Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely

03/05/2026

Egyszerre akarunk változni és nem változni

Sokan használjuk a kifejezést, hogy „valódi változás”. Minden változás valódi. A kérdés az, hogy mihez képest történik, és mit hagy érintetlenül. Mert lehet úgy változni, hogy közben semmi lényegi nem mozdul el. És lehet úgy is, hogy valami alapvető rendeződik át.

Szerintem alapjaiban az ember nem akar változni, mert az, amiben él, valahogy működik: eligazít, tart, visz, eredményt vagy sikert ad. Általában nem tapasztalatokból tanulunk, hanem olyan következményekből, amelyek már nem hordozhatók tovább. Traumákból, sérülésből, veszteségből, súlyos betegségekből tanulunk általában. Nem a megértés szervezi az életünket.

Kapcsolódni akarunk, párkapcsolatban élünk, de sokszor nem azzal vagyunk kapcsolatban, akivel együtt vagyunk. Valami mással vagyunk összeházasodva, valamivel bennünk. Egy belső tolóerővel, egy vezérelvvel, ami lehet sérülésből épült, lehet zavar is, de mindenképpen szervez. Ezen keresztül látunk, döntünk, reagálunk.

Van, aki ezzel lesz sikeres a kapcsolataiban. Van, aki ezzel épít üzletet, szakmai tekintélyt vagy akár segítői szerepet. Ugyanaz a működés adhat vonzerőt, hatást, pozíciót és visszaigazolást. Ez az, amivel megerősítettük magunkat, és amin keresztül vezéreljük az életünket. Miért is változnánk, ha egy struktúra hozza az eredményt?

Az áldozatiság sem kivétel. Nemcsak elszenvedett állapot, hanem sok esetben vezérlő elv. Különállást ad, igazolást, erkölcsi pozíciót, és ezen keresztül képes hatni, alakítani, befolyásolni. Sokszor ugyanúgy manipulatív működés, mint a kapcsolati manipulátor dominanciája, csak más formában jelenik meg. Ugyanabba a szervező logikába tartozik az, aki áldozatként működik, és az is, aki hódít, gyűjt, megszerez, elcsábít, vagy lehetőséget csikar ki másokból.

Az önismeret ott kezdődik, ahol a belső tolóerő megbillen. Nem meggyőzés hatására, nem felismeréstől, hanem mély belátásból. Amikor már nem úgy akarunk hatni, ahogyan eddig, amikor nem akarjuk fenntartani azt, ami eddig fenntartott. Összeomlás kell. És a szétesésben jelenik meg az a tér, ahol lehetőség van arra, hogy ne ugyanaz a működés vegye vissza az irányítást.

Az önismeret nem az, hogy értjük magunkat, hanem az, hogy nem ugyanaz a szervező erő hangsúlyos bennünk. Ez folyamatos gyakorlat. Annak a gyakorlata, hogy amikor a régi működés visszavenni készül az irányítást, nem adjuk vissza neki automatikusan. Az önismeret minden nap újra kezdődik.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

28/04/2026

Edith Eva Eger elhunyt.

Edith Eva Eger kapcsán nehéz pusztán életrajzi mondatokban gondolkodni, mert az ő munkája egyfajta tapasztalati hitelesség, ami ritkán jelenik meg ebben a formában. A 98 éves korában elhunyt, magyar származású klinikai szakpszichológus és holokauszt-túlélő életútja és munkássága szinte szétválaszthatatlan: az, amit átélt, és az, ahogyan később dolgozott vele, ugyanannak a folyamatnak a részei.

Nem szoktam pszichológiai témájú vagy önsegítő könyveket ajánlani, ha erre kérnek, akár a kliensek. Az egyetlen kivétel A döntés. Nem azért, mert „önsegítő könyv”, hanem mert inkább egy határterület memoár és pszichológiai munka között, ahol a trauma nem elméletként jelenik meg, hanem megélt valóságként, majd abból kibontott megküzdésként és belső szabadságként.

