07/01/2026
Ha asszociációs játékba bocsátkoznék Szentesi Éva legújabb, bár nem túl friss megjelenésének kapcsán, nem túl kreatív módon az erő lenne az első szó, ami eszembe jutna. De miből jön az erő, a testből vagy a lélekből? Talán inkább az utóbbi a „saválló, abba nem mar semmi”, ahogy az író is fogalmaz. Miközben ennek az ellenkezője is igaz: nem úszható meg, hogy átadja magát a marás fájdalmának, de a tapasztalatok fényében bölcsen mérlegeli, mibe éri meg beleereszkedni.
Kevesen tudnak úgy írni, hogy a szenvedést szinte megkívánjuk, hogy azt érezzük, valójában, ha jól csináljuk, ez nemesít, mélyít. Ez az emlékeztető újra és újra időszerűvé válhat, mikor legszívesebben megkerülnénk a sötét árkokat, elnyújtva ezzel a gyógyulás kezdetét. (Mert ugye nincsenek olyan illúzióink, hogy szembenézés hiányában bekövetkezhet valódi változás?)
Az átalakulás legédesebb gyümölcse nem más, mint a nagybetűs intimitás megtapasztalása, ami még a testi gyógyulásnál is lehetetlenebbnek tűnt a szerző számára. A könyv tulajdonképpen ezt a megérkezést járja körbe: „A folyamatok úgy játszódnak le, hogy a nagyközönség számára észrevétlen marad az, hogy történt bármi. Nem üvölt a változás, csak óvatosan bontakozik ki, kihámozza magát egy bábból, és hangtalanul megrezegteti az új szárnyakat.”
Mindemellett szó esik a kaviárbőr és hermelin, valamint hazánkban oly gyakori szerelemféltésből elkövetett emberölés kontrasztjáról, reflektálva ezzel mindenféle társadalmi aktualitásra, de főleg a nők helyzetére.
Az írásmód frappáns, a tartalom velős, ne hagyjátok ki! 💭☕️
