Soltész Szilárd - mentálhigiénés műhely

28/08/2025

Az ellenállás ára: eltérít és leválaszt a valóságról

Nem a múlt negatív vagy pozitív dolgai a meghatározóak, hanem azok, amelyek megpendítik a lelkünk húrjait. Ellenállni lehet, de az eltérít és leválaszt a valóságról.

Az ellenállás hosszú távon rugalmatlanná tesz, leválasztja az életünket külön részekre. Külön kezeljük azt, ami egyben tartozna – és ezzel könnyű megteremteni az illúziót, hogy kézben tartjuk az ügyeinket.

A leválasztás kimerít, mintha folyamatosan egy gátat tartanánk vissza. A figyelmünket teljesen leköti a védekezés. Olyan, mintha egy láthatatlan szívócső szívná el az energiát, a figyelmet, a türelmet.

Ahol ellenállás van, ott a tér beszűkül, elakad az áramlás. Az ellenálló nemcsak a saját, hanem a közös lehetőségeket is gyengíti. Együttműködési helyzetekben ez különösen romboló: szűkíti a megoldások mozgásterét. Az ellenállás a szembesülés elkerülése – miközben pontosan ez a szembesülés lenne a kulcs a továbblépéshez.

A segítői munkámban, csoportokban is látom: amikor valaki képes megszakítani az ellenállást, ott erő szabadul fel. Aki viszont nem enged, az gyakran beleragad a pszichológiai vagy spirituális magyarázatokba, körbe-körbe forgatja ugyanazt – miközben a valódi lépést kerüli. Ugyanaz ismétlődik, csak más díszletben.

Mert a változás nem pusztán szándék kérdése, hanem az akaraté. Az akarat felelősséget hoz: azt jelenti, hogy döntök és vállalom a következményeket, és nem választom le egymásról az életem részeit, hanem egyben, egységben kezelem.

kép: pinterest.com

23/08/2025

Az elengedés engedély a megújulásra…

Olykor eljutunk kritikus pontokra: amikor a megszokott működés, a „régi önkép” már nem fenntartható (például egy életszakasz-váltásnál, veszteségnél, párkapcsolati törésnél). Ha válság, krízis jelenik meg, ami addig biztonságot adott, az könnyen széthullik, és kaotikus állapotban találjuk magunkat.

Ám nagyobb képben nézve a kaotikus állapot egy láthatatlan vonzási zóna. Ilyenkor vagy elnyel minket a zűrzavar, és sodródunk, vagy képesek vagyunk egy új, másik szinten rendezni magunkat. A személyiségünket elevenen meghatározó válság elérhet egy káoszpontba, ahol már nem képes a rendszer visszatérni az előző állapotaiba. Ahogy László Ervin fogalmaz: a káoszpont mindig választás elé állít – teljes összeomlás vagy megújulás.

Az életünket alapvetően általunk nem megváltoztatható rendek, szabályok mozgatják – azok az univerzális és spirituális törvények és szabályok, amelyek szervezik a kapcsolatainkat, a világot és a tudatot. Ezek működnek, akár tudunk róluk, akár nem. Nem a tudatosság mozgatja a dolgokat, hanem a szabályok.

Az elengedés momentuma a döntő. Az elengedés nem törli el a régit, nem oltja el a vihar erejét, nem állítja meg a folyó sodrát, de kinyithat valami mást. Megmutatja, hogy merre van a part, hol nyílik új meder, merre lehet továbblépni. A megújulás valódi vágya nélkül a káosz eláraszt. Az elengedés engedély a megújulásra, olyan ugrópont, ahol az életünk új irányokba rendeződhet.