Eger egyik legerősebb állítása – és talán ezért működik ennyire pontosan terápiás kontextusban is –, hogy a választás nem a körülményekre vonatkozik, hanem arra, ahogyan viszonyulunk hozzájuk. Nem idealizál, nem egyszerűsít, és nem kínál gyors megoldásokat. Inkább azt mutatja meg, hogy a szenvedés nem megkerülhető, de a hozzá való viszony alakítható.

19/04/2026

Nem mi szabadulunk fel, hanem az a távolság…

Sokáig lehet úgy élni – akár egy egész életet –, hogy van mire hivatkozni. Körülményekre, egy rendszerre, mások döntéseire, helyzetekre, amelyekről azt gondoljuk, nem rajtunk múltak. És a hivatkozás sokszor nem is hibás: van kár, van következmény, van, ami tényleg nem a mi döntésünk volt. De a kép így nem teljes. Mert ezeknek a hivatkozásoknak nemcsak magyarázó, de tartó funkciójuk is lehet. Keretet adnak, amin belül mozogni lehet anélkül, hogy a belső világunk súlya, a rendezetlen konfliktusaink és az érzelmi ügyeink súlya ránk nehezedne. Amíg van mire mutatni, addig értelmi szinten fel tudjuk oldani a bennünk lévő feszültséget.

A zártság nem csak korlát. Védelem is. Egy olyan tér, ahol a mozgás korlátozott, de éppen ezért kiszámítható. Lehet lavírozni. Lehet halogatni. Ez sokáig működhet.

Aztán egyszer csak megbomlik ez a keret, amihez képest addig elhelyeztük magunkat, és hirtelen nincs mihez viszonyítani. Általában egészen konkrétan: megbomlik egy romboló politikai rendszer, egy munkahely megszűnik vagy váltunk, véget ér egy párkapcsolat, meghal valaki, egy betegség berobban az életünkbe. És a külső keret elmozdul, és vele együtt elmozdul az is, amihez képest eddig értelmeztük a saját életünket.

A hivatkozás ereje meggyengül, de a kár megmarad, és a következmények is. Mert ami eddig kívülre helyeztünk, az részben visszakerül hozzánk. És talán itt van a legfájdalmasabb rész: nem igazságtalanul, hanem annyira, amennyire most már nem lehet kikerülni a felelősségvállalást. Nem mi szabadulunk fel, hanem az a távolság, amivel eddig tudatosan vagy nem tudatosan, de el tudtunk tolni magunktól a belső ügyeinket.

Nem minden a mi súlyunk, és nem is kell mindent magunkra venni, de ami mégis a miénk, az többé nem tolható ki teljesen. Ami eddig kívül volt, az most már visszahúz a saját belső világunkhoz, azokhoz az ügyeinkhez, amiket addig elkerültünk. És talán ez adja az élet értelmét is: hogy ne csak a külső valóságban próbáljunk eligazodni, hanem nyitottabban jelen lenni abban is, ami bennünk történik. Mert a belső világunk is legalább annyira valós, mint a külső, és kettő együtt adja ki azt, amit életnek hívunk.

kép: pinterst.com
Soltész Szilárd

16/04/2026

A megbocsátás határai

Vannak olyan súlyú tettek, amelyeknél a megbocsátás nem lehetséges. Az igazság helyreállítása adhat megbékélést. És vannak helyzetek, ahol a megbocsátásról beszélni félrevezető, mert hiányzik a szembenézés. Ráadásul gyakran összemossuk az elengedést és a megbocsátást.

A megbocsátás ott kezdődhet, ahol valaki képes pontosan kimondani, hogy mit tett. Nem magyaráz, nem relativizál, nem próbálja áttenni a hangsúlyt máshova, hanem megnevezi a saját részét. És nem azért kér bocsánatot, mert fordult a kocka, és kényelmetlenné vált számára a helyzet, amiben most helyezkedni próbál, hanem azért, mert valóban szembenézett azzal, amit okozott. Ez ritka. És talán ezért marad annyi történet, annyi ártó helyzet lezáratlanul.

