12/07/2025
Barnus körmét ùjszülöttkorátòl fogva az apukája vágta.
Sok èvig ez tök simán ment, minden feszültségtől mentes volt.
Úgy egy évvel ezelőtt vettük észre, hogy egyre több a tiltakozás, nem engedés, sírdogálás, mikor jön a körömvágás.
🐌
Nem ismeretlen a kihívás.
Szerintem a körömvágás bármelyik kisgyereknek lehet nehéz, de autizmusban a szokatlan szenzoros reakciók jó eséllyel állhatnak egy ilyen viselkedès hátterében, ami mindenképp minőségi eltérés egy típusos fejlődésmenetű kisgyerekhez viszonyítva.
Nem a nagyobb ellenállás, vagy hangosabb tiltakozás az, ami autizmus specifikus, hanem a hàttérben lévő okok, amik az eltérő idegrendszeri működésből fakadhatnak.
Valóban jóval magasabb feszültségi szinttel járhatnak ezek a helyzetek. Akkor is, ha viselkedésben nincs látványos kilengés.
És muszáj hozzátenni, hogy ennek a háttere sem valószínű, hogy egyfaktoros, ahogy autizmusban kb.semmi sem az.
A körömvágásban, abban, hogy mikor lesz-és mikor biztosan nem számíthatunk rá!-, ha nincs előrejelezve, van egy bejósolhatatlanság, ami tudjuk, hogy markáns stresszt okozhat autista embereknek. Amíg az ember nem tudja levágni a saját körmét, addig pedig ez egy megúszhatatlan társas-kommunikációs helyzet, ami úgy, hogy valaki eredendően is retteg a körömvágástól, még több erőfeszítèsébe kerülhet.
-mellékvágány, de eszembejutott, hogy az is jò téma, amikor az a felnőtt is autista, aki a gyerek körmét vágja✌️-
🐌
Amikor Barnus viselkedése mögött feszültségszint növekedést feltételeztünk a körömvágás kontextusban, először elkezdtük előrejelezni a hetirendjében és napirendjében, és tettünk mellé (vizualizáltan, előrejelezve is)egy azonnali jutalmat.
Az, hogy látta, mikor jön a körömvàgás és, hogy kap érte jutalmat, abban segített, hogy a tevékenység kezdetében együttműködőbb legyen.
A szenzoros kihívás azonban olyan erősen jelen volt, hogy hiába volt látható az együttműködésre való törekvése, képtelen volt végigcsinálni akár egy végtagján is.
Hangosan sikított és elrugdosta az apukája kezét. Ez így veszélyessé vált a fizikai épségére, bár tompítottvégű ollóval vágjuk a körmüket.
A férjem megsajnálta a gyereket a látható magas szenvedésnyomás miatt, és az ő stratégiája, ami spontán jön, hogy elkezd magyarázni, beszél hozzá hosszasan, megsimogatja stb.
ami amúgy egy kedves és szükséges stratégia, de autizmusban egy full stresszhelyzetben gyaníthatjuk, hogy nem biztos, hogy ez tartalmilag bemegy, viszont ha még kérdéseket is felteszünk, választási helyzet elé állítjuk a kínlódó autista gyereket/felnőttet, az tovább fokozhatja a stressz szintjét.
Ezzel, hogy amint Barnus sírni és rúgkapálni kezdett, az apukája szünetett tartott és beszélt hozzá megnyugtatás céljàból, egy irtózatosan hosszú, ám nem hatékony körömvágás lett-a végére ugyanis gyakran nem sikerült levágni a körmeit, mert nem akarta kínozni.
Ez ment egy ideig, de végül ùgy döntöttem, átveszem az egèszet, ameddig nem jön újra egy olyan periódus, mikor ismét kevesebb feszkóval jár a körömvágás, ahogy korábban.
🐌
A továbbiakban is előrejeleztem hetirendben-napirendben, hogy körömvágás lesz, viszont nem kapott választási lehetőséget abban, hogy melyikünk vágja a körmeit.
Gyakrabban t***em a hetirendjébe körömvágást, viszont egyszerre csak egy végtagját vagdostam, ès ugyanúgy választhatott előre jutalmat, amit akkor kapott meg, amikor készen voltunk.
A fizikai környezeten változtattam. Igyekeztem egy rutint kialakítani, hogy még inkább biztonságos legyen neki a helyzet, ha már annyi kínlódással jár maga a vagdosás.
Ès most jön a lényeg, ami miatt elkezdtem írni a bejegyzést...
🐌
Sose felejtem el, amikor a nagyfiamnak valami miatt antibiotikumot kellett szednie...
Az egyik bébiszitterünk mesélte, hogy a szakember, akivel dolgozik, milyen csodásan adta be egyszer egy gyereknek a gyògyszert, mert látta, hogy a szülő nagyon frusztrált lesz ettől.
