19/07/2023
https://www.youtube.com/watch?v=tpnLeXxPk5M
4. ...Főhajtás-sorozat mindazok előtt, akik „diszkréten defektes” családból jönnek, ahol a diszkréció a defektet csak súlyosbítja - rajzzal körítve, zenei tálcán kínálva:
Az elviselhetetlen dolgokkal jó volna kezdeni valamit, de hát elviselhetetlenek, elhordhatatlanok, nem sikerül tudni velük mit csinálni. Többnyire vannak speciális, személyre szabottan, élettörténetbe ágyazottan megformálódó elviselhetetlenségeink is (felcsattanó hang, a másik harapása nyomán a roppanó alma hangja, a másik fél tudásának hiányosságai, egy kinyújtott nyelv látványa, bármi). Sajnálatosak. Lehetséges az is, hogy az élet velejáróit, normatív jelenségeit nem sikerül elviselni. Ez már igazán sajnálatos, mert akkor élni tömény szenvedés, minthogy az élet egyfolytában tolja az ember orra alá saját magát, ami ebben az esetben pont elviselhetetlen.
A téma irányába szűkítve: van az úgy, hogy a szülő nem bír elviselni olyan dolgokat a gyerekében, amely dolgok a gyerek testi, lelki egészségéhez, fejlődéséhez elengedhetetlenek, amit nem is tud nem csinálni, mert az emberi létezés velejárói. Dolgok, amiket nagyon fontos/jogos volna neki megélni, megtenni, kiviselkedni. Akár olyasmik is lehetnek ezek, amelyeknek a hiánya a gyerek életével összeegyeztethetetlen volna. Igen, lehetséges egy szülőnek ilyesmiket is nem tudni elviselni. Egy utópisztikus világban ez a szülő nagy erőkkel kezd magán dolgozni azzal a céllal, hogy megszerezze azt a teherbíró képességet, ami ahhoz kell, hogy a számára nem kibírhatót és a kapcsolódó felelősséget ne a gyerekén keresztül billentse le a feladathoz mérten gyönge válláról. Van ilyen is, szerencsére. A diszkrét defektes családban azonban nem ez történik. Ott a gyerekre billen. (A nem diszkréten defektesben is, természetesen.) A fontossági sorrendben előre kerül az, hogy valahogy meggátolja ezen tűrhetetlen dolgok megjelenését. Előbbre a gyerek mindenféle érdekeinél és előbbre a felelősség helyének kritikai firtatásánál. Ez a sorrend – ha beválik, akkor azért, ha nem válik be, akkor a későbbi beválás reményében és egyéb eszközök híján – megmarad, rendszerszintűvé válik, alapbeállítássá, hagyománnyá, megkérdőjelezetlen bevésődéssé.
E törekvések nem tudatosak. Ha gondolat is tartozik hozzájuk, az is eltorzul. Az arra vonatkozó motiváció, hogy meggátoljon bizonyos dolgokat, kap valamilyen narratívát, ami legitimálja az említett sorrendet és az alkalmazott eszközt. Kell is, különben kilógna a lóláb és jól látszana, milyen csúnya dolog a gyerekre billentés. Pedig a szülőnek az a jó, az a legkevésbé melós, ha a csírájában irtja ki a gyomot. Könnyebb kitépni a gyökeret, amíg kicsi, finom. Más szavakkal: ha következetesen, kellőképp drasztikusan és elég hamar kezdi irtani a szerinte irtandót, akkor ki se fejlődhet az, amit utóbb ő nem bírna elviselni. Ez duplán jó a szülőnek: egyrészt nem éri utol a kezelhetetlen élmény generálta gyötrelem, másrészt ennek a hiányában nem kell magát tehetetlennek, furcsának, bénának tartania. A gyomot irtó még azt is átélheti, hogy ő egy kiegyensúlyozott, „hipernormális” ember, és persze a családja is az, hiszen senki nem csinál semmi idegesítőt. És ha azt a körülötte élők is így látják, akkor lesz egészen elégedett.
