13/02/2023
A feltétel nélküli elfogadásról
Saját magunk elfogadása onnan indul, ahonnan sok minden más is: a kora gyermekkorból. Az anyaméh biztonsága után csecsemőként is arra vágyunk, hogy fizikailag és érzelmileg is körülöleljenek minket. A humanisztikus pszichológia atyjaként ismert Carl Rogers szerint az egészséges személyiségfejlődés egyik feltétele, hogy gyermekként részünk legyen a feltétel nélküli pozitív elfogadásban. Ezt úgy fogalmazhatnánk meg, hogy stabilan érezzünk, szüleink akkor is szeretnek bennünket, ha épp nem megfelelően viselkedünk. Elfogadják legbelső önmagunkat, és bár a viselkedésünknek határokat állítanak, s olykor haragszanak is ránk, személyünket nem utasítják el, szeretetük állandó felénk. Saját magunk elfogadása tehát a szülők felől megélt elfogadásban fejlődik.
Első hallásra ez egyszerűnek tűnik: csak szeretni kell a gyereket, és akkor önmagát elfogadó, egészséges személyiségű felnőtt válik belőle. Miért küszködik akkor mégis annyi ember negatív önértékeléssel? Miért olyan nehéz szülőként feltétel nélküli pozitív elfogadással viszonyulni a gyerekünkhöz?
Sokszor szorongásaink és szülői szerepünkben való bizonytalanságunk miatt nem vagyunk képesek jól kifejezni gyermekünk iránt érzett szeretetünket. Ha a gyerek nem megfelelően viselkedik vagy rossz jegyeket hoz haza az iskolából, akkor szorongani kezdünk. Az egyszeri füllentésből, egyesből vagy lógásból máris a gyerek jövőjére vonatkozó, nagy horderejű negatív történéseket vizionálunk. Ahelyett, hogy engednénk néha hibázni őt és bíznánk a kapcsolatunkban, elborít minket a szorongás és a bűntudat. Milyen apa/anya vagyok én, hogy így viselkedik ez a gyerek? Mit rontottam el? És elkezdjük őt gyötörni, dühöngünk, sírunk vagy ész nélkül korlátozunk és büntetünk. Gyermekünk teljesítménye, közösségben való beválása, tündöklése a mi önértékelésünk zálogává válik. Rajtuk akarjuk behajtani, ami nekünk nem sikerült, általuk akarjuk megélni, amire legbelül mindig is vágytunk: hogy elfogadhatónak, szerethetőnek és jónak éljük meg magunkat. Olyan pálya felé tereljük (vagy kényszerítjük), ami a mi álmunk volt, vagy ami a mi értékrendünk szerint az ő álma lehet. Saját szorongásainkon, kudarcainkon és vágyainkon keresztül vizsgáljuk. Ez sajnos nagyon megnehezíti, hogy valóban lássuk és ismerjük őt. Emiatt sérül a kapcsolat, és a gyerekben is szorongás és depresszió alakulhat ki amiatt, hogy úgy érzi, nem lehet igazán önmaga, nem fejezheti ki az érzéseit, szerepet kell játszania és folyton meg kell felelnie olyan elvárásoknak, amelyek idegenek a személyiségétől. Vagy megtörik és szülei bábjává válik vagy fellázad. De a vágy, hogy elfogadják olyannak, amilyen, nem szűnik meg.
Rogers így fogalmaz: „A feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb élmény, amelyet egy ember átélni képes.” Ha ezt gyerekként nem élhetjük át, sóvárogni fogunk érte egész életünkben, és ott is keressük, ahol nem várhatjuk.
Kovácsné Kelemen Anikó, a Nap-kör pszichológusának írása
Az eredeti cikk teljes terjedelmében az Üzlet és Pszichológia Magazin 2021. októberi számában jelent meg
