Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely, Budapest (2026)

18/01/2026

KI vagyok nélküled?

Rahul Jandial idegsebész és agykutató a Miért álmodunk című könyvében leír egy pácienst, Annát. Egy rendellenes agyi folyamat miatt ébren olyan állapotba került, amely az álom kreativitást segítő hatásához hasonlított. Valami megnyílt benne, hozzáfért olyanhoz, amihez addig nem: jól tudott írni, kreatívan Amikor ez az állapot már elviselhetetlen fájdalommal járt, a műtét technikailag megoldható lett volna, de Anna mégsem vállalta. Attól félt, hogy elveszíti azt, ami végre lett belőle. Jandial később nem találkozott vele, és sejt***e, hogy a döntés végzetes volt.

Hasonló sok művész esetében is ismerős lehet. Kötnek egy belső alkut: valójában nem akarják gyógyítani azt a forrást, a traumát, amelyről azt gondolják, hogy az önkifejezésük alapja. Nem azért, mert jó, hanem mert szükségszerűnek tűnik.

Amikor egy szülő a gyerek érdekére hivatkozva túlságosan magához, a hiedelmeihez köti a gyerek működését, miközben a mélyebb mozgatórugó az, hogy a gyerek megtámasztja az anya vagy az apa identitását. Ilyenkor a gyerek nem önmagáért fontos, hanem funkcióvá válik. A szülők nem tudják csillapítani a szorongásukat a gyerek nélkül.

Valaki egy mérgező munkahelyen marad, mert nélkülözhetetlennek érzi magát. Nem a munkahelyhez ragaszkodik, hanem ahhoz, akivé ott vált. Egy kapcsolat már régen véget ért, de az egyik fél nem tud leválni, ezért új narratívát épít: igaz, hogy elváltunk, de örökre összetartozunk, lelkitársak maradunk. Így nem kell szembenézni azzal, ki ő a másik nélkül.

Változásra hivatkozva, sokszor csak átrendezés történik. Az önazonosság és a kötődés nem differenciálódik, megmarad a függés, csak más formában. A fájdalom, a szerep, a kapcsolat, a szenvedés már nem csak teher, hanem önmeghatározás. Olyan, mint egy bőr, amit évek alatt magunkhoz igazítottunk. Ha le kellene vetni, nem tudjuk, mi marad alatta, mi lennénk nélküle.

A „nélküle” lehet egy személy, egy eszme, egy munkahely, egy kapcsolat, egy pozíció, a családi hagyományokból származó elvárás.

És végül: sokan a változás céljának tekintik az autonómiát - és ez csapdahelyzet. Az autonómia nem a végeredmény, hanem a feltétel. A valódi változás, (sokszor a gyógyulás is), akkor válik lehetségessé, amikor képessé válunk létezni a károsító, de eddig meghatározó kötés nélkül is. Amikor el tudom viselni magamat anélkül, amire eddig ráépültem.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

10/01/2026

A szégyen nem bűn

A szégyen érzése egy belső jelzőrendszer része. Arra szolgál, hogy felismerjük a veszélyt, és tartózkodjunk az illetlentől. Gyerekként szégyenítéssel hangoltak rá bennünket arra, mi elfogadott és mi nem, mi számít veszélyesnek, és hol húzódnak a határok. Így létezik egészséges formája. Olyan, amely segít tájékozódni, jelzi a kockázatot, és teret ad a korrekciónak.

És létezik toxikus szégyen is, amely abból fakad, hogy egykor a szégyen a kapcsolat elvesztésének fenyegetettségével és a megfelelni nem tudás érzésével járt együtt. Ami önmérgező, az mélyen beégett, és a személyiség e köré szerveződött. Ilyenkor már nem azt üzeni, hogy „vigyázz”, hanem azt, hogy „te magad vagy a veszély”. Ez az állapot bénít. A szégyen egy túlvédő Én mögé húzódik. És az Én lesz az a függöny, amely elhomályosít és elzár. Romboló érzelmi feszültségben tart. Addig mérgezi a lelket, amíg feloldás nem érkezik.