A tudatosság navigál. Sokszor elég, ha megtanulunk bízni abban, hogy a nagyobb rend nem ellenünk, hanem értünk dolgozik. És ha engedjük, hogy vezessen, akkor a káoszból lassan kibomlik az új irány. Ilyenkor sokat jelenthet egy hiteles külső segítő, aki nem átveszi az irányítást, hanem segít ráhangolódni arra a rendre, amely nemcsak a túlpartra, hanem egy új életmederbe vezet.

kép: pinterest.com

17/08/2025

A segítők sokszor nem kivezetnek, hanem benne tartanak…

A segítői piac sokszor úgy működik, mint a reklám vagy a politikai kampány: nem a valóságból indulnak ki, hanem abból, mi könnyen fogyasztható a célcsoportnak és mi nem. Ami kényelmes, eladható, azt felerősítik. Ami nehéz, kényelmetlen, lassú – azt elengedik.

Sok segítő nem megoldást, hanem trendi csomagokat és panel gondolatokat kínál. Egyik nap a „belső gyerek” a jelszó, máskor az „anyaseb” vagy „apaseb”. Transzgenerációs mintákat vagy traumát diagnosztizálnak abban is, ami kicsit is szokatlan. És manapság már az is nárcisztikus, aki nem viszi le a szemetet.

A címkékkel az a gond az, hogy sokszor nem a kliensből indulnak ki, hanem a segítőből. Ő gyártja le a „problémaprofilt”, majd fogyasztható csomagként kínálja. Így a fejlődés égisze alatt valójában a valóság lesz megnyesve: nem a tényleges kérdések kerülnek asztalra, hanem a kényelmesen eladhatóak.

És a kliens? Megkönnyebbül. Úgy érzi, információhoz jutott, hatalma lett valami felett. De ez gyakran csak egy gonosz illúzió. Nem kell konfrontálódnia, nem kell szembenéznie az árnyékával – elég egy csoportban katarzist átélni, elég egy trendi címkére ráismerni, és megnyugodni: „igen, ez az én bajom”.

A változás, a gyógyulás ott kezdődik, hogy visszaszerezzük az erőt ahhoz, hogy elbírjuk a kényelmetlen felismeréseket, a konfrontációt önmagunkkal. Mert bármilyen üzenetet kiabáljon is a világ, rajtunk múlik, mit engedünk be, mit erősítünk, és mit vágunk le magunkból.

A valódi változás sokszor nem kényelmes. Nem trendi. Nem tapsolják meg azonnal. Fájdalommal jár, szembenézéssel, kockázattal. Mert kifelé a valódi belátás vezet.

kép: pinterest.com

27/07/2025

Menedék

Van, amikor a szorongás az egyetlen kapcsolatunk ahhoz, ami mélyen bennünk él. A test nem „rosszul működik”, csak üvölt valamit, amit már rég nem merünk kimondani.
Egy álmatlanság, egy indokolatlan pánik sokszor annyit jelent: valami bennünk nem hajlandó elaludni. Jel, hogy van valami, ami már nem hajlandó tovább hallgatni. Ami már nem akar többé alkalmazkodni ahhoz, amit rég kinőttünk.

Van, hogy a szorongás nem feloldandó probléma - hanem ébresztő. Csak éppen fájdalmasan hangos.
Az ébredés az egyetlen út, ami kifelé vezet a szorításból.

Aztán jön egy esemény vagy élethelyzet, amikor már nem elég, hogy „működünk”. Nem elég a rutin, az elterelt figyelem, a kötelességek.

Sokszor nem megoldásra van szükségünk, hanem menedékre. Egy belső térre. Egy tudatállapotra, ahol nem kell jól lenni. Ahol nem kell megfelelni. Ahol nem kell megérteni mindent. Csak lenni – azzal, ami van. Jelen lenni az igazunkkal. Nem szerepekben, nem elvárásokként, nem teljesítményként – hanem egyszerűen: önmagunként.

És a belső menedék mellé kell egy külső is. Egy hely, egy közeg, egy kapcsolat – ahol ezt a belső teret nem kell titkolni. Ahol nem kérdezik, hogy „mikor múlik már el”. Ahol nem ijednek meg az érzékenységtől.
Csak jelen vannak. Csak velünk vannak.
Van, amikor ez a legtöbb, amit kaphatunk. És talán a legtöbb, amit mi is adhatunk másnak.

kép: pinterest.com

13/07/2025

Van, hogy túl késő…

Olykor a valóságot úgy tagadjuk, hogy annak egy fontos aspektusát elfojtjuk, egy jóval kisebbet pedig kihangsúlyozunk. Oda fordítjuk a figyelmünket, ahol még irányíthatónak tűnik a helyzet. Ott kapaszkodunk meg, ahol még van némi mozgásterünk. És közben valami lényeges kimarad – de túl nehéz, túl bizonytalan, vagy túl fenyegető ahhoz, hogy közel engedjük.