És van az egyéni döntés útja. Amikor nem akarjuk tovább hordozni azt, ami történt. Nem akarjuk, hogy a múlt folyamatosan marja a jelenünket. El lehet engedni valamit úgy is, hogy közben nem mentjük fel a másikat, és nem nevezzük át azt, ami történt. Ilyenkor a hangsúly a kárt okozóról áthelyeződik magára a kárra. Ez egy mély szembenézés azzal, hogy nem akarok tovább ártó viszonyban élni a történtekkel.

Az elengedés nem más, mint mentesítés és megengedés. Mentesítem magam attól, hogy tovább hordozzam azt, ami ártalmas. És megengedem, hogy érezzem azt, ami van. Az érzések irányíthatnak, a gond ott kezdődik, amikor megkötnek. Az elengedés nem azt jelenti, hogy könnyebb, hanem azt, hogy már nem vagyok a múltam foglya. Már nem vagyok az elmém börtönében.

A megbocsátás ezzel szemben mindig kapcsolat is. Nemcsak rólam szól. És talán ezért is nehéz, mert nemcsak felszabadíthat, hanem elvehet valamit. Ha valóban megbocsátok, akkor lemondok arról a lehetőségről, hogy a történteket újra és újra elővegyem, hogy hivatkozási pontként használjam, hogy ott tartsam közöttünk. A megbocsátás lezárás. És ami lezárul, az többé nem működhet eszközként.

Van, hogy nem azért nem bocsátunk meg, mert nem tudunk, hanem mert nem akarunk lemondani arról, amit a sérelem ad: egyfajta erkölcsi pozícióról, az áldozati helyzet előnyéről, egy belső bizonyosságról, vagy akár a függőségeink tárgyáról.

Talán ezért nem az a legfontosabb kérdés, hogy meg kell-e bocsátani. Hanem az, hogy van-e igazság, ami kimondható, és van-e felelősség, amit valaki valóban vállal. Mert ezek nélkül mire épüljön bármilyen feloldás? Ha ez nincs meg, akkor is marad az egyéni döntés: mit viszek tovább, és mit nem. Az önmeghaladás szintjén a megbocsátás lehetőség, nem kötelesség. A szembenézés viszont elkerülhetetlen.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

11/04/2026

Közös gyógyulás…

Sok ember gyűlt össze tegnap. És nem a gyűlölet, nem az agresszió tartott össze százezreket. Inkább egy közös érzés, egy közös szándék: hogy valamit meg kell állítani, valamit ki kell mondani. Meg kell állni, a belénk égetett belső cenzor kísértésének ellenére – ugyanúgy, mint amikor a személyes életünkben pontosan meg kell fogalmazni a problémákat, rendezni kell a konfliktusokat és a mérgező emberi viszonyainkat.

Egy egészségre törekvő társadalom egyik fontos jele, amikor az emberek képesek kritikát megfogalmazni anélkül, hogy egymás ellen fordulnának. Amikor a feszültség nem romboló indulatként jelenik meg, hanem közös jelenlétben, párbeszédben, kiállásban.
Tegnap nekem ez látszott:
- egy felébredt, leginkább fiatalokból álló csoportosulás, közösségként
- egymás mellett álló emberek
- kritika, de nem gyűlölet
- egyértelmű szándék, de nem agresszió

És egy társadalom mentálhigiénés állapotára gyógyító ereje van:
Amikor kimondhatóvá válik az, ami eddig elhallgatva maradt.
Amikor az emberek nem egymás ellen, hanem egymás mellett állnak.
Amikor a megoldásokat és az ellenségeket nem kizárólag kívül keressük, hanem belülről is elkezdjük feltárni a problémákat.
Amikor a becsület erősebb, mint a bizonytalanságtól, veszteségtől való félelem.
Amikor nem vakít el a félelem.

