot – legalábbis egy szeletét, az én szememen keresztül.
________________________________________
Előzmények
2016-ban indultam először a Hegyifutó Világbajnokság hosszú távján a magyar csapattal Szlovéniában. Ez örök élmény maradt. 2017-ben már hosszú és rövid távon is versenyeztem. Akkor még nem a dobogóért mentünk, hanem hogy lássuk a dobogósokat, tanuljunk a nagyoktól, és persze gyűjtsük az élményeket. (Vagy van, aki másért ment?) Az utazási költségeken kívül – amit a szövetség megtérített – a vendéglátó ország állta a szállást, étkezést. Bár mindig komolyan készültem, a mezőny végén végeztem, ami sokat tanított arról, hol is van a helyem a nemzetközi mezőnyben – bármilyen magas is volt a dobogó itthon.
________________________________________
Mi is az a Masters VB?
Gyorsan kiderült, hogy a Masters világbajnokság teljesen más: minden költség a sportolóra hárul. A MASZ pontosan nulla támogatást nyújt (ez még fontos lesz). Aki elmúlt 35, leigazolt versenyző, és hajlandó saját költségen nevezni, az indulhat. Így jött számomra is a lehetőség, amiért nem lehetek elég hálás Szentpáli Gavallér Mónikának és edzettemnek, Varga Áginak, hogy behívtak a csapatba.
Mivel a Masters világbajnokságon kizárólag nemzeti mezben lehet indulni, de semmilyen hivatalos támogatást nem kaptunk, úgy döntöttem, hogy varratok magamnak egy saját versenyfelsőt. Olyat, amiben jól is érzem magam, és ami tükrözi a saját stílusomat. A célom az volt, hogy kényelmes, funkcionális és esztétikus legyen – és ez maximálisan sikerült is. Végig komfortosan tudtam benne futni, és büszkén viseltem. ( Később végül kaptam volna kölcsön egy „Magyarország” feliratú mezt is – amit ezúton is köszönök, annak a csapattagnak, aki közbenjárt, hogy mégis legyen valami egységes megjelenésünk)
________________________________________
Felkészülés
Az olasz versenyek hangulata és az esélytelenek nyugalma kísérte a felkészülésemet. A versenyen három számból lehetett választani :
• Uphill: 5 km / 800 m szint
• Classic: 14 km / 735 m dombos terep
• Long distance (az én választásom): 33 km / 2000 m szint
Nyár közepétől jó formában éreztem magam, nem izgultam túl, inkább örömmel és várakozással éltem meg az odavezető utat.
________________________________________
Megérkezés és hangulat
A versenyt Medunóban rendezték – nem a legfancybb olasz környék, de a fogadtatás szívélyes volt. A szállásadó nénitől a staffig mindenki kedves volt, még ha sokan csak olaszul beszéltek is. Kézzel-lábbal mutogatva is megértettük egymást.
A magyar csapattal sajnos nem tudtunk sokat együtt lenni, mivel mindenki külön intézte a szállást, nevezést, és a három versenyszám három külön napon zajlott. Így mindenki más időpontban volt pályán vagy pihenőn.
________________________________________
Verseny előtti napok
Az esőzés aggasztott – a pálya elázott, de szerencsére nem kellett végig esőben futni. A megnyitót végül egy tornateremben tartották. Másnap indult a rövid táv, ekkor megnéztük a pálya egy részét: csúszós, köves, de nem terveztem szívbajt kapni. Nálam a biztonság mindig előbbre való, mint 1-2 perc gyorsaság.
Délután volt a hosszú táv technikai értekezlete. Mivel nem volt csapatvezetőnk, gyorsan kineveztem magam annak, és Ágival beültünk a második sorba. A meeting rövid és lényegretörő volt, kiemelték a pálya három nehéz szakaszát – kötelekkel biztosított meredek emelkedő, és a végén egy csúszós lejtő, ami úgy csúszott, mint Józsi bácsi a Városligeti műjégpályán karácsonykor, három feles és egy forralt bor után.
________________________________________
Versenynap
Reggel 8:30-kor rajtoltunk. Több mint 300 induló, egyharmaduk nő. A rajtnál tolongás volt, így előre álltam, hogy ne ragadjak be. Sokáig filozofáltam, vigyek-e botot – végül vittem, „maximum nem használom” alapon.
Segítőm nem volt, a férjem jött velem, de őt elküldtem biciklizni, hadd élvezze az olasz „dombokat”.