A hangsúlyeltolás ilyenkor nem pusztán értelmezési hiba, hanem túlélési stratégia. Az elviselhetetlen háttérbe szorul, a kezelhető pedig felnagyítódik. Így jön létre egy torzított kép, ami adhat védelmet, egyensúlyt – egy darabig. Mert a valóság nem szűnik meg attól, hogy nem eszmélünk rá. Csak vár. Azonban mindig visszatér, és van, amikor már nem figyelmeztet, nem enged alkudozni, nem ad újabb haladékot.

Egyszerűen csak becsapódik, megmutatja magát. De mire egy mély belátás megszületik, gyakran már nincs mit vele kezdeni abban a formában, amire korábban lehetőség lett volna. Egy kapcsolat lehet, hogy már véget ért – de talán épp ennek kellett megtörténnie. És ilyenkor nemcsak az a veszteség, amit elveszítettünk, hanem az is, amit nem tudtunk elérni, mert nem léptünk időben.

És mégis: mindig van súlya a belátásnak. Erőt ad, amikor végre nem kell fenntartani a torz verziót. Már nem kell védekezni, magyarázni, eltolni.

Van, hogy a belátás már nem ad új lehetőséget – de adhat békét. És van, amikor ez a legtöbb, amit kaphatunk. Mert a valóság nem mindig nyújt új fejezetet. Nem lesz belőle fordulat, javítás. De ha már eljött, és megmutatta magát, többé nem kell hazudni. Sem magunknak, sem másnak.

És van, amikor ez is gyógyulás.

(Ha van olyan dolog az életedben, amit most még nehéz közel engedni, de már nem akarod tovább halogatni — várlak.)

kép: Claudia Giraudo

09/07/2025

A változás szabadsága

II. rész – Ami mélyen van, sosem hallgat. Mi vagyunk azok, akik nem figyelünk rá.

Nem azért, mert nem akarunk – hanem mert túl korán megtanultunk másra figyelni: megfelelni, túlélni, szerethetőnek látszani.
Közben lehet, hogy olyanná tettük magunkat, akik valójában nem vagyunk.
Ez az egyik legerősebb stresszforrás: állandó belső nyomás, ami szorongásban tart, és idővel depresszióban vagy önsértő életformákban tör felszínre.

Selye János szerint az élet csak összehangoltságban működik.
Csak úgy élhetünk, ha a különálló szerveink együttműködnek – ezt pedig egy központi rendszer hangolja össze.
De Selye azt is tudta: a legnagyobb stressz abból fakad, ha nem azt éljük, akik valójában vagyunk.
Ha megtagadjuk önmagunkat.

A változáshoz is összehangoltság kell. A személyiségen keresztül történik, ami nem egységes tömb, hanem töredezett, dinamikusan szerveződő rendszer.
Vannak részeink, amelyek a világ felé mutatnak: egyik karrierben teljesítene, másik szülőként szeretne gondoskodni, vagy nőként, férfiként kapcsolódni.
Van egy árnyékos oldalunk is – a rejtett rész, ahol mindaz megbújik, amit elfojtottunk, eltagadtunk, vagy nem tudtunk megoldani.

Az „én”, amit egységnek érzünk, gyakran csak egy domináns rész pillanatnyi uralma.
A megfelelni vágyó mond igent, amikor nemet kellene.
A sérült gyerek kapaszkodik, amikor tovább kellene lépni.
Az érzelmi ügyekben megakadt kritikus fojtja meg a lelkesedést, még mielőtt bármi elindulhatna.