Tegnap nem volt félelem. Mert a szabadság megélésének egyik legfontosabb keretét az adja, ahogyan a félelmeinkhez viszonyulunk. És amikor egy közösség képes együtt jelen lenni félelem nélkül, kritikával, de gyűlölet nélkül, az már nemcsak társadalmi esemény, hanem közös gyógyulás.

kép: telex.hu
Soltész Szilárd

08/04/2026

Amikor a fény eltakarja a valóságot

Képzeljünk el egy szobát, ahol mindig ég a villany. Nem azért, mert szükség van rá, hanem mert nem akarunk félhomályt. Nem akarunk árnyékokat. Inkább legyen minden bevilágítva. Így biztonságosabbnak, átláthatóbbnak és megnyugtatóbbnak tűnik. Egy ideig valóban az. De közben valami eltűnik: a kontraszt. Az a természetes váltakozás, ami az életet valóságossá teszi.

Valahogy így működik a toxikus pozitivitás is. Amikor valaki mindig erős, mindig pozitív. Azt sugározza, hogy minden rendben van, f**t és egészséges. Ez eleinte lehet inspiráló. De egy idő után valami mégis feszültséget kelt. Mert az élet nem ilyen. Vannak veszteségek, betegségek és bizonytalanságok. Van halál és van öregedés.

A toxikus pozitivitás nem azonos az optimizmussal. Az optimizmus elbírja a nehézséget, a szembenézést, és az önreflexiót. A toxikus pozitivitás nem. Az optimizmus azt mondja: nehéz, de van remény. A toxikus pozitivitás azt mondja: nincs is nehéz, mindenre van megoldás. És ezzel nemcsak a fájdalmat tolja félre, hanem a mélységeket megélő ember képét is.

Mert ha nincs helye a gyengeségnek, akkor nincs helye az őszinteségnek sem. Ha nincs helye a bizonytalanságnak, akkor nincs helye a valódi kapcsolódásnak sem. A toxikus pozitivitás látszólag erőt sugároz, de közben eltávolít a valóságtól. És amikor eltávolodunk a valóságtól, egymástól is eltávolodunk.

Nem a tökéletesség köt össze bennünket, hanem a törékenység. Nem az, hogy mindig jól vagyunk, hanem az, hogy amikor nem vagyunk jól, azt ki lehet mondani.

Hitelesen élünk, amikor nem eltakarjuk a sötétebb részeket, hanem együtt létezünk velük. Mert az élet nem csak fényből áll. És amikor a fény túl erős, már nem megvilágít, hanem elvakít, és eltakar.

kép: pintersest.com
Soltész Szilárd

05/04/2026

A bosszú mint értelemképző mechanizmus – a sérelmek ügye egy korszakváltás idején

Most egy lehetséges politikai korszakváltás küszöbén a társadalmat feszíti a sérelmek ügye. Nem pusztán politikai kérdés ez, hanem mélyebb, egzisztenciális igény: a méltóság helyreállításának vágya.

Ez az igény azonban nem új. A rendszerváltás idején elmaradt a sérelmek rendezése. Nem történt valódi számonkérés, nem volt kibeszélés, és nem született közös lezárás. És ez részben érthető is, mivel a haszonlesők, az egyéni hatalomra törekvők és az agresszorok ritkán számoltatják el saját magukat. A múlt így nem zárult le, hanem tovább él társadalmunk mélyrétegeiben. Ahogy láthatjuk, az állampárti gyökerekből új hajtások erősödtek meg, és nőttek a társadalom fejére.

A bosszú nem pusztán indulat vagy agresszió. Régóta része a társadalmaknak, kultúráknak és emberi kapcsolatoknak. A keleti hagyományokban, a szamurájok világában vagy a mediterrán tisztességkultúrákban a bosszú szabályozott, rituális és értelmet adó mechanizmus volt, amely nemcsak a sérelmet torolta meg, hanem a méltóságot, az igazságot és a közösségi rendet állította helyre. A 47 ronin történetében a kötelező szepuku nem pusztán büntetés volt, hanem a bosszú körének tudatos megtörése is.

A bosszú utat tör magának. A sérelmek ügye kaphat értelmes, strukturált és jogi formát, amely a társadalom mércéjéhez igazodik.

A bosszú sokszor a személyes tehetetlenség kitörése, az én integritásának védelme, amikor az identitás sérül, a megalázottság és a szégyen elviselhetetlen élményére adott válasz – a méltóság védelme.