Sokan próbálnak ebből tudatosan vagy tudattalanul erkölccsel, teljesítménnyel vagy vallási hitből fakadó feloldással szabadulni. Ezek hozhatnak enyhülést, de általában nem érintik a lényeget. A szégyenre hangolt belső rendszer már nem tud különbséget tenni valódi veszély és szükséges belső növekedés között. A szabadság ilyenkor csak látszólagos. Nem tilt nyíltan, egyszerűen megelőzi a cselekvést. Sokszor még azelőtt lezár, hogy a lépés egyáltalán felmerülne. Ami hiányzik, az a belső engedély: az érdekérvényesítéshez, az igazság felvállalásához.

Amikor a szégyen belső iránytűvé válik, könnyű eltéveszteni az irányt: növekedés helyett veszélyt látunk, cselekvés helyett visszahúzódunk. A kiút fájdalommal és veszteséggel járhat, és nincs gyors megoldás. Inkább egy életen át tartó gyakorlás: nem fordulok el magamtól, vállalom az érzéseimet, és fokozatosan láthatóvá válok önmagam és a világ felé.

- Közös munka során segítek abban a feloldásban, amelyben visszavehető az erőd, és el lehet mozdulni abból, amibe valójában beleragadtál.

kép: Claudia Giradou
Soltész Szilárd

04/01/2026

Az önismeret nem áll meg a magyarázatnál

Ahol azt mondják, hogy anyasebed vagy apasebed van, ott nagy eséllyel nem fejlődni fogsz, hanem magyarázatban maradni. Nem azért, mert a fájdalom nem valós, hanem mert ez a gondolkodás lezárja a fejlődést.

A „seb-nyelv” ma divatos. Részigazságot ad, ami kétségtelenül megkönnyebbülést hozhat. Csakhogy közben címkéz ott, ahol inkább rendszert kellene látni: látható és rejtett működéseket, egymásba fonódó hatásokat. Személyesít ott, ahol hálózatszerű összefüggések dolgoznak együtt. A lelki sebeinkre ilyenkor többnyire pszichologizáló sebhintőpor kerül.

Ez a gondolkodás ritkán vezet el a lélek sötétebb zugaiba - oda, ahol a szégyenünk, a hibáink és a félelmeink vannak. Önmagunk árnyékos tartománya is kapcsolati tapasztalatokból, hatásokból és hiányokból szerveződik. Igaz, ezek gyakran köthetők konkrét személyekhez, de sok egyéb tudattalan tartalomhoz is.

Ha a transzgenerációs hatásokat anyasebként vagy apasebként azonosítjuk, az értelmezés könnyen leválaszt a saját mozgásterünkről. A működés helyett a magyarázat válik hangsúlyossá. Ami eredetileg megértésnek indult, megnyugtat, de nem old fel. És végül visszaránt a kiinduló pontra, vagy akár még mélyebbre.

Az önismeret nem az, hogy megnevezzük, ki mit tett velünk, vagy mi történt velünk - ez önmagában csak tudás. Az önismereti úton fizikailag és szellemileg is utazókká válunk abban is, ami nem átlátható, nem uralható, nem lezárható. Olyan, mint egy nagy erdő vagy hegyvonulat: nem látjuk az egészet, mégis benne vagyunk. Utak jelennek meg, és megyünk lépésről lépésre, miközben változtatunk a hiedelmeinken.
Olykor eltévedünk vagy elbukunk. Az önismeret gyakorlat.

kép: pinterest.com

31/12/2025

Önismereti munkánál a merev ego nem hiba, hanem akadály…

A változás, a gyógyulás nem pusztán döntés kérdése. Elsősorban feltételei vannak, amelyek nem alkalmazkodnak hozzánk – nekünk kell hozzájuk idomulnunk. Nem mi irányítunk, és egy téthelyzet erősebb nálunk. Amikor létrejön egy transzformatív tér a változás vagy gyógyulás felé, a megszokott én-szabályok általában nem működnek.

Az átalakuláshoz egy szűk átjáró vezet, amelyen a merev belső struktúra nem képes keresztülpréselni magát. A merev ego, a rögzült énvédelem akadállyá válik: nem tud idomulni az átjáró formájához, nem képes követni az alakját, és csak akkor haladhat tovább, ha feladja önmaga merevségét. Az átjárón az tud keresztülmenni, aki képes vezetetté is válni.