A szabadság nem könnyed, határtalan létállapot. Nem könnyebb, mint nem szabadnak lenni. Nem okoz kevesebb szenvedést – de más.
És talán épp ez a más az, ami hordozza a változást. Mégis, szabadnak igazán csak szabad ember mellett lehet lenni.

kép: pinterest.com

29/06/2025

Antoine de Saint-Exupéry ma 125 éve született.

„Mert én csak egy szabadságot ismerek, a lélek gyakorlásának a szabadságát.”

Pilóta volt – de valójában a létezés embere. Ahol az élet és a halál nem ellentét, hanem ugyanannak az útnak a két vége. Nem félt – figyelt.

A polgári repülés úttörője, a szaharai sivatag és az atlanti óceán fölötti postarepülések fáradhatatlan feltérképezője volt. Kétszer is lezuhant: egyszer a líbiai sivatagban, egyszer pedig Guatemalában. A megmenekülések kalandjai, a hideg Kordillerák sziklái és a forró sivatag pora között az élet kegyelmi pillanatait jelentették számára. A magány és a végtelen terek megtapasztalásának szellemi kalandját.

Élete során őrzött egy törékeny, mégis élő köteléket – olyat, amely sokszor viharos volt, mégis elválaszthatatlan: a nő, a felesége. Ez a kötelék olyan volt számára, mint egy különleges rózsa, amelyet meg kell védeni, amelyhez vissza kell térni. Ám még ennél is erősebb volt benne a hivatástudat, a küldetéstudat, amely felülírta a magánéleti viharokat, és amely által igazi naggyá vált. Íróvá a hivatása t***e.

1944-ben, egy utolsó bevetésen, a tenger fölött, Marseille partjainál végleg lezuhant. A német pilóta, aki valószínűleg lelőtte a gépét, évekkel később így nyilatkozott:
„Ha tudom, hogy ő az, nem húzom meg a ravaszt.”

Nem tartják annak, számomra mégis ő egy valódi egzisztencialista. Mindig keresem azt a tisztaságot, amelyet ő látott meg a repülés magányában. A létezés tisztaságát.

kép: pinterest.com

25/06/2025

A változás szabadsága
I. rész: Mi is az a meditáció – és mi nem az?

A meditációs technikák tanítása ma leginkább üzletté vált. Spirituális vagy mindfulness áruként jelennek meg, csomagolva, ígéretekkel: stresszoldás, belső béke, önismeret.
Sokan azonban összekeverik a meditációt más gyakorlatokkal: relaxációval, imaginációval vagy jelenléttechnikákkal. A relaxáció és a koncentráció nem meditáció – csak feltétel, hogy kapcsolatba léphessek azzal, ami valódi.

A meditáció visszatérés. A figyelemhez, önmagamhoz – és ahhoz, amit eddig nem bírtam elviselni. Fájdalmat, vágyat, félelmet hordozott – ezért kizártam. A lényege a tiszta szándék. Egy döntés: nem futok tovább, nem hárítok, nem menekülök. Jelen vagyok – amíg elbírom viselni, amíg szükséges. A tudat megnyitásának edzése.

A „meditatio” eredetileg keresztény vallásgyakorlat: elmélyülés a szentírásban, belső figyelem. A misztikus úton – például Loyolai Szent Ignácnál: igeolvasás, elmélkedés, imádság, majd kontempláció. Elérkezni a megértés határához – csak jelen lenni. Visszaérkezni a mindenbe - az üresbe. Rábízni magam valamire, ami több, mint én.

A buddhista tanítás szerint a dhyāna – a meditáció – nem az elme megjavítása, hanem a széttöredezett figyelem rendezése. A belső összeszedettség gyakorlása, hogy létrejöhessen a kapcsolat azzal, ami valódi.

Más hitrendszerekben is léteznek ehhez hasonló formák: rítusok, ahol a meditáció kapcsolatfelvétel az istenivel. Egy aktus, ahol nemcsak én keresek – hanem valami nagyobb is keres engem.

Ezért lehet meditáció egy ülés, séta, mozdulat vagy egyetlen egyszerű cselekedet is – ha valódi jelenlét van benne. Nem a forma számít, hanem a belső odafordulás.