A történetben a szakember nagyon kedvesen, játékosan (fejlődéses stratégiákat bevetve, ha valakinek mond ez valamit) viszonylag sok időt hagyva a megnyugvás és együttműködés megszületésére, sikeresen, minden sírás nélkül adta be a gyógyszert a gyereknek.
Egyszer.
Legalább is ezt mesélte a bébiszitterünk...
Emlékszem, hogy irtózatos bűntudatom lett ezt hallva. Én ugyanis Mátènak mindent bejósolhatóvá t***em, türelmes voltam, jutalmat kapott stb. de nem tudtam sose úgy beadni az antibiotikumot, hogy ne frusztrálódjon egyáltalán.
Sokat gondolkoztam ezen azóta is, és remélem értitek, hogyan kapcsolódik a körömvágás esethez...
A dilemmában: sokáig tartson egy kellemetlen beavatkozás inkább, elnyújtva, de nem olyan intenzív viselkedéses reakciókkal, vagy legyen gyors, de sokkal hangosabb?
Ha elnyújtom azt a beavatkozást, ami a gyereknek kellemetlen, vajon nem él-e át több stresszt akkor is, ha halkabb/kevesebbet rúgkapál?
Akkor szenved kevesebbet, ha gyorsan átesünk az egészen, és jobban sír, viszont nagyon gyorsan normalizálható a hangulata?
Lehet-e mindent úgy megúszni, hogy soha ne okozzunk stresszt a gyerekünknek?
Kell-e ùgy mindent megúszni, hogy soha nem tapasztalja meg a stresszt a gyermek és azt sem, hogy milyen hatékony stratègiája van/milyen stratégiát tanìtunk a megnyugváshoz?
Szabad-e kitenni valakit annak, hogy soha ne tapasztalja meg biztonságos körülmények között a stressz szint emelkedèst?
Kap vajon így lehetőséget a gyermek ahhoz, hogy gyakorolja egy biztonsági személy jelenlétében a megnyugvást?
Ha annak fejében, hogy ne érje stressz a gyereket nem teszem ki egy-egy szükséges, ám kellemetlen beavatkozásnak, tevékenységnek, akkor nem fosztom meg a sikertől, amitől kompetenciaélményhez juthat?
🐌
‼️Nagyon fontos, hogy nem szándékos szenvedésokozásról beszélek okulási céllal. Nem azt mondom, hogy ""Ha mindentől óvjuk, akkor mi lesz vele a nagybötűs életben?" Nem.‼️
De nehéz lenne azt mondani, hogy az életben nincsenek és sose lesznek olyan helyzetek, amik valamennyi feszültséggel járnak.
Ebben a világban pláne.
Ebben az országban...pláne!
🐌
Barnus nem szerette meg a körömvágást, de már nem búj el zokogva, ha meglátja az előrejelző szimbólumot a hetirendjében.
Az apró azonnali jutalmak pont elegek ahhoz, hogy elinduljon velem abba a tevékenységbe önként, ami neki tök kellemetlen.
Igen, rátehénkedek a gyerekre a saját és az én fizikai épségem érdekében is, és azért, hogy hipergyorsan sikerélményhez juttassam. Ha nem veszélyes a viselkedése, nem korlátozom fizikailag semmiképp.
És a jutalmat összekapcsolom szociális jutalommal is. Nagyon megdícsérem, és számít!
A szenzoros érzékenységekben pedig van hullámzás. Most ebben a taktilis túlérzékelésben tapasztalom Barnus esetében, hogy csökken.
Minap mindkét kezéről le tudtam vágni a körmöt simán. Nem sírt és nem rugdosott.
🐌
Nem fogjuk tudni mindig ultra türelmesen, játékosan kisajtolni az együttműködést, mert egyszerűen emberek vagyunk. A szülő is ember és a gyerek is ember. Különböző hangulattal, különböző reakciókkal. Ami egyik nap szuper stratégia, nem biztos, hogy màsnap is működik. És ez rendben van!
Vannak viszont alapelvek, amiből nem szabad engedni:
Hogy nem okozok szándékosan szenvedèst a gyereknek èrtelmetlenül, főleg, ha nálam van ahhoz tudás, hogy csökkentsem a feszkót.
Mindent megteszek azèrt, hogy értsem őt, és hogy ő értse, mi történik vele. Hogy bejósolhatóvá tegyem az eseményeket, amik vele fognak történni.
Mindent megteszek azért, hogy a lehető leginkább csökkentsem a stresszt, ami a kellemetlen, de szüksèges tevékenységekkel jár.
Mindig mèrlegelem, hogy mi mennyi szenvedéssel jár. Hogy valóban szükség van-e egy kellemetlen dologra ahhoz, hogy egy sokkal rosszabbat, valamit ami nagyobb szenvedéssel járna megelőzzek.
Ha ezeket mind ki tudod pipálni, akkor elég jól csinálod!
A tökéletességet el kell engedni.