Weöres Sándor: Az egyéniség szétbontása

Egyenként vizsgáld át egyéniséged minden tartalmát és rendezgesd.
Figyeld meg szokásaidat: honnan erednek, mit művelnek, hova tartanak.
Bontsd szét egyéniségedet és minden tartalma idegenként fog mutatkozni előtted.
Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy elszegényedsz: mert helyébe‑tódul a határtalan összefüggés gazdagsága.
Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz, mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod.
Bontsd szét egyéniségedet, és szabaddá válnak lelked végtelen áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.
Akin egyénisége uralkodik: ha előrejut, pöffeszkedővé, ha lemarad, ronggyá válik.
S aki egyéniségén uralkodik: valójában nem érinti a szerencse és a balsors.

kép: pinterest.com

28/12/2025

Félelem és Hit

Félünk attól, ami már egyszer megtörtént velünk. Ezek sokszor a tudattalanban meghatározó lenyomatok: személyes és transzgenerációs valóságok. Félünk az ismeretlentől és a belátható végtől. Tudattalanul félünk attól is, hogy kiderül: nem mi irányítunk.
A félelem hordozza a felismerést: az elmúlásnak, a halálnak „én is elérhető vagyok”.

A nyugati ember félelmének alaprétege a halálfélelem. Ott van akkor is, amikor sikeresek vagyunk, amikor szeretnek, amikor elismernek minket. A félelem mindig bennünk rezeg - csak automatikusan elfojtjuk. Eltereljük róla a figyelmünket, és belülről külső tárgyakra - emberekre, eseményekre - helyezzük át a félelem fókuszát. Amikor ez tartósan egy külső tárgyon vagy struktúrán akad meg, kialakulhat fóbia vagy kényszeres működés.

A félelem tárgya azonban többnyire nem a fizikai térben van, hanem az egyéni viszonylatokban, vagyis a pszichében. Amitől menekülünk, azt minden lépésünkkel magunkkal visszük. Ezért nem számít sem a távolság, sem az idő.

Az egyik leggyakoribb belső rendezetlenség a szüleinkhez fűződő tudott és tudattalan viszonyokból fakad. A transzgenerációs lenyomatok is a szülőkön keresztül érkeznek. Amikor elkerüljük a belső találkozást, visszatartjuk az erőnket. Ez a visszatartás - az erő kettéválasztása - szorongásos léthez vezet.

A személyiség közben szerveződik: tudatos technikákat és tudattalan védelmi rendszereket építünk, intellektualizálunk, racionalizálunk, spirituális magyarázatokat keresünk. Ezek működhetnek - egy ideig. Néha egy betegség, néha egy veszteség billent ki minket abból az önképből, amely addig elfedte a valóságot. Amit eddig sikerült elkerülni, hirtelen kikerülhetetlenné válik.

A félelmet nem lehet „megoldani”, mert nem probléma. Nem lehet megszüntetni, mert nem hiba. Nem kudarc, nem gyengeség.

A félelem ellenszere nem technika, hanem bizalom. Annak a képessége, hogy nem harcolunk az ellen, ami bennünk fél. Hogy nem tartjuk vissza az erőnket. Hogy bízunk abban, amit már tudunk - és abban is, hogy amit nem tudunk egyedül elhordozni vagy megoldani, azt segítséggel igen.

Mert a hit nem vallás vagy meggyőződés.
Hanem élő erő.

kép: pinterest.com

19/12/2025

Hallgatásra ítélve

Érintett vagyok. Kitelepített család leszármazottja vagyok. Sok család vérkeringésében kering kitörölhetetlenül hasonló történet. Ma bűnös vagyok az Európai Unió polgáraként, mert kimondom: a Benes-dekrétum nem történelmi szükségszerűség volt, hanem aljas politikai eszköz, amely családok ezreit t***e kollektív bűnössé és némává.