A meditáció mára kevert fogalommá vált – de a lényege nem változhat.
A kettős irány:
Az egyik – kapcsolat valami felé, visszatérés egy rendezettebb tudatállapotba.
A másik – amit meditáció közben megtapasztalok, visszaviszem a realitásba, és gyakorlom az életemben.
A kettős irány megtartása hozza a változást.

kép: Claudia Giraudo

20/06/2025

A magány egy kapu...

Egyszer elérünk egy ponthoz, ahol a dolgok, amik korábban fontosak voltak, elveszítik az ízüket. A mondatok, amiket éveken át mantráztunk, már nem ugyanúgy érvényesek. És a világ, amit ismertünk, halkan elkezd távolodni. Mintha a fókusz átbillenne – utat tör befelé.

Nem minden fordulat drámai. Néha éppen csendes. Alig észrevehető. Még ugyanazokat a mozdulatokat tesszük, de belül már valami más figyel. Más kérdez. Először összezavarodunk, aztán rádöbbenünk, hogy mennyi helyzetben nem akarunk látni, nem a jelenre reagálunk. Megszokásból, lojalitásból, félelemből. Védekezésből.

Szükség van egy intim kapcsolatra a sebzettségünkkel – és a jelenünkkel. A magány ilyen intim tér. Sokszor nem választjuk, mégis szükséges. Mert van benne valami szakrális. Egy tisztulás. Egy visszatérés. A magány egy kapu, ahol egy időre meg kell állni, hogy végre meghalljuk, mi van odabent. Ez sokszor nem romantikus. Nem is kényelmes. De igazi. Sokan pont ezért kerülik.

Talán nem azért van szükségünk változásra, hogy jobb emberek legyünk. Nem is mások miatt, és nem egy magasabb eszme kedvéért. Talán azért, mert ha az Én – a belső, hiteles valónk – nincs kapcsolatban a külvilággal, egy idő után idegenné válik számunkra a saját életünk. A változás nem cél, hanem következmény. Annak a következménye, hogy komolyan vesszük, amit belül hallunk. És amikor meghalljuk, nem fordulunk el.

Ezért nem baj, ha engedünk a feszültségnek, és már nem akarunk tovább beszélni, menni, csinálni. Lehet, hogy épp ilyenkor kezdünk el élni. És ebből az életből sarjadhat a megújult beszéd és cselekvés.

kép: pinterest.com

11/06/2025

A gyerek nem választani akar. Csak odatartozni a szülőkhöz.

Vannak családok, ahol nincs kiabálás vagy nyílt bántás, mégis mérgező mondatok lopakodnak be a gyerek lelkébe.
Például:
„Az apád gyenge és alkalmatlan.”
„Csak rám számíthatsz.”
„A férfiak veszélyesek, nem lehet bennük bízni.”

Minden gyerek mindkét szülőtől születik, és ha az egyiket el kell utasítania, hogy a másikkal kapcsolatban maradhasson, az olyan, mintha önmagát hasítaná ketté. Választani kényszerül: vagy az apját tagadja meg, vagy az anyját árulja el.

Ez a belső szakadás nemcsak fájdalmas, hanem komoly zűrzavart okozhat a személyiség fejlődésében. A test sokszor előbb szólal meg, mint a tudat: szorongás, étkezési zavar vagy kényszeres viselkedés jelezheti, hogy valami bent el van vágva.

Ilyenkor gyakran a gyerek lesz „a probléma”. Őt küldik terápiára, rá ragad a diagnózis – mintha ő romlott volna el, nem a rendszer, amiben él.

Felnőttként ez a szakadás a legtöbb esetben tovább él, feszültségként, önértékelési zavarként vagy kapcsolati nehézségekként jelenik meg. Az önértékelés zavara a szakmai életre is erősen kihat.

Amikor a gyerek megtagadja az egyik szülőt, elveszíti az általa képviselt erőforrást is. Az apa például az életbátorságot és autonómiát testesíti meg. Ha ezt megtagadja, elveszti a kapaszkodót önmaga értékéhez, nem mer dönteni, és aláássa saját kapcsolatait.