Ezt nem mondom komolyan, persze, mert komolyan azt hiszem, hogy így nem lehet jól lenni, csak képmutatni, hogy minden oké, és több és még több hárításba tolni energiát a kollektív illúzió érdekében. Diszkrét defektes dinamikához vezet, ha még így is megéri, hogy csúsztatásokkal, hangsúlyeltolásokkal, tagadással, racionalizálással, intellektualizálással – azaz a rendelkezésre álló énvédő mechanizmusokkal, gondolkodásbéli torzításokkal - elkenjék a lényeget, elmossák az éleit, perifériára szorítsák, hogy aztán kitartó melléfókuszálással tényleg ne lássanak se okot, se következményt.
A „gyomirtási” törekvést többnyire mindenki számára homály fedi, mert ami látszik, csupán annyi, hogy a szülő valamitől megbántódik, ezért elfordul, vagy csúnyán néz (magyarázat nélkül), mélyet sóhajt, kivonódik a helyzetből. Érezteti valamiképp a gyerekkel, hogy azzal, amit most tett, óriási hibát vétett, gyakorlatilag tönkretette a szülő életét.
Fontos szem előtt tartani, hogy folyamatos, kitartó munkát igényel valakit ránevelni arra, hogy egy sóhajtól, egy pillantástól legyen neki nagyon rossz. Aki nincs erre idomítva, arról a sóhajtozás meg az összes többi nem látványos (azaz diszkrét) manőver lepattan, és akkor a kívánt cél eléréséhez látványosabb eszközökre volna szükség. De a jobban láthatóba már bele lehet kötni, az kívülről is látszik, esetleg akadna valaki, akinek feltűnne a kiváltó működés és az arra adott válasz össze nem illése. De milyen jó ezzel szemben, ha nem kell izmozni, ha nem kell kicsit sem érzelmeket lobogtatni, konfliktusba beleállni, helyette elég csak megvillantani a majdnem semmit. Azért magyarázom ennyire, mert enélkül az összefüggés nélkül az egész nem tűnik logikusnak, és nem is volna diszkréten kivitelezhető.
Szóval, az nagyon fontos, hogy a gyerek érezze a tettei súlyát – ebben az esetben valójában a rábillentett teher súlyát, amit a szülőnek magának kellene elhordani, elkoptatni, feldolgozni. Ezekben az esetekben a gyerek triggerel, azonban a szülői válasz arra vonatkozik, AMIT triggerel. A kettő soha nem azonos és a súlyuk sem azonos, de az említett melléfókusz miatt ebből nem látszik semmi. A szülő számára sem, a gyereknek pedig esélye sincs tisztán látni. A gyerekből jön valami (viselkedés, attitűd, indulat, nem tudás, akármi), amiért nem az arányos nettó árat fizeti meg, hanem a gigantikus bruttót, mindenféle olyan járulékokkal súlyosbítva, amihez neki semmi köze nincs. Nem valamivel, hanem nagyságrendekkel fizet többet. A pillantás, az elfordulás, a megvetés leheletfinom kifejezése mögött valódi kapcsolatmegszakadás van, mert a sebzett szülői működés sem tud differenciálni aktuális érzelmi állapot és alapvető kapcsolódás között. Az elfordulása igazi, még akkor is, ha ezt adott esetben senki más nem látja az érintetten kívül, aki viszont pontosan érzi, hiszen ő úgy van huzalozva, hogy dekódolja az ezzel járó (és kiskorban teljesen reális) életveszélyt. Ha a gyerek a kezdetektől kapja ezt rendszerszinten, akkor ehhez a megszakadáshoz biológiailag kapcsolt monstre szorongás gond nélkül asszociálódik a szakadást jelző apró ingerekhez. És kész. Rövidesen a jelzés is elég ahhoz, hogy annyira rosszul érezze magát, hogy azt a jövőben minden áron megpróbálja elkerülni. Ezért elkezd megfelelni. Mert bármit inkább, mint ezt. Ha a betanítása jó korán elkezdődött, akkor a következtetés jó mélyre íródott be, és akkor mindez magától nem fog felülíródni, mert az ennek ellentmondó bemenetek el sem érnek odáig, ahol ezek az összefüggések lapulnak és működnek. Így lesz magától értetődő, hogy akárhány évesen is ugyanezen minták mentén működik majd. Hiába felnőtt, hiába tudja életben tartani magát a szülője segítsége nélkül. Most kibírom, hogy nem tegyek ebbe az irányba is egy kitérőt, mert túl hosszú volna. Már így is az.
