04/11/2025
Október 31-én a Halloween-en kívül történ még valami, a mi kis falunkban, melynek részese voltam és nagyon megérintett, elgondolkodtatott. Főleg ebben a világban, mikor naponta olvasunk gonoszságról és emberi kegyetlenségről, közömbösségről. Ez pedig egy szívet melengető és nagyon elgondolkodtató történet! Péntek délután már javában díszítettük a házat, kertkaput, mikor az erdő (hegy) felől kiabálást hallottam. "Attila bácsi! Attila bácsi!" Nem keltette fel igazán a figyelmem, gondoltam egy közeli kertből hallom. Ki-be járkáltam a házból és egyszer csak érzékeltem, hogy a kiabálás egyre erősebb és már rossz érzéseket keltett bennem. Megálltam, figyeltem. A kisfiú már azt kiabálta: "Attila bácsi! Eltévedtem!" Huh, eldobtam mindent, gyorsan felhívtam az önkéntes tűzoltókat, de mondták, ne őket hívjam, hanem a 112-őt. Leraktam. És neki indultam a hegynek. Ahogy közeledtem az erdőhöz, összetalálkoztam másokkal is az utcán. Mint kiderült, ők is elindultak segíteni a kisfiúnak. Ekkorra a kiabálás már megszűnt, de a csend mégsem nyugtatott meg. Több irányban elindultunk az erdőben. Végül megcsörrent a telefonom, a párom hívott, hogy jöjjek vissza, megvan a kisfiú! Még most is könny szökik a szemembe, annyira megkönnyebbültem a hírre. Lefelé menet összetalálkoztam a 4-5 fős kiránduló csapattal, csupa 8-9 év körüli fiú és Attila bácsi. Megkérdeztem, hogy köztük van-e az eltévedt kisfiú, majd nagyon-nagyon megdícsértem, hogy milyen ügyes volt, hogy kiabált és, hogy azt is kiabálta, hogy eltévedt, mert ebből tudtam, hogy bajban van. Happy end.
És amiért szerettem volna megosztani mindezt:
1.) Nagyon jó érzés volt, hogy többen elindultunk keresni a kisfiút. Köszönöm! Igenis vannak figyelmes és törődő emberek!
2.) Milyen fontos a gyerekeknek megtanítani, hogy ha bajban vannak, ne csak azt kiabálják, hogy anya, apa vagy neveket, mert abban nem biztos, hogy időben felismerjük a vészhelyzetet. Kiabálják azt, hogy elvesztek, eltévedtek stb.