A kitelepítés nem elsősorban földrajzi művelet volt. Az csak az eszköz. Az egyik cél az volt, hogy az ember kikerüljön a saját történetéből. Hogy ne legyen egyértelmű, honnan jön, hová tartozik, és van-e joga elmondani, ami vele történt. A vagon nemcsak szállítóeszköz volt, hanem kommunikációs üzenet: mostantól úton vagy, átmenetben, ideiglenesen – és jobb, ha nem kérdezel.

Aki így érkezik meg egy másik országba, az feltételes ember. A feltétel mindig ugyanaz: maradj csendben.

Ez a csend nem békés, hanem tanult túlélési stratégia. Aki megszólal, az kockáztat. Aki kérdez, az gyanús. Aki emlékezik, az politikai tényezővé válik, tehát veszélyessé.

Így alakul ki egy generációkon átívelő állapot, amelyben a fájdalom és a veszteség nem feldolgozódik, csak elraktározódik; a hallgatás pedig erénynek látszik, miközben belül lassan mérgez.

Amikor mindez évtizedekkel később újra előkerül zászlókon, kampányokban és ellenségképekben, akkor nem gyógyulás történik, hanem újrahasznosítás. A trauma nem megértést kap, hanem funkciót. A nyitott seb hasznos.

A kitelepítés igazi drámája nem az volt, hogy embereket elvittek, hanem az, hogy betelepítették őket egy olyan világba, ahol nem volt helye a történetüknek. És minden rendszer, amely ma is ebből él, pontosan ezt csinálja: nem engedi, hogy a történet lezáródjon.

A gyógyulás ott kezdődik, ahol a beszéd nem bátorság, hanem jog. Ahol nem kell hallgatni ahhoz, hogy elfogadjanak. Ahol a múlt elmondható emberi sors. A kérdés nem az, ki mit mond a múltról, hanem az, ki mondhatja el végre a sajátját – következmények nélkül. Ez a hang visszatérése. Minden más csak zaj.

kép: pinteresst.com

07/12/2025

Ki felelős – és meddig? A semlegesség is lehet méregfog a társadalom szövetében.

Sokat beszélünk önismeretről, fejlődésről, változásról. Arról, hogy „mindenki a maga sikerének kovácsa”. És ebben van igazság. Van felelősségünk. Van mozgásterünk. Vannak döntési pontjaink.
De van egy határ, amiről ritkán beszélünk: hol ér véget az egyéni felelősség, és hol kezdődik a közös?

Vannak, akik meg tudják fizetni a magánegészségügyet, a fizetős iskolát, a különórákat, a gyerek továbbtanulását, a lakhatás stabil feltételeit.
De mi van azokkal, akiknek ebben a formában nincs választásuk? Akik nem lusták, nem gyengék, hanem beszorultak egy olyan helyzetbe, amit egyedül nem tudnak áttörni?

Az igazi veszély nem a különbség, hanem az, ahogyan viszonyulunk hozzá.
Amikor más társadalmi csoportok vagy kisebbségek helyzetét belső tulajdonságokkal magyarázzuk, miközben alulértékeljük a körülményeket.
Amikor a saját sikereinket kizárólag belső okoknak és a saját kontrollunknak tulajdonítjuk („megérdemeltem”, „dolgoztam érte”), mások kudarcait pedig személyes hibának látjuk.

Ugyanilyen torzítás az is, amikor semleges álláspontra helyezkedünk.
Azt mondjuk: „ez nem az én dolgom”.
Pedig azzal, hogy nem látunk, nem szólunk, nem érzékelünk: nem kívül maradunk – hanem beleállunk abba a rendbe, amely a romboló és gyűlölködő megosztottságot újratermeli. A semlegesség is lehet méregfog a társadalom szövetében.

Az önismeret nem csak arról szól, hogy „én hol tartok”. Hanem arról is, mit kezdek azzal, hogy a másik hol tart.
A fejlődés nem az, amikor feljebb jutok – hanem amikor nem fordulok el attól, aki lejjebb szorult.