Visszakanyarodva: a gyerek azt tapasztalja, hogy az ő működésének a következménye pusztító. Végsősoron így is van, mert ez a dinamika rajta valóban végez pusztítást, csakhogy – szülőre nézve jótékony, gyerekre nézve kénköves – homály fedi azt a fontos tényezőt, hogy a gyerek viselkedése csak belobbantja a szülőben azt, amit a szülő minden áron elkerülni kíván. Na, ez nem látszik. Mintha a gyerek naivan egy háncskosárnyi kavicsot rakna le valahol, egy alkalmasnak tetsző helyen, nem tudván, hogy pont ott sunyít egy adag parázs, ami a kavicsokat békén hagyja ugyan, a kosarat azonban elkezdi felzabálni, a parázsból láng lesz és megégeti a gyereket, aki szintén éghető. De neki senki se szólt, hogy ott van egy kupac parázs és nem is látszott, utóbb mégis nagyon fáj. Akkor most ki hibázott? Aki nem oltotta el a parazsat, vagy aki lerakott egy kosarat egy adekvátnak tűnő helyen, mert mondjuk a kosár nehéz volt? A hasonlatot tovább szőve: a parázsról a gyereket akkor sem (és később sem, soha) nem tájékoztatja senki, nem tud róla, egyszerűen csak égési sérülésekkel bűnhődik – valamiért. Hogy miért, arról hallgatnak mélyen, vagy hazudnak neki, éreztetik vele, illetve kikövetkezteti ő maga: nem szabad lerakni, se kosarat, sem semmit? Nem szabad kavicsot gyűjteni? Vagy nem szabad abba a szobába bemenni? Vagy azt lehet, de a fal mellé nem szabad menni? Összegyűjt egy rakás nem szabadot. A tapasztalatokkal finomít, már ha tud. Ha pedig nem tud, akkor generalizál, vagyis kitágítja a nemszabadok körét, biztonsági játékossá válik, hogy minél ritkábban gyulladjon meg. Öncenzúrával él, mert nem akar megégni. Vannak azonban olyan dolgok, amiket nem tud nem „megtenni”, például az eggyel korábbi bejegyzésben emlegetett nemi valamilyenséget nem tudja teljesen kiütni magából, még önrongálás árán is csak akkor, ha végsősoron elpusztítja magát, akkor pedig vége az egész történetnek és elkezdődik egy másik. Szóval mindenképp megég, legfeljebb kevesebbszer. Cserébe az öncsonkolás fájdalmával él, azzal viszont nagyjából folyamatosan (nem fejez ki dolgokat, nem él meg dolgokat, megtagad magában dolgokat). Meg a félelemmel is együtt él, hogy mikor bukik le valamivel, egészen biztosan hibázni fog, és akkor jön a tűz.
