02/03/2026
Nem biztos, hogy megtalálom a megfelelő szavakat, ezért inkább olvassátok az írást, kérlek! 😔
Egy hónap múlva, azaz 2026. április 1-jén.
A vándornak nem volt tervében megállni, de az út hosszú volt, és lábai elfáradtak.
A város pedig idegen volt, bár gyerekkori emlékeiben még fel-fel sejlettek az egyfajta fekete-fehér képekké merevített villanások arról, mintha valaha már járt volna itt valamikor, amikor kisgyerekként szülei kezét fogva belépett egy óriási templomba.
Sok-sok kilométert és hosszú utat tett meg azóta, mióta tragikus körülmények közt elveszt***e családját.
De tudta, hogy útra kell kelnie, ahogy azt is tudta, hogy keresnie kell valamit.
Ismerős emlékeket, illatokat, neszeket, hangokat, archív képfoszlányokat, amik segíthetnek.
Hiszen a keresés, az útkeresés során mindig rálelt arra, ami békét, megbékélést hozott számára.
Így hát ment, napok óta vitte megkopott cipője az egyik utcából a másikba, mígnem egyszer csak ott állt előtte a gyerekkorból felsejlő óriás-katedrális, az Esztergomi Bazilika hatalmas tömbje.
Nem tudta, pontosan mit keres – csak azt érezte, hogy most nem egy kávéra van szüksége, nem egy magányos padra a hűs fák árnyékában a téren, hanem csendre.
Egy olyan csendre, ami nem üres, hanem megtartó, egy olyan csendre, ami békét hoz a szívébe, egy olyan csendre, amitől titokban azt várta, talán megnyit valamit.
Nem nézett térképet, csak ment, ahogy érezte.
Nem fotózott, lélekben szerette volna megélni, megőrizni a látottakat.
Viseltes cipőjének léptei önkéntelenül halkabbak lettek, mintha a vastag, közeledő ódon falak már előre figyelmeztették volna: itt most másképp kell majd jelen lenni.
Azt remélte, majd kupola alatt valahogy kisebb lesz a saját gondja, a mellkasában kavargó feszültséget pedig majd feloldja e történelmi szent hely sajátos, egyedi, semmivel össze nem téveszthető varázsa.
Csak le szeretett volna ülni egy padra.
Nem imádkozott volna hangosan, nem is igazából tudta, hogyan kell „szépen” hinni. Csak keresett volna valamit, csak rá szeretett volna találni valamire.
Valamire, ami segít túlélni, ami segít tovább lépni, és ami segít menni tovább, menni a saját útján.
Közben arra gondolt, milyen különös, hogy az emberi kezek által rideg kövekből épített épület miként képes így megállítani az időt és miként is telik meg e kövek által határolt tér egy olyan belső, lelki és hitbéli tartalommal, ami a falakon kívül már másként hat és másként működik.
És mennyire jó, hogy egy templom lehet menedék azok számára is, akik valami okán nem tartoznak ide – de valahogy mégis ide találnak.
Ez volt az a pillanat, amikor ismét otthon érezte magát ebben az idegen városban.
Csupán be szeretett volna lépni a nagy kapun, ahogy t***e ezt gyerekként, szülei kezét fogva, sok-sok évtizede.
De útját állta egy tábla.
Ide nem lehet csak úgy betérni, ahogy eddig lehetett.
Sőt, a betérésnek, a csendnek mostantól ára van, éppen olyan szabott ára, éppen annyira pontosan kigrammolt ára, mint a hentesnél egy darabka húsnak.
Hirtelen valami szívszorító érzés futott át rajta: önkéntelenül elkezdte dúdolni Kodály Zoltán - Jézus és a kufárok - kórusművének pár sorát
„És kötélből ostort fonván, kihajtá őket a templomból….
És a pénzváltók pénzét szerteszórá. És asztalaikat feldönté.”
Nem is igazán a zene szólalt meg benne, hanem az abban megjelenő kép: a templom belső liturgikus tere, amelyet nem lenne szabad eladni, beárazni, elzárni azok elől, akik egy kis elcsendesedést, megnyugvást vagy békét keresnének.
A szent teret, ami nem egy attrakció, hanem lehet akár egyetlen pillanatnyi, hirtelen döntés útján megtalált lelki menedék is.
Úgy érezte, ha jegyet vásárolna, az olyan lenne, mintha „búcsúcédulát vásárolna” és már ifjúkorában sem nagyon értett egyet X. Leó pápa 1515-ös, a Szent Péter-bazilika építésének finanszírozására létrehozott „vásárolható bűnbocsánatával”...
Nem ért***e, hiszen ő csupán a templomtérbe és nem a kincstárba, nem az altemplomba, nem a panorámaterembe és nem is a kupolába szeretett volna bejutni, melyek esetében természetes, hogy azok „fizetősek”, hiszen ott, a liturgikus téren túl már más "extrákat" is elvárhat az arra szomjazó.
Így, végül nem lépett be Esztergomi Bazilika kapuján, helyette még egyszer megállt előtte.
Megállt, mert elvei voltak, és nem a pénzt sajnálta, hiszen ki tudta volna fizetni az összeget, bár sokak számára majd ez is gondot okoz.
Inkább úgy érezte, hogy az oszlopcsarnok feletti óriási betűk mögött rejlő jelentés -CAPUT MATER ET MAGISTRA ECCLESIARUM HUNGARIAE - ezzel a cselekedettel ellentétes lenne.