Van egy pont, ahonnan az egyéni szabadság már a szolidaritásból táplálkozik. Miközben először nem a társadalmat, hanem önmagunkat kell felemelnünk, és először nem a világot, hanem önmagunkat kell gyógyítanunk.

fotó: pinterest.com

29/11/2025

Sokáig csak azt tudtam, hogy nem akarok tovább menekülni. Nem tudtam még, hogyan kell szembenézni magammal. Csak eldöntöttem, hogy többé nem fogok kitérni. Nem akartam, hogy az a dühös, sértődött köd, ami láthatatlanul körbevett, irányítson. Sokszor buktam el nappal, és éjjel tértem magamhoz. Reggel megint felálltam.

És közben megéltem, hogy amennyire felfedezetlen a belső világom, legalább annyira türelmes. Addig ébreszt, amíg meg nem hallom. És egy ponton már nem akartam elhallgattatni. Ki akartam élesedni.

A valóságot sokáig a nappalokból tanultam kiolvasni: a feladatokból, a szerepekből, abból, amit mások szerint „én vagyok”. De amit nappal meg tudtam játszani, éjjel már nem ment. A tudattalan nem kérdezi meg, készen állok-e. Kiteszi elém mindazt, amit letoltam magamról.

Jung azt mondja: az árnyékunk az, amit nem vállalunk fel, amit kisebbrendűnek gondolunk, pedig hozzánk tartozik. És én sokáig azt hittem, ha elég gyorsan mozgok, nem ér utol. Aztán rájöttem, hogy nem üldöz. Elválaszthatatlanul jön utánam, hogy visszaadja, amit elfojtottam vagy magamból eltagadok.

A nappali világ egy forma. Az éjjeli egy tartalom. Amit nappal kimagyarázok, éjjel visszakérdez. Amit nappal eltolok magamtól, az éjjel szembeállít vele. És nem azért, hogy bántson, hanem hogy ne maradjak félkész. Az álom nem idegen világ. Az én hangom, csak más nyelven. Pontosabban mondja meg, ki vagyok vagy hol vagyok elakadva, mint bármelyik nappali mondatom.

Több ébredés után megtanultam, hogy nem az a bátorság, ha nem félek, hanem ha nem fordulok el attól, ami megszólít, ami sugallatként megvillan bennem. Hogy a bennem élő árnyék nem ellenség, hanem a részem. Hogy amikor valami éjjel dörömböl, akkor nem büntet, hanem figyelmeztet és emlékeztet.

A belső világ nem ellentéte a külsőnek, hanem a mélysége. Ha csak kívül élek, az árnyékom újra meg újra utánam jön. A belső nem ijesztgetni akar, hanem vezetni. És én megyek utána - magamért és másokért.

kép: pinterest.com

23/11/2025

Morális radar – Az idealizált nő és férfi

Az “igazi nő” és “igazi férfi” narratívája. Ez az új „ideáltest”, csak most nem a derékméretet, hanem a lelket szabják át. A mechanizmus hasonló, mint amit a média, a fitnesz-és divatipar a testképünkkel művel: egy külső kép, amihez igazítani kellene magunkat, miközben egyre jobban elveszítjük a saját realitásunkat.
A szerepkövetések hátterében társadalmi és kulturális rétegek, transzgenerációs és kollektív minták, kapcsolati dinamikák és mély identitásformáló folyamatok működnek. A világot rendező törvények szervezik, nem pedig “igazi női” vagy “igazi férfi” attribútumok. A női-férfi pólusok nem férnek bele sablonokba.

Amikor valaki azt mondja: “Az igazi férfi útja.” “A modern férfi születése.” “Az igazi nő befogadó és lágy.” “Az igazi férfi tartja a teret.” “Útikalauz a nőiességhez.” – ott érdemes megállni és feltenni egy kérdést: mi ennek a kijelentésnek a forrása?

Az ilyen leosztások legkevésbé állnak tudományos vagy valódi spirituális alapokon. Gyakran drogos múlt, rendezetlen apa- vagy anyaügy, szégyen alapú idealizált önkép vagy kötődési zavar áll mögöttük.
Ha valakinek az anyja hideg, kritikus vagy bizonytalan volt: idealizálhat egy “szakrális női esszenciát”.
Ha az apja gyenge, hiányzó vagy agresszív volt: megalkothatja magában a “hős és gyógyító férfi” alakját.