A gyerek nem túlérzékeny vagy rossz – hűséges. Olyan hűséges, hogy akár saját vágyait és jólétét is feláldozza, csak hogy tartozhasson valakihez. De ez az ár túl nagy. Így nem a saját életét éli, csak túléli a szeretetet.

Nem lehet meg nem történtté tenni, ami volt. De lehet másként viszonyulni hozzá:
Szülőként – ha felismerjük, mit adtunk tovább.
Felnőttként – ha visszavesszük, amit egykor le kellett tagadnunk magunkban.

- Június 28-án, a család- és rendszerállítási szemináriumon szakmai és párkapcsolati elakadásokkal is dolgozunk – hogy közelebb kerülj a saját, szabadabb életedhez.
https://solteszszilard.hu/hu/esemenyek/34

kép: pinterest.com

10/06/2025

“Az érett párkapcsolat nem összeolvadás. Nem behódolás és nem uralkodás. Nem eltűnök a másikban, és nem kebelezem be. Hanem két önálló létező kapcsolata, amelyben mindkét fél kompromisszumokat köt, miközben önmaga maradhat.”

Soltész Szilárd -

08/06/2025

Nem a fájdalom választ el a másiktól. Hanem az, hogy elkerülöd.

Ez az elkerülés sokféleképpen megjelenhet. Sokan így működnek, mert biztonságot ad.
Ha nem adod oda magad egy kapcsolatban, nem is csalódhatsz, nem sebezhetnek meg.
Ha te akarsz irányítani mindent, legalább szabadnak érezheted magad.

Csakhogy a dolgok elkerülése nem szabadság.
Csak a túlélés elegáns formája. A magány szépen kidekorált változata.

Amikor megtanultad, hogy elkerüld a dolgokat vagy halogass, valójában azt tanultad meg, hogyan ne engedd közel a másikat.
Az erődet tudattalanul arra fordítod, hogy kordában tartsd az érzelmi fájdalmakat.
Lehet, hogy kívülről erősnek tűnsz, mert más feladatok vagy szerepek mentén teljesítesz – de belül egy zárt rendszer működtet téged.
Egy olyan belső világ, ahol érezni és odaadni magad kockázat, az intimitás veszély.

Tagadásban nem lehet gyógyulni. És nagy ára van.
Mert ha a másik nem jöhet igazán közel, akkor te sem tudsz igazán kapcsolódni.
Kiélni a múltbéli érzelmi csapásokat sokféleképpen lehet –
de meghaladni csak akkor lehet, ha már nem magyarázatnak, hanem lehetőségnek éled őket.

Sokan azért nem munkálják át az alapfájdalmat, mert attól félnek: valami fontos részüket kellene végleg feladni.

Közben persze keresel. Vágyódsz. Szeretsz.
De nem úgy, ahogy lehetne – hanem úgy, ahogy egy beléd vésődött dogma diktálja.
Titokban még mindig meg akarsz felelni: a szüleidnek, a múltadnak, egy elképzelésnek.
Magadnak keresel valakit – mások elvárásai mentén.
Mágikus gyerekként avatkozol be a saját szerelmi ügyeidbe.

Így pedig a jelenhez, és egy alkalmas társ felé lehetetlen kapcsolódni.
Mert amit nem gyógyítasz, azt is elkerülhetetlenül beleviszed a kapcsolataidba – főleg a szerelembe.
A hiányból elvárás lesz, a szeretetből játszma, a kapcsolatból újrajátszás.

A legnagyobb csapda?
Hogy közben azt hiszed: ez a sorsod.
Pedig nem az. Ez csak ismétlés.
És az ismétlésből van kiút.

Minden kiút a felnőttségen át vezet,
ahol már nem csak reagálsz –
hanem tudatosan választasz.

Család- és Rendszerállítási Szeminárium:
https://solteszszilard.hu/hu/esemenyek/34

Kép: pinterst.com

Soltész Szilárd -