A remélt bejutás békéje helyett a kinti világi zaja visszahullott rá, a mellkasát szorongató érzés újra felbukkant, a világ pedig újra sietni kezdett körülötte.
Ő pedig arra gondolt, milyen törékeny dolog is ez a pár percnyi megérkezés.
Milyen kevés kell hozzá – és milyen könnyű azt elvenni.
Arra gondolt, ha valóban fizetőssé vált az ország főtemploma, azaz annak liturgikus templomtere, akkor már azon sem lehet csodálkozni, ha egyre kevesebben térnek majd ide be.
Nem azért, mert az emberek hirtelen rosszabbak lettek – hanem mert a lélek csendjéhez, a helyes és jó úthoz vezető ajtóra egy olyan zár kerül, ami csak pénzzel váltható meg.
És, hogy az helyes vagy sem, ha csak a pénz jogosíthat fel az eddig megszokott helyen megélt csendre, ha csak pénz ellenében találhatunk az eddig megszokott helyen a megnyugvásra, ha csak fizetőeszköz ellenében lesz részünk az megszokott helyen történő elcsendesedésre, a keresésre és megtalálás örömére, azt megítélni nem az ő feladata.
De ő, akkor és ott úgy érezte, az isteni kegyelem nem vásárolható meg.
Egy templombelső, anak liturgikus tere, békéje pedig nem lehet beárazott szolgáltatás.
És főként, a templom nem olyan hely, ahol egy blokk igazolja a szentlélek jelenlétét vagy az Úrral történő találkozás lehetőségét.
A hit ugyanis nem jegyvásárlással kezdődik, hanem azzal a bátor, halk, talán bátortalan mozdulattal, amikor valaki – idegenként, fáradtan, kérdésekkel tele – belép egy mindig és mindenki számára nyitott kapun.
És ha ez a kapu nem nyitott többé, ha csupán a szentmisén vagy a hét szentség felvételének egyikén vagy a liturgikus ünnepeken érhető csak el, akkor nehéz lesz elvárni, hogy odabent többen legyenek.
És ilyenkor persze azon se csodálkozzunk, ha kívül pedig, egyre többen lesznek.
Itt lenne a történet vége?
Az április elsejétől érvényes fizetős templomtéri belépés remélhetőleg csak egy áprilisi tréfa, bár a weboldal alapján nem annak tűnik:
https://bazilika-esztergom.hu/bazilika/arak.html
Számunkra, esztergomiak számára - lakcímkártya felmutatásával - persze továbbra is marad minden régi kerékvágásban, tehát ha csak a magunk gyarlóan önző érdekét nézzük, akkor akár felesleges is volt a fenti történet.
Én persze bízom abban, hogy mégsem.
Mert ha a Duna felől látható idézetet olvassuk "Quae sursum sunt quaerite", akkor biztosak lehetünk abban, hogy az odafent valók nem tennének különbséget ember és ember között.
Itt nem lehet igaz a "Négy láb jó, két láb rossz.”
A katolikus tanítás szerint „Isten színe előtt minden ember egyenlő”, ez nem társadalmi helyzet, képességek vagy lakcím függvénye.
Így számunkra is különösen szomorú lenne, ha az Esztergomból elszármazott rokonok, barátok, egykori osztálytársak és kedves ismerősök nem élvezhetnék a jövőben a díjmentes belépés lehetőségét a templom liturgikus terébe úgy, ahogy ezt eddig mindig élvezhették.
Az ország főtemplomának nem elválasztania, hanem összekötnie kell!
Jelen bejegyzés nem vád és nem is számonkérés, csupán egy kezdeményezés arra, hogy talán érdemes lenne újra átgondolni a templomtérbe történő díjmentes belépés lehetőségét.
Mert ha ezzel akár egyetlen ember is itt találná meg az ő Istenéhez vezető utat, már tettünk valamit, ha pedig akár egy embert is - anyagiak okán - kizárnánk ebből, az megbocsáthatatlan hiba lenne.
Az Úr-és út-keresés, a megbékélés, a templom békéje és csendje nem beárazható, függetlenül attól, ha - esetleg máshol - fizetni kell a belépésért.
Nekünk nem másokat kell követnünk, hanem az oszág főtemplomának egyértelmű iránymutatást kell adnia, hogy mások igazodjanak hozzá.
PS: Tegnap, a 2026-os turisztikai szezon első hivatalos napján, amikor a bazilika tágabbra nyitotta kapuit, természetesen elmentem, tájékozódtam, beszéltem illetékessel, megnéztem az új beléptető kapukat és készít***em egy rövid videót; https://www.facebook.com/share/v/18T29cTMeD/
Amennyiben nem változik semmi az április első napjától érvénybe lépő új árazási szabályokban, akkor már csak pont egy hónap van arra, hogy utoljára és díjmentesen lehessen bejutni az ország főtemplomának liturgikus terébe és a Bakócz kápolnába.
Jelen bejegyzés célja nem az indulatok gerjesztése, hanem egy halk segélykiáltás arra vonatkozóan, hogy akik az április elsejétől érvényes új rendszert kigondolták, átgondolhassák még egyszer döntésüket.
Ezért sem lehet most ezt a bejegyzést kommentelni.
És persze - a bejegyzés írójaként - egyben kérem is a bejegyzés céljának maximális betartását, köszönettel:
Sárosi Attila
Esztergom Anno
2026.03.01.
Kép: illusztráció
rajongók