Ez nemcsak társadalmi szinten, hanem a mindennapi életben is megjelenik. A munka világában, a családi rendszerekben, vezetői szerepekben vagy párkapcsolatokban is. Amikor valaki úgy érzi, hogy tekintélyét, státuszát vagy személyes méltóságát aláássák, a bosszú fantáziája nem pusztán düh, hanem az identitás és a méltóság helyreállításának kísérlete. Már a bosszú fantáziája is az élet elviselhetőségét próbálja visszaadni.

Egyesekben a bosszú leplezett tehetetlen haraggá válik, amely azonnali, kicsinyes vagy hidegen, szisztematikusan felépített ellencsapásban jelenik meg. Másokban megszülethet az érett gondolkodás: aki képes elviselni a sérelmet, benne maradni a feszültségben, és a méltóságot nem rombolással, hanem helyreállítással képviselni.

A bosszúvágy tehát egyszerre kulturális mérce és belső szervező mechanizmus. Nem a bosszú a veszélyes, hanem az, ha nincs mód a sérelmek méltó rendezésére. Mert ilyenkor a bosszú nem tűnik el – csak formát vált, és tovább rombolja az emberek közötti viszonyokat. Belül hordozzuk a sértettséget, amit kapcsolatokra projektálunk. Sérült viszonyokban nem lehet megnyugodni, gyógyulni, és nem tudunk új rendet építeni.

A sérelmek ügye ezért nem elsősorban a múltba nézés, hanem a jövő feltétele.

fotó: pinterest.com
Soltész Szilárd

15/03/2026

Hiedelmek között élünk
(Hosszabb szöveg, okkal.)

A változás folyamata inkább emlékeztet egy hullámvasútra: emelkedések, visszaesések, csendes szakaszok és hirtelen fordulatok váltják egymást. A folyamat dinamikus. Ami negatívnak tűnik benne, ugyanúgy jelzés, mint ami pozitív. Állapotokat mutat. Visszajelzéseket ad arról, hol tartunk.

Ami azonban igazán meghatározza, hogy végig tudunk-e menni a transzformatív úton, az a változáshoz való viszonyunk. Azok a hiedelmek, amelyekből a világot és a saját történetünket értelmezzük. Ami szélsőséges, az mágikus. A veszélye nemcsak az, hogy újabb sebeket hoz létre, hanem az is, hogy a megélt katarzisok ellenére benne tart a rosszban.

Van, aki teljesen kívülre helyezi a változás forrását. Úgy gondolja, majd valaki vagy valami más oldja meg: egy orvos, egy módszer vagy csoport, egy tanító, az Univerzum vagy Isten. De a másik véglet sem működik. Amikor valaki azt hiszi, hogy minden kizárólag rajta múlik, hogy csak az ő belső világa számít, és a külső tényezőket – a tudományt, a valódi segítőt, a realitást – kizárja.

Ilyenkor a saját életünkkel való kapcsolat halványul el, és gyakran kivérzünk abban a folyamatban, amelyről azt hittük, hogy segíteni vagy gyógyítani fog.

A változás valójában együttműködés. Az élet adottságaival, a kultúrával és a társadalmi viszonyokkal. A test jelzéseivel. Az elmével, amelyet finomhangolni kell, hogy a teljes rendszerünket szolgálja. Ami csak önkényes részleteket emel ki, az torzítás.

A változás ezért mindig aktív részvétel a saját életünkben. Nem lehet belőle kiválogatni a kényelmesebb részeket. Nem lehet szelektálni, hogy bizonyos dolgokkal foglalkozunk, másokkal pedig nem. Ha a meghatározóval nem nézünk szembe, ugyanúgy mérgezzük magunkat, miközben kifelé a rend látszatát tartjuk fenn.

Ez az egyik legnehezebb teher: tudni, hogy hordozunk valamit, miközben azt mondjuk a világnak – és sokszor magunknak is –, hogy minden rendben van.

A test közben betegszik. A párkapcsolat, amelyben élünk, inkább méltatlan játszótér – meghunyászkodások sorozata. De megnyugtatjuk magunkat azzal, hogy az élet nem kívánságműsor, vagy hogy mások is így élnek.