Ami az aktuális grafikához kapcsolódik, az egy részlet ebben a rendszerben: amikor az a parázs lobot vet, mert éghető anyagot talál, akkor a szülőt, máshogyan bár, de szinten nagyon megégeti. A szülő is éghető. Ő ezt az egészet nyilván nem szereti, ez is túlterheli őt. Amikor pedig a gyerek (kezdetben még) azt teszi, ami jól működés esetén a teendő: bocsánatot kér valahogyan, elismeri a hibáját, keresi a jóvátétel módját, mindezt azért, hogy a kapcsolat ő és a szülő között helyreálljon, akkor nem megy vele semmire. Mert ha egy parázs lángra kapott, a fellobbant tűz akkora, hogy az oltási igyekezet annyit használ, mint erdőtűznek a testpermet. A szülői megoldatlanság programja, ha elkezdődött, mindenképp végig is fut. Az érzelmi válasz hamarabb megszületik, mint a hozzá csatolható kognitív megfontolások. Ha a szülőben elindult a sebzettség, az mindenképp berohanja a teljes pályát. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, kellene az a szülői munka, amit épp most takarít meg magának. Így történhet meg, hogy a „bűnt” követő, a gyerektől érkező gesztusok elvéreznek, meg sem pillantódnak, figyelemre sem méltódnak, semmi jelentőségük, semmi hatásuk nincsen. A szülő jogosnak tetsző megélése az, hogy a neki okozott keserűség sokkal nagyobb, mint amit egy egyszerű bocsánatkéréssel el lehetne intézni, még nem tart ott, hogy megbocsásson, még nem békélt meg. A szülő a saját érzelmi válaszát jogosnak érzi, érvényesként kezeli, miközben a gyerekét meg sem látja. Nem látja azt, hogy a keserűségét nem a gyerek okozta. Nem látja, hogy amit a gyerek tett, csak jutifalat a „trollnak” a szülői lélekben, amit a szülő kizárólag annak tetszhalott állapotában tud elviselni, mert a troll (a saját be nem gyógyult sebe okozta nagy fájdalom) bizony felzabálná őt. Nem látja tehát, hogy megoldásként az éhes trollnak a gyerekét kínálja fel. És a troll elfogadja.
Ha nem használ a bocsánatkérés, a felelősség (amúgy téves) vállalása és a jóvátétel módjának keresése, akkor gyerek részéről elfogytak az eszközök: akkor pont addigi ég a máglyán, amíg a szülő ebben benne tartja. Az újrakapcsolódhatás időpontját egyoldalúan és kizárólag a szülő jogosult meghatározni.
Így a gyerek a alábbiakat fogja megtanulni:
- A bocsánatkérés maximum szánalmas lehet, hatásos soha (le fog szokni róla).
- A bűn, bármit is jelentsen ez, soha nem bocsánatos.
- Nem szabad hibázni. Soha.
Alakul már a szorongós, a tökéletességre törekvő, de azt ember mivoltánál fogva a büdös életben el nem érő, ezért még jobban szorongó, és ezért magát utáló és megvető gyerek képe?
Itt mindkét fél szív. De csak az egyik fél szívatta meg a másikat. A másik fél esetében csak úgy tűnik. Ez elég is ahhoz, hogy akiknek érdekében áll, úgy is tegyen, mintha az úgy tűnés maga volna a rögvaló. És minden további nélkül így tesz, hiszen így is érzi, az érzések mögé pillantani pedig nem kíván, mert mindenfelé nagyon rossz érzései lennének tőle. Ez a kör itt zárul be.
Szöcske a képen haptákban állva behajol a büntetésnek, mert tapasztalatból tudja, hogy bármit követett is el, semmit sem tud rendbe tenni, ezért megfeszített izmokkal próbál úgy csinálni, mint akinek nem is fáj, ha kínozzák, mert ha nem mutatja, akkor kicsit kevésbé rossz neki szembesülni azzal, hogy mennyire nem érdekel senkit, hogy neki fáj. Ráadásul a tiltakozás további kínokat hozhat neki.
Ez itt egy ütős lezáró mondat lehetett volna, de van itt még valami, ami valamennyi diszkréten defektes képnél ugyanannyira fontos: hogy a szülő saját megoldatlansága az utód SAJÁT megoldatlanságát okozta (a „megoldatlanság” egy modoros eufemizmus), ezért immár a gyerek feladata kiharcolnia magát ebből. Az egész további élete, annak a minősége, és ha lesznek saját utódai, az ő életük nívója is nagyban múlik azon, hogy kisiklasztja-e magát az ismert kényszerpályáról, vállalva annak minden nehézségét (a „nehézség” már-már giccsbe hajló eufemizmus). Eléggé megérné.
4. kép: SZÖCSKE, MIUTÁN HIÁBA ISMERTE EL A VÉTETT HIBÁT, HIÁBA KÉRT ÉRTE BOCSÁNATOT ÉS HIÁBA KÉRDEZTE, HOGYAN TEHETNÉ AZT JÓVÁ