Amikor egy segítő a saját megküzdését gyártja le normaként, és kezdi igazságként tanítani, az elvakít és veszélyes. Mert észrevétlenül termeli az újabb szorongást, a szégyent és az irreális elvárásokat. Felelőtlenül nyúlhat bele a legérzékenyebb rétegekbe, és könnyen kialakulhat az a dinamika, ahol a kliens kapaszkodik a segítőbe - kialakul a függés, és megreked a fejlődés.

Az én munkám megértésen alapul. Nem épül függőségre. Nem kínálok kész sablonokat. Lehet, hogy ezzel veszítek hírnevet, és nincs látványos követőtáborom. Amit őrzök, és ami megtart, az a morális radar: egy belső iránytű, amit nem a piaci trendek diktálnak, hanem a becsület, a pontos figyelem gyakorlása és a tudás felelőssége. És azt hiszem, erre ma nagyobb szükség van, mint bármikor.

kép: pinterest.com

21/11/2025

A gyengeség elzárása – lassú önmérgezés

Sokan keresik a praktikus eszközöket, azt a mesterkulcsot, amely áthúz egy elakadáson, ami megspórolja a valódi belső munkát. Mások megjárt önismereti és spirituális utakról beszélnek. De amikor odaérünk egy fájdalmas és még formátlan ponthoz - hirtelen elhallgatnak. A biztosnak hitt önkép egyszerre válik vékony hanggá és szerepjátékká, miközben lassan kifarolnak a helyzetből.

A csoportjaimban is újra és újra előjön: sokan nem tudják megfogalmazni, mi is a problémájuk. Nem azért, mert nincs. Hanem mert a védekezés gyorsabb, mint a gyengeség tudatosítása. Várnak egy külső mondatra, egy tökéletes magyarázatra. Meghallgatnak tízet, százat - mind építő is lehetne -, de valahogy egyik sem pont az. Így könnyebb kimondani: “biztos nem velem van a baj.”

A visszatartott erő gyakran olyan lelkiállapot, ahol elfojtott fájdalom van. Vagy ahol még mindig a birtokló anya vagy a rideg apa intenzitása uralkodik rajtunk. Pedig nekünk egy másik intenzitásra lenne szükségünk: arra, amelyben meghalljuk a kritikát, és ki tudjuk mondani: „Itt valami nem működik. Itt hibáztam. Itt bántanak. Itt piszkos lesz a lelkem.”

A gyengeség elfojtása halk, lassú, mégis állandó mérgezés - elsőnek önmagunkat, majd a környezetünket. Aki elzárt, az könnyen felismerhető: ellenáll az új információnak, gyanakvó, túl kritikus, cinikus, vagy éppen a dacos racionalitás mögé menekül - mert így tudja védeni azt a részt, amit még nem bírna megmutatni.

Elfogadni saját tökéletlenségünket - ez az első lépés az erő visszaszerzéséhez. A kérdés ezért nem az, hogy ki erős és ki gyenge. A kérdés az, hogy merjük-e körvonalazni azt, ami fáj. Hogy meg tudjuk-e szólítani azt, ami zavart okoz bennünk, mielőtt újabb réteg önigazoló vakolatot húzunk rá.

A gyengeség felvállalása az önazonosság kapuja, egy individuáltabb, valóságosabb élet felé. A nyitáshoz a mesterkulcs mi vagyunk. Csak vannak állapotok, amikor ehhez a kulcshoz és erőhöz nem tudunk hozzáférni segítség nélkül.

kép: pinterest.com

12/11/2025

A túszmentalitás – a szabadság elfelejtett arca

A túszmentalitás egy tudatállapot – a psziché önvédelme a valósággal szemben, a félelem, a kontrollvesztés és a bizalmatlanság által beszűkült gondolkodás formájában. Nem azért élünk túszként, mert fizikailag fogva tartanak. Túszai vagyunk saját múltbéli tehetetlenségünknek, lelki megrázkódtatásainknak. Túszai vagyunk az előttünk élők fájdalmas hagyatékának, az ismeretlentől való félelemnek.

