26/09/2024
Ha tudtam volna, hol lakik a női szolidaritás
Amikor 12 éve megszületett a lányom, az volt a prekoncepcióm, hogy egy széles öleléssel magába fogad majd a női közösség. Lesz társaságom, lesz hol kérdezni, a kétségeket megosztani, feloldódni a babázással járó megváltozott életemben.
Azóta is megszokhatatlan súlyként nehezedett rám a magány. Az egész napos, hónapokon át tartó magány. A barátaim dolgoztak, nap közben nem értek rá, jórészt telefonon sem. Este én nem voltam szabad. A szintén kisbabás családokkal pedig döcögősen, kimérten indult el az ismerkedés. Sokkal lassabban, mint ahogy az egyedüllét felemészti a tartalékokat.
Ott kezdett derengeni, hogy az úgynevezett női szolidaritás, amire úgy számítottam, ritka, mint a fehér holló.
12 éve nem voltak tematikus és nyílt Fb csoportok, volt pár könyv, ami azt a vonalat képviselte, amiről azt gondoltam, hogy én is képviselem, volt pár barát, vagy ismerős, akikkel bizonyos kérdésekben egyeztünk, de a nem azonos gondolatok sokkal nagyobb árkot jelentettek, mint hittem volna.
Tudok-e szolidáris lenni azzal, aki nem igény szerint szoptat, vagy neki ez mást jelent?
Tudok-e szolidáris lenni azzal, akinek az a problémája, hogy túl sok a teje, miközben én minden ml-ért küzdök?
Meg tudom-e hallgatni azt, akinek átalussza a gyermeke az éjszakát, miközben én jó estéken is 5x kelek?
Elönt-e az epe, amikor azt hallgatom, hogy más el tud menni este a férjével egy programra? (Miközben én az árát nem akarnám megfizetni!)
Hogy nézek arra az anya társra, aki úgy néz ki, mint új korában, amikor én még mindig a terhes ruháimat hordom?
Összehasonlítom-e egy császármetszéssel szült anya helyzetét, van-e fülem arra, hogy hónapokkal, évekkel a szülés után is van dolga a heggel, vagy elintézem annyival, hogy nem volt kedve vajúdni?
Annyi ártalmas gondolattal, éles tekintettel találkoztam az elmúlt 12 évben, olyan banális kérdések kapcsán, ami már-már a nevetséges kategóriába esik. Ki hány hónaposan fordítja kifelé a babakocsiban a babát, ki hordoz kifelé fordítva, ki ad képernyőt a csecsemő kezébe, ki telefonozik szoptatás közben (én, miközben ezt írom hajnal 4-kor), ki alszik együtt/egy szobában/külön szobában a babájával, ki mondja az, hogy akinek nincs fia, az nem tudja, mi a gyereknevelés, cserébe akinek van, az megtudja, mi az igazi szerelem…
Most, a harmadik szülésem kapcsán jutottam el oda, hogy mindez pont mindegy. Hogy ahány baba, annyi történet, ahány születés, annyiféle anya is születik. Most értem meg, amikor tapasztalom, hogy 12 év alatt mennyit változtak az ajánlások, oltási sor, szokások, termékek, hogy semmi értelme a mi csecsemőkorunkat összehasonlítani a mostanival, semmi értelme pálcát törni egy másik generáció felett, mert sírni hagytak, mert 6 heteden feles tejjel tápláltak, mert úgy mesélnek a szülésről, mint az élet legnagyobb kínjáról, mert nem értik, mi miért hordozunk (ha nehéz), miért szoptatunk (ha nehéz), miért alszunk együtt (ha így sem alszik), miért szól az egész nap csak a babáról (ha közben szétesik az otthon, és délután is pizsiben vagyunk még)?
Így harmadszorra megtanultam nem ítélkezni, nem elvárni, nem méricskélni. Elfogadtam, hogy a sorozatos pofára esések ajándéka, hogy befelé figyelek, és tudom, hogy más is így tesz.
Ez 2024-ben, Budapesten egy one man show az idő jelentős részében, a szolidaritás kis morzsaiért pedig a hála önt el.
