25/02/2026
Nem mondok ellent magamnak, ha egyszerre állítom, hogy egy kapcsolati erőszak nem fekete-fehér, illetve hogy mégis. Nem fekete-fehér, mert a regény középpontjában álló Léna is labilissá válik a somolyogva provokatív és agresszív férje, Péter hatására – amely labilitást ellene lehet fordítani –, ugyanakkor az erőviszonyok elég egyértelműen meghatározottak. Még ha ez a férfi képes is sírni, és még ha a felesége is a legfontosabb neki ebben az életben, bizony. Paradox módon Léna ebben a férje által ráerőltetett ütközetben erősíti meg magát, nem beszállva, mégis képviselve a saját és a gyerekei érdekeit – vérrel-verejtékkel. A regény egy végtelen hosszúra elnyújtott végjáték, amely időtartam egyrészt betudható az igazságszolgáltatás sokszor merőben téves megállapításainak, valamint irreális elvárásainak az objektív bizonyítékokra vonatkozóan, másrészt Léna libikóka-állapotának, amelyet meggyengített önbecsülése és anyagi függősége tart fenn. A nő a sokadik kör után jön rá, hogy fel kellene nőni, mert „olyan nincs, hogy ne lehessen hova menni”. Ebben erősíti meg egy-egy empatikus érintés más nőtársaktól, még ha ezek a gesztusok kevésnek is bizonyulnak egy (új) identitás kialakításához. Léna személyiségének átalakulását jól jelzi a környezet reakcióinak megváltozása, legyen szó akár egy kutyáról, aki már képes szót fogadni neki. Nem úgy, mint a lojalitáskonfliktusban szenvedő gyerekei, akik pont azt a felet izzasztják meg embertelenül, akinek állhatatosságában biztosak lehetnek. Ajánlom ezt a könyvet azoknak a szülőknek vagy akár gyermektelen, de abuzív rendszerbe beragadt nőknek, akiknek energiái fogytán vannak. Ne ijedjetek meg a könyv tárgyától, mert tele van humorral, persze – és szerencsére – nem a kabaré-típusúval. Léna szellemes, és ez is egy erőforrása, az író pedig brillíroz, mert még a fák csupasz ágain és a burkolás fondorlatain keresztül is képes mesélni erről a nagyon bonyolult kapcsolati dinamikáról.
Köszönöm a példányt, ! 🎭
