01/05/2026
Piaszagú Anyák napja
Valószínűleg mindannyiunk emlékezetében élénken élnek azok az óvodás, kisiskolás anyák napi ünnepségek, ahol virágos ruhás kislányok masnival a hajukban és jólfésült kisfiúk mellénykében izgatottan várják, hogy elmondhassák a versikét és odaadhassák a szál virágot a meghatódott édesanyjuknak.
És vannak azok a kislányok és kisfiúk, akikben sok egymással ellentétes érzés viaskodik. Akik mindig csak az óvodában kapnak enni, akik otthon folyton csak "zavarnak", akiket tegnap is megvertek valami banális okból kifolyólag, akik legalább heti háromszor a játszótér helyett a kocsmába mennek, hogy hazacsalják a szülőt, vagy csak "egyszerűen" elhanyagoljak őket fizikailag és lelkileg.
Ez akkor természetessé, megszokottá válik és sokszor csak akkor lóg ki a lóláb, ha ezek a gyerekek átmennek játszani a kis barátjukhoz, barátnőjükhöz, ahol szembesülnek azzal, hogy más, jobb működésű családok is léteznek. Ezeknek a gyermekeknek egy-egy Anyák napi ünnepség különösen fájdalmas élmény lehet, mert ott nem csak nekik, hanem mindenki másnak is nyilvánvalóvá válik, hogy valami náluk nincs rendben. Ilyenkor pedig rendszerint nem a diszfunkcionálisan működő szülő, hanem a gyermek él meg szégyent.
Az anyák napja közeledtével megszaporodnak azok a konzultációk, melynek a fő dilemmája: Felköszöntsem-e az anyámat Anyák napja alkalmából?
A gyermekkori traumák és a társadalmi elvárások, a megtapasztalt anyakép és a vágyott anyakép, a félelem és a remény küzdelme ez.
Meglett férfiak és 40-es nők izzadt tenyerükben darabokra morzsolt zsebkendővel tépelődnek, hogy mi legyen.
Sokuk kapcsolata rég kiüresedett az anyjával, vagy soha nem is volt. De hát így működünk mi emberek, 40-50 évesen is a bennünk rejlő sebzett gyermek mély és igazi kapcsolódásra vágyik a sok esetben érzelmileg éretlen szülővel.
Sokan abban bíznak, ha majd most nagyobb virágcsokorral, szívhezszólóbb verssel próbálkoznak, végre megkapják az áhított szeretetet. Végre leülnek, beszélgetnek, nem csak a szomszédokról, vagy a politikáról, hanem önmagukról, a kapcsolatukról.
Másokat pedig a mardosó bűntudat hajt. "Nem tehetem meg, hogy nem köszöntöm fel, mégiscsak az anyám." - rendszeresen felbukkanó gondolat ez egy-egy ünnep közeledtével. Társadalmi elvárás, belénk lett nevelve, hogy a szülőt szeretni kell, de minimum úgy csinálni, mintha szeretnénk. Ha ezzel valaki tudatosan szembemegy, még mindig sokszor megdöbbenéssel, értetlenséggel találkozik és azzal, hogy próbálják visszaterelni a konvencionális viselkedés irányába. A társadalmi elvárás mellett a gyermeki pszichés fejlődésnek természetes része a szülő idealizálása. Ám ha ez felnőtt korban is megmarad, az meggátolja az autonómia és a reális önkép kialakulását.
Mit tehetünk egy ilyen szorongató helyzetben?
Érdemes tisztáznunk magunkban, hogy azért akarjuk-e felköszönteni a szülőnket, mert "kell" vagy mert "szeretnénk".
Érdemes elgondolkoznunk rajta, hogy vajon akkor is kifejeznénk-e a hálánkat és a szeretetünket, ha nem lenne Anyák napja.
Érdemes végiggondolnunk, hogy a traumák ellenére van-e olyan tett vagy attitűd, amiért valóban hálát érzünk és ezt szívesen kifejeznénk.
Érdemes átgondolnunk, hogy milyen reakciót várunk a másiktól és ez az elvárásunk/vágyunk mennyire reális.
Érdemes megvizsgálnunk, hogy mennyire vagyunk teherbíróak lelkileg. "El tudom fogadni és meg tudok birkózni azzal is, ha csak egy GIF-et kapok válaszul az üzenetemre, vagy egyáltalán nem is kapok választ?"
Ezek a kérdések segíthetnek abban, hogy tudatosabban megvizsgáljuk a saját motivációnkat, az édesanyánkkal való kapcsolódásunkat és hogy megfontoltabb, számunkra elfogadhatóbb döntést hozzunk.
Minden gyermeknek joga van olyan családban felnőni, ahol az alapvető testi-lelki szükségletei ki vannak elégítve egy olyan szülő által, aki érett felnőttként felelősséget tud vállalni a gyermekéért, a saját működéséért és szükség esetén a fejlődés útjára tud lépni, hogy a saját maladaptív sémáit, megoldásait ne adja tovább a gyermekének.