A transzformáció útján van egy másik csapda is: a túl gyors felismerések. Az új hiedelmek, a pszichológiai kategóriák és klisék, amelyek hirtelen érkeznek, és azonnal megnyugtatják az elmét. Ilyenkor azt hisszük, már van hatalmunk vagy hatásunk valami felett. De ami túl gyorsan jön, az gyakran ugyanilyen gyorsan át is adja a helyét a következőnek. Egyik előadásról a másikra, egyik podcastról a következőre, egyik képzésről, csoportról vagy elvonulásról a másikra vándorolunk.

A kérdés nem az, hogy a hiedelmeink és az érzelmeink hatnak-e a változásra. Hatnak. Elkerülhetetlenül. A kérdés inkább az, hogy képesek vagyunk-e ezeket tudatosan irányítani, hogy a változás és a gyógyulás irányába dolgozzanak.

A közvetlen szükségleteinkre gyorsan reagálunk. De egy új életforma nem így alakul ki. Az csak fegyelmezett és helyes gyakorlásból születik.

Helyes és fegyelmezett gyakorlás van. De nincs legjobb vagy leghatékonyabb módszer. Aki ilyet állít, az többnyire a kétséggel vagy zavarral küzdőt akarja megnyugtatni – vagy megtéveszteni. Kétségtelen, hogy bizonyos helyzetekben egyes módszerek jobban működnek, de önmagukban nem oldanak meg semmit.

A transzformáció elsődleges feltétele, hogy azokkal a hiedelmeinkkel kezdjünk dolgozni, amelyek meghatározzák, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mit gondolunk életről és halálról. És hogy egyáltalán hajlandóak vagyunk-e részt venni a saját életünkben – vagy inkább valaki másét éljük.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

10/03/2026

08/03/2026

Virtuális erkölcs

Amit erkölcsnek nevezünk, sokszor nem az. Nem a valóság tapasztalatához kötődik, hanem egy rendszer fennmaradásához. Erkölcsösnek látszik, mert ugyanazt a nyelvet beszéli: jó és rossz, fejlődés és tisztulás, magasabb célok és helyes út.

A játékelméletben ismert egy egyszerű stratégia, a Tit for Tat. A lényege röviden: együttműködöm veled, amíg te is együttműködsz velem. A „jó” addig jó, amíg viszonozzák. Az együttműködés addig tart, amíg megéri. Ez nem erkölcs, hanem kölcsönösségi algoritmus - a kapcsolatok stabilitásának egyik legegyszerűbb módja.

Amikor azonban egy közösség, tanítás vagy tekintély erkölcsi nyelven valójában ezt a stratégiát működteti, az erkölcs feltételessé válik. Addig számít jónak valami, amíg erősíti a rendszert, és addig számít helyesnek, amíg fenntartja a rendet. A hűség megerősítést kap. A lojalitás nem a valósághoz kötődik, hanem a struktúrához: a tanításhoz, a közösséghez, a vezetőhöz vagy ahhoz az eszményi képhez, amelyet a rendszer önmagáról alkot.

A rendszer erkölcsi nyelvet beszél, de a mérce nem azonos mindenkire. Aki a központ közelében áll, annak még a hibái is erénynek vagy érthető botlásnak számítanak. A rendszer minden rétege támasza a másiknak, de aki a körön kívül kerül, annak a kérdései már nem kérdések, hanem fenyegetések, űzendő problémák. Az erkölcsi határ nem ott húzódik, ahol a valóság mutatja, hanem ott, ahol a lojalitás véget ér.

Egy hamis próféta nem feltétlenül hazugsággal dolgozik, inkább a mércét rendezi át. Az „igét” mindig a saját helyzetéhez igazítja, és a tanítást úgy formálja, hogy az megerősítse a pozícióját, miközben fokozatosan érvényteleníti mások tapasztalatát. Mindig van egy végső módszer, egy különleges út, egy ígéret, amely megnyugtatja a bizonytalanságban lévőt - azt, aki kétségbeesett az életében.