5 perc késéssel indultunk, az első szakasz egy hosszú emelkedő volt, hamar gyaloglásra váltottunk. Frissítőpontok 5-6 km-enként, többnyire csak víz – nekem ez elég volt a Tailwindhez. 60 gramm szénhidrát/óra volt a terv, de a pára miatt az első kulacsot 45 perc alatt megittam. Az 5. km-nél, ahol nem terveztem megállni, mégis töltöttem – jó döntés volt.
A pálya eleje szűk és kanyargós, nehéz volt előzni, de nem is volt cél. A hegy tetejére érve egy széles dózerút vezetett le – itt jött el az én időm, gyorsan futottam, előztem, és jókedvűen érkeztem a völgybe, ahol sártenger várt. A cipőm, a Salomon Thundercross 2 GRX, tökéletes választásnak bizonyult.
________________________________________
Második hegy – a csata
Megkezdtük a mászást a legmagasabb pontra. Itt értem utol a mexikói lányt, aki végül megnyerte a kategóriámat. A köteles részen megelőztem – nem tudtam, hogy ő vezet. A mászás jól ment, ahol lehetett, kocogtam, ritmusban maradtam.
A csúcs után technikás lejtő jött, majd egyre csúszósabb szakaszok. Itt előzött vissza a mexikói lány. A versenyen végig igaz volt: emelkedőn és síkon előztem, lejtőn lemaradtam.
Az utolsó frissítőponton sajnos a segítő mellé öntötte a Tailwind port, így híg, vízízű lett – pont akkor, amikor még két meredek mászás és 6 km volt hátra. Tartalék zselém szerencsére volt, ez segített átvészelni a holtpontot. Tűzött a nap, dörgött az ég, a mászás nem akart véget érni.
Rettentő hosszúnak tűnt számomra ez a szakasz, de a mezőnyhöz képest jó erőben voltam, megont beértem a Mexikói lányt, de itt már tudtam, hogy a pálya végén, a legmeredekebb legnagyobb sárban nem én fogom nyerni a „csatát”. No nem baj, megyek, ahogy tudok, majd lesz valami.
________________________________________
Befutó és eredmény
A pálya utolsó két kilométere dagonya volt, amit a világ összes vaddisznója megirigyelne. Csak le akartam jutni valahogy. A mexikói lány úgy ment el, mint a gyorsvonat – nem tudtam visszajönni, de így is mosolyogva, szakadó esőben érkeztem célba, 4 óra 2 perces idővel.
A célban egyedül voltam, senkit nem ismertem, a férjem még nem ért be (útlezárásokba ütközött), így 30-40 percet vártam vizes ujjatlanban. De aztán jött a hír: második lettem a kategóriámban, mindössze 1 perc 40 másodperccel lemaradva. A női abszolút top 10-ről épp lecsúsztam, de a 11. hely is nagyon szép számomra.
________________________________________
Díjátadó és tanulságok
A technikai értekezleten elmondták, hogy csak nemzeti mezben lehet dobogóra állni. Nekem ilyen nem volt – senki nem gondolta, hogy dobogóra állok. Sem saját, sem kölcsön melegítőm nem volt. Közben a férjem, aki edzőként jár világversenyekre, halomra kapta a Hungary feliratú ruhákat – így végül egy férfi, három számmal nagyobb mezben állhattam fel a dobogóra.
A díjátadó hosszúra nyúlt, esőben, sátrak alatt, de amikor felállhattam a dobogóra, és hazavihettem egy gyönyörű ezüstérmet – minden várakozást megért.
Köszönet!
Hálás vagyok azonban, hogy azok közé a szerencsés futók közé tartozom, akiket támogat a kedvenc márkájuk: A Miénk a terep és a Tailwind Nutrition Hungary nagyban hozzájárulnak ahhoz hogy ki tudjam hozni magamból a legjobbat.
Továbbá büszke vagyok arra, hogy egyrészt egy saját edzettem, Varga Ági is képviselte hazánkat a versenyen, másrészt a teljesítményemet az edzői és sporttáplálkozási munkámnak is köszönhetem, ugyanis hétről hétre, ahogyan az összes futómnak, úgy magamnak is megtervezem az edzéseimet és ugyanolyan alapossággal és szigorral tartom be az előírtakat.
Még egyszer köszönöm nektek a drukkokat, a családomnak a támogatást és az ellenségeimnek a ( olyanok nincsenek ;))
