15/03/2022
Az alábbi idézet Sebestyén Eszter írásából származik, amelyből engem ez a gondolat fogott meg a legjobban. Ti mit emelnétek ki belőle saját magatoknak?
"Talán még soha életemben nem tanultam annyit az emberi lélekről, mint amikor autistákkal dolgoztam.
Ha addig hajlamos is lettem volna az általánosításra, a kategorizálásra, a sablonokban való gondolkodásra, biztos, hogy ott egy életre megváltozott volna.
Járt a csoportba egy 6 éves fiú, aki soha senkire nem nézett rá, semmire nem reagált a környezetéből. Nem beszélt, nem evett, nem játszott. Tömte a szájába a homokot, döbbenetes sebességgel, és mennyiségben. Mikor terápiás kutyák jöttek be a szobába, a szeme se rebbent. Úgy töltött egy órát két nagy kutyával a szobában, mintha észre se venné őket. Fáradhatatlanul próbálkoztam, hátha egy icipici kis rést tudok nyitni közte és a külvilág közt. Semmi nem hatott, semmire nem reagált.
Egyik nap feküdt a földön, én pedig lefeküdtem mellé. Nem reménykedtem semmiben, csak gondoltam, hátha jelent neki valamit, hogy ott vagyok mellette, mert félt éppen. Feküdtem a földön, és elkezdtem szappanbuborékokat fújni. Ő pedig észrevette, és nézte őket. Nem nyúlt utánuk, csak gyönyörködött bennük. Attól a perctől, hogy én tettem valamit, amit ő észrevett, ami őt érdekelte, és együtt néztük a buborékokat, elindult valami. A szappanbuborékkal egy icipicit közelebb kerültem egy bezárt lélekhez. Onnantól szépen lassan elindult valami. Elkezdett enni, beült az ölembe, és megfogta a kezem, amikor akart valamit. Elkezdett kommunikálni.
Mikor észrevette a szappanbuborékot, kinyílt egy rés közte és a külvilág közt. Hatalmas dolognak éreztem, nagyon boldog voltam. A meghatottságtól épp nyeltem a könnyeimet, amikor benyitott a főnököm, és leszúrt, hogy miért fekszem a földön. Miért nem fejlesztő feladatokat csináltatok a gyerekekkel. Később elmondta az aggodalmát, hogy nem fognak a gyerekek komolyan venni, ha így viselkedek, és a földön fekszem, mint egy gyerek.
Ő nem tudta, hogy nekem soha nem volt célom, hogy valaki komolyan vegyen, nem volt célom, hogy pedagógus vagy pszichológus álarc mögé bújjak, és szerepet játszak. Nem volt célom, hogy orrvérzésig fejlesszek.
A célom mindig az volt, hogy elérhető legyek annak a gyereknek, akinek szüksége van rám, és hogy a lelkét megismerjem. Függetlenül attól, hogy autista vagy sem, értelmileg sérült, vagy sem, pszichés problémái vannak, vagy sem, függetlenül a diagnózisaiktól, vagy arról, hogy milyennek látják őket a szüleik, vagy a tanáraik. Nem vettem fel az ő szemüvegüket soha, mert nem akartam, hogy az torzítsa azt, ahogy én látok egy gyereket. Mindig a lényére, az érzéseire, a lelkére voltam kíváncsi, nem a rá akasztott stigmákra.
Az autistáktól tanultam meg egy életre, hogy egy másik embert, legyen akár gyerek, akár felnőtt, soha nem lehet kategóriába sorolni, és úgy gondolkodni róla. Ő is autista volt, mint ahogy a többi sok gyerek is körülötte, de kb. semmiben nem hasonlított a többiekhez. Megtanultam, hogy általában nem egetrengető dolgokra van szükség ahhoz, hogy egy másik ember egy kicsit jobban érezze magát, sokszor jelentéktelennek tűnő apróságok kellenek hozzá.
És amit egy életre megtanultam, bármiről, bárkiről is legyen szó, segíteni úgy lehet, ha a földre fekszem mellé. Vagy leülök, vagy leguggolok.
Nem lehet föntről lefele segíteni. Nem lehet bizalmi kapcsolat nélkül segíteni. Nem lehet szerepet játszva segíteni. Nem lehet erkölcsi magasságokból segíteni. Nem lehet segíteni, ha különbnek érzem magam a másiknál.
Segíteni szerintem csak úgy lehet, ha odamegyek, ahol a másik van. Ha ő bezárva van, akkor nem nyitogatom erőszakosan, hanem átérzem a bezártságot. Ha egy gyerek fél, nem papolok arról okos felnőtt módjára, hogy a félelme hülyeség, hanem belehelyezkedek abba a félelembe. Ha ő mélyen van, akkor mélyre megyek, nem föntről próbálom felrángatni. Ha ő szomorú, és sötét gondolatai vannak, akkor nem erőltetem rá a világosságot, vagy a vidámságot, hanem átveszek a sötétségéből és a szomorúságából valamit. Odamegyek a sötétségbe.
Így működik, vagy kellene, hogy működjön az emberség, az együttérzés, az empátia. Minden emberi kapcsolatban.
Mindig felfordul a gyomrom, mikor azt látom, hogy egy jól öltözött, jól szituált ember gőgösen megy az utcán, és lehajítja a pénzt a hajléktalannak. Még egy pillanatot sem szán rá arra, hogy lehajoljon. Odadobja, mint kutyának a csontot. Rosszabb esetben még utasításokat is ad az ötven forintjához, hogy mire szabad költenie és mire nem.
Ha megalázok, megszégyenítek valakit, ha úgy „segítek”, hogy lenézem közben, hogy felsőbbrendűnek érzem magam közben, az nem segítség. Az a „segítség” arról szól, hogy én jó embernek érezzem magam. Az valójában egy színjáték.
A valódi segítség mindig arról szól, hogy akinek épp segítünk, ő jobban érezze magát.
A valódi empátia nem arról szól, hogy én vagyok olyan jó, hogy meghallgassalak téged, vagyok olyan jó, hogy adjak neked pénzt, vagyok olyan jó, hogy segíteni próbáljak rajtad példabeszédekkel, vagy bármivel, hanem arról, hogy odamegyek, ahol te vagy, és átveszek valamit a te szenvedésedből, te nehézségedből, te érzelemvilágodból, és veled vagyok.
Tapintattal, alázattal, együttérzéssel.
Valójában annyira egyszerű lenne jól bánnunk egymással."