Az elme magyarázatokat gyárt, amelyek kitöltik az ismeretlent, miközben észrevétlenül túszul ejti azt, aki hisz bennük. A társadalomnak létezik egy mélyen hordozott kollektív félelme, amit a hatalom formává szervez: elnyomó intézménnyé, ideológiává, gazdasági modellé, mániává. Sötét időszak ez, ahol már az emberi méltóság is célponttá válik.

Isten nem azt akarja, hogy templomba járjunk, tekintélyek és politikusok előtt hajbókoljunk, hanem hogy képesek legyünk élni: örülni, alkotni, és egymást is felemelni – boldoggá tenni.

A túszmentalitásban élő ember már nem ismeri fel, hogy a falakat „józan gondolkodásnak” hívja, a kivezető utat pedig „veszélynek”. A zárakat gyűlöletnek, a láncokat pedig sorsnak éli meg. A túsz ilyenkor már nem a rendszer áldozata, hanem annak része. Hisz benne, mert egy eszmény mindig megnyugtatóbb, mint a szabadság maga.

A túszhelyzet véget ér, amikor már nem hiszünk a túszejtőben. Egy társadalom addig marad túszállapotban, amíg tagjai félnek a saját ébredésüktől. És az ébredés nem forradalom, hanem kijózanodás abból a kollektív álomból, hogy valaki más tart fogva bennünket – hogy az ellenség kívül van.

A túszmentalitásból nem lehet kitörni, csak felébredni lehet belőle.

kép: pinterest.com

22/10/2025

Ha elégszer megkérdőjelezlek, akkor én határozom meg, ki vagy

Az elnyomás nem mindig látványos. Sokszor csak annyi, hogy a másik többször mondja el a saját értelmezését, mint ahányszor te ki mered mondani a tiédet. Az elnyomás ilyenkor nem támadás, hanem inkább párafelhő: bevon, körülvesz, és mire észrevennéd, már nem látsz tisztán. A kérdések, a megjegyzések, a „jóindulatú” korrekciók lassan elkezdenek új valóságot építeni benned.

Az elfogadásra, a figyelemre éhes lélek könnyű táptalaj. Ilyenkor nincs szükség kiabálásra vagy fizikai agresszióra, elég néhány apró kétely: „Biztos, hogy jól emlékszel?”, „Nem gondolod, hogy túlreagálod?”, „Én ilyet sosem mondtam.” És te elkezdesz magadban kételkedni. Már nem vagy biztos abban, ki vagy. Amikor megkérdőjelez a másik, nem a lehetőségeid, hanem az ő elvárásai lesznek a mérce.

Kibontakozás helyett a lényeged halványul tovább. Miközben bizonyítani szeretnél, hogy jól láttad, jól érezted, jól értelmezted, észrevétlenül átadod a valóságod kulcsait. Ez az elnyomás finom verziója: nem vesz el tőled semmit, csak arra késztet, hogy te add oda. Először a bizonyosságodat, aztán a hangodat, végül önmagadat.

Ha valaki elégszer kérdőjelez meg, előbb-utóbb már nem fogsz magadban bízni. Ő lesz az, aki eldönti, mi igaz, mi túlzás, mi jogos érzés, mi hiszti. Ő lesz a „racionális”, te pedig az „érzékeny”. Ő a „nyugodt”, te a „nehezen kezelhető”. Ő az, aki „csak segíteni próbál”, te az, aki „mindenen megsértődsz”.

Egyetlen ellenszer létezik: visszaszerezni az autonómiánkat. Ha újra látni kezdjük, hogy a megkérdőjelezésünk mögött nem az igazság, hanem a kontroll és a hatalomvágy áll, akkor visszatalálhatunk. Nem másokhoz, hanem önmagunkhoz.
---
Ha most éppen abban vagy, hogy szeretnéd visszaszerezni az autonómiádat – azt, amit valahol útközben elhagytál magadból –, várlak konzultációra. Ott kezdjük, ahol most tartasz.

fotó: pinterst.com

Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely

18/01/2026

10/01/2026

04/01/2026

31/12/2025

28/12/2025

19/12/2025

07/12/2025

29/11/2025

23/11/2025

21/11/2025

12/11/2025

22/10/2025

Cím

Weboldal

Értesítések

A Rendelő Elérése

Parancsikonok

Megosztás

Kategória