23/11/2025
3 év, 3 gyász vagy még annál is több…
Nagyon keveset vagy egyáltalán nem meséltem róla, hogy az elmúlt 3 évben mennyire megviselt és mélyre vitt a gyász fájdalma, amiből minden évben kijutott egy. Rengeteg tanulságot hozott magával és az biztos, hogy egy életre megváltoztattak. Egyre többet beszélek ezekről a tapasztalásokról, most már ki tudom mondani, talán pont azért, mert már gyógyul a “seb”.
Én egyébként is az a személy vagyok, aki nehezen éli meg az érzelmeit, de még inkább nehezebben fejezi ki, ráadásul mindig el akarom hinni, hogy ez a hiány valamiféle alternatív dimenzió csupán. Onnantól kezdve, ha kimondtam volna, amikor még nagyon fájt, akkora erővel robbant volna be a jelen valóságába, hogy úgy éreztem: nem bírom el és összeomlok.Ebből kifolyólag mindig megtaláltam a tökéletes elfoglaltságokat, amivel tompíthattam a mardosó érzést.
Először a legigazabb barátomtól búcsúztam, elmondhatatlan mennyire hiányoznak az őszinte gondolatai, szavai és beszélgetéseink. Sosem kímélt, mindig azt mondta, ami van. Ebben az időszakban a tanulásba menekültem. Főiskolai vizsgák, jógaoktatói képzések és megannyi továbbképzés, illetve persze az ezekkel járó gyakorlások. Ekkor kezdtem el oktatni, amitől egyébként rettegtem. Mindez olyan mértékű fókuszt kívánt, hogy sikerült elterelnem a figyelmem.
Majd a következő évben apám hagyott itt minket, hozzáteszem újra. Vele együtt a remény is meghalt bennem, hogy rendbe hozhatjuk a kapcsolatunkat és képes leszek megbocsátani neki. Emlékszem arra az éjjelre, amikor történt, semmit nem aludtam, hol sírtam, hol pedig csak bámultam bele a sötétbe, amíg reggel nem lett és én iskolába mentem. Az összes előadásra beültem, de egy szót sem hallottam. Ott voltam, de nem voltam ott, és ez a fajta érzés még sokáig kísért szinte mindenhova, egy buborékban léteztem. Elkezdtem crossfitezni, vinyasa krama órákra járni és még a rúdfitnessbe is belekóstoltam. Így már mindennapjaim része volt az intenzív, már-már túl intenzív mozgás, ennek ellenére mégis azt éreztem, nincs az a nehéz súly vagy terhelés, amivel le tudom tenni lelkem gondjait. Ekkor nyitottam meg a lakásstúdiómat, amitől egyébként rettegtem. Rengeteg órát vállaltam, meg még tanfolyam és végtére is, kicsit mégis sikerült elterelnem a figyelmem…
Idén pedig a mamának jött el az ideje. Igazából már mind tudtuk, hiszen már hosszú ideje tartott a leépülése, aki ismeri mivel jár a demencia és az Alzheimer kór, ők tudják, ez egy erőn felüli küzdelem a családnak. Előtte hányszor viccelődtem azzal, ha kiment a fejemből valami, jaj “demens” vagyok… Most már kicsit sem találom mulatságosnak és ha meglátok egy zavarodott idős embert, elfog az együttérzés, hogy neki és a családjának is biztos nagyon nehéz. Mama esetében már akkor gyászoltam, amikor még élt. Különös eset, de van ilyen. Az érzéseimet már csendben fogadtam, ismerős volt minden. Belül hangos üresség, ahol lepereg minden illúzió és újra itt van a múlandóság. Ekkor kellett bezárnom a stúdiómat és elengedni mindent, amit azért tettem, hogy ne kelljen a hasogató szívfájdalmakat éreznem és ettől az elengedéstől egyébként rettegtem.
Tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat, lesz egy pont, amikor szembe kell néznem az elnyomott fájdalmas érzésekkel. A napok, amik fuldokló sírással teltek, remegve, kuporogva a földön. És végül, ez is elmúlt. Felszabadított, a buborék kipukkadt és újra a jelenben találtam magam. Ennek köszönhetően búcsút mondtam a “régi” énemnek, annak a személynek, akit elméből alkottam, hogy megfeleljek ennek a világnak, hogy szerethető legyek és túléljem ezt az élet nevű dolgot. Barátoknak hitt személyek mentek, új felismerések jöttek. Rájöttem, hogy a gyásznak ezer arca van, de a halálnak csak egy. Amíg élünk, addig kell igaznak lenni és rátalálni a valódi szeretetre, megbocsátásra a szívünkben. Köszönöm, már jól, jobban vagyok!
Amivel szeretném kiegészíteni a mondandómat, hogy rengeteget köszönhetek a kiváló pszichológusomnak és a jógának, az igazi jógának, ami az összekapcsolódás, önmegvalósítás gyakorlata, nem pedig csak tornaóra. A terápia és a gyakorlás olyan erejű támogatást adott, amivel most új alapokat építhetek. Lehetőséget kaptam, hogy újra megszülessek egy igazabb, békésebb valóságba, ahol szívvel-lélekkel jelen vagyok.
A ma reggeli időjárás valahogy felidézte bennem a Bristolban töltött telet, szerettem ott élni. Azt is elgyászoltam, talán így jött létre ez az iromány.
(Kép: szeretem a rock zenét nagyon, de nem vagyok egy Iron Maiden fan, ez apu pólója volt.)