A személyiség és a lélek is észrevétlenül tovább torzul akkor, amikor fel kell adnunk a saját tapasztalatunk és az érzelmeink érvényét. Amikor a valóság helyett a magyarázatnak kell hinnünk, és az érzékelést egy külső értelmezés alá kell rendelni. A csere lényege: a méltóság, a fejlődés és a gyógyulás helyére egy hamis értelmezési rend lép - lehet politikai, vallási vagy spirituális.

A fordulat, a visszatalálás azzal az ébredéssel kezdődik, hogy visszaadjuk a saját tapasztalatunk és felelősségünk tekintélyét. Amikor kilépünk a hamis próféta közvetlen hatóköréből, és elkezdünk távolodni - oda, ahol már friss levegő van. Ahol az illúziók helyére ismét az igazság kerül.

kép: pinterest.com
Soltész Szilárd

04/03/2026

Befejezetlen érzelmi ügyek

A befejezetlen érzelmi ügyek nemcsak a szülőkhöz kötődhetnek, hanem minden kapcsolathoz vagy veszteséghez, amely kívül véget ért, de belül nem került a helyére. A belső párbeszéd vele folytatódik, a rendezetlen ügy tovább él a következő kapcsolatban, a döntéseinkben.

A befejezetlenség félbeszakadt érzelmi folyamat. A gyerek, akit a nagymama nevelt, mert az anya fizikailag és érzelmileg nem volt elérhető, megtanulja, hogy az igényei másodlagosak. A fiú, aki sosem volt elég az apjának, teljesítménybe menekül. A lány, aki korán önálló lett, mert nem volt kire támaszkodnia, felnőttként túlfunkcionál. Ezek válasz nélkül maradt szükségletek, amelyek újra és újra helyet keresnek maguknak.

A psziché pótlólagos tereket keres: tárgyban, státuszban, szerepben próbáljuk megteremteni azt a befejezettséget, amit egy kapcsolatban nem kaptunk meg.

- Az a baj, hogy a párom mostanában távolságot tart.
- Mit jelent ez neked?
- Hogy valami nem elég jó, ezért dolgozom rajta, jobban szervezem az életünket.
- Ő ezt kérte?
- Nem konkrétan. De érzem.
- Mit érzel pontosan?
- (szünet) Hogy ha nem vagyok elég jó, el fognak hagyni.
- Ki hagyott el így először?
- Nem tudom… talán az exem.
- És előtte?
- (hosszabb csend) Anyám. Amikor kiment külföldre. Akkor hirtelen nagy lánnyá kellett válnom.

Lélektani csapdahelyzet, amikor nem bontakoztatjuk ki az egyéniségünket, hanem beépítjük magunkat egy szerepbe, egy kapcsolatba vagy tevékenységbe. Kívül keresünk tartópillért, az identitás stabilnak tűnhet. Egy összeomlás vagy a depresszió sokszor annak a kegyetlen betörése, hogy amit évekig építettünk, nem bennünk gyökerezett, és így nincs meg az az aktív, belső erő - a hit -, amely megtartana.

És ha a kapcsolat véget ér, ha a pozíció megszűnik, vagy ha a másik csak eltávolodik, nem egyszerű veszteség történik, hanem identitáscsúszás. Pszichés csonkításként élhetjük meg, mintha levágtak volna rólunk egy részt. Az eltávolodás nemcsak távolság, hanem újraélés: nem vagyok elég. A veszteség nemcsak törés, hanem ítélet: csalódás vagyok.

A befejezetlen érzelmi ügyet nem lehet kívül befejezni. Annak a belső résznek kell hangot adni, amely egykor nem kapott választ. A befejezés nem a múlt eltörlése, hanem annak kimondása, hogy ami akkor nem történhetett meg, most megtörténhet bennem. Nem a partnerrel pótoljuk az anyát, nem a teljesítménnyel szerezzük meg az apai elismerést, és nem a státuszban keressük az önértéket. Amikor ez a felismerés megszületik, a szerep a helyére kerül, és a kapcsolat nem egy régi ügy befejezésére tett kísérlet lesz, hanem találkozás.

kép: pinterst.com
Soltész Szilárd