05/01/2024
Sem elvenni, sem hozzátenni nem lehet. Köszi ezt az írást Kamilla! ❤️🙏🏻
Szép napot, ez a szakmai oldalam és ma haragudni jöttem ide. Csak egy kicsit. De azért mégis.
A napokban olvastam egy interjút egy kétkötetes pszichológus-szerzővel, aki két ujjával pöcköli azokat a feljogosítottságot kölcsönző mítoszokat, melyek a pszichológusi hivatás köré épültek. Szerintem jól teszi. Azt is állítja, hogy a pszichológus saját érintettsége egy adott problématerületen nem szükséges feltétel, egyedüli kivételként az addiktológiát említi. Elképzelhetetlen, hogy saját élmény nélkül valaki hiteles segítővé válhasson a függőség frontvonalában. Példaként azt említi, hogy a középosztálybeli, jólfésült segítőt a heroinista legfeljebb képen röhögi. Szóval olvastam ezt az interjút az általam továbbra is rendíthetetlenül tisztelt pszichológussal, de ezzel egyidejűleg más irányból is utolértek ezek az állásfoglalások. Hiteles és hatékony addiktológiai szakember csak a saját felépülési élménnyel rendelkező segítőből válhat. Punktum.
Én ugye nem vagyok tapasztalati segítő, így az első reakcióm az ilyesmire a dacos, gyermeteg sértettség, meg hogy kikérem magamnak, és különben is, megmondalak anyukámnak... Aztán rájövök, hogy felnőtt vagyok, összekaparok némi érettséget magamban, és szétnézek az érveim közt. Azzal kezdeném, hogy számos kollégát ismerek saját élménnyel és anélkül, akik felé megingathatatlan tiszteletet táplálok, és akik kivételes kvalitásokkal végzik a munkájukat. Akiknek talán fogalmuk sincs arról, hogy tanulni és fejlődni (is) járok a társaságukba. De két táborba tömöríteni az addiktológiai szakma képviselőit szerintem egyenlő azzal, hogy egymásból szürcsöljük hiányos önértékelésünk nektárcseppjeit. Ehhez meg ugye nem árt egy ellenségkép, egy azonosulási ellenpont, vagy békésebb verzióban egy idegennek látszó és idegenségben tartott ellenpólus. Ez eddig színtiszta szociálpszichológia.
Mélyről felszökő személyes értékeket kamatoztathat, aki a saját felépülési élményét helyezi a segítés szolgálatába, vagy aki évekig koptatja az iskolapadot azért, hogy valakivé és valakik segítőjévé válhasson. De ezen a színvonalon ez legfeljebb csak két fröccsöntött identitás.
Másrészt egy szenvedélybeteg felépülése hosszú és sokfázisos folyamat, ami több szakma szereplőit mozgósítja, más-más fókusz kiemelésével. Ezt nálam okosabb emberek írták le, a hivatkozás számonkérhető rajtam. Egy delíriumban reszkető alkoholfüggő esetében az orvosi segítség az egyedüli megoldás, ott nem sok keresnivalója lesz a családterapeutának vagy a sémakonzulensnek. Egy, a szocializációját és kulturális hovatartozását újrahuzalozó felépülő sorstársak közegében talál megnyugtató melegségre és használható eszközkészletre. A belgyógyász legfeljebb együttérzően széttárja a karját. A józanságban újraéledő szorongás pedig talán csak a pszichoterápiás munka során fog kevésbé fenyegetőnek tűnni. És persze mindez - delírium, kulturális gyász, szorongásos zavar - nem jelentkezik minden egyes szenvedélybetegnél. Azt hiszem, a felépülés nem az a Himalája, ahova a szakma egyetlen szereplője is kitűzhetné a zászlaját. Egyenesen arrogáns és pöffeszkedő bármilyen jelző kizárólagosságával elterülni a felépülés sokrétű feladategyüttesén, mint egy nyolckarú polip. (De lehet, hogy ezt újfent a sértett gyermek mondja belőlem.)
Harmadrészt - és most a cikkhez kanyarodok vissza - végletesen leegyszerűsítő felsebzett vénájú, beesett arcú heroinfüggőkre redukálni az addiktológiai célcsoportot. Elfogadom, hogy ebbe az ökológiai fülkébe, ebbe a szerhasználati miliőbe kevés szakember nyer bebocsátást. De akkor, amikor a virtuális világ által életre hívott addikciók kibogozása tűnik a legaktuálisabb feladatnak, akkor, amikor drámaian lecsökkent a függőségüket éppen szárba szökkentő fiatalok életkora, és akkor, amikor bőven nyugdíjas korú nagyszülők csipegetik a nyugtatókat kontroll nélkül, olyankor nagyon megtévesztő a lesoványodott heroinfüggővel azonosítani az addiktológiát. Sem a saját élményű segítőtől, de senki mástól sem elvárható, hogy saját ökológiai fülkéjét és azonosulási mozgásterét kiterjessze a szélrózsa összes irányába. Ez egyszerűen lehetetlen.
A családomban van egy elsőgenerációs lovas, egy elszánt és tehetséges fiatal hölgy. A család többi tagja velem együtt nagyjából annyit tud a lovakról, hogy négy lábuk van. Mindenestre ebből az irányból tudom, hogy a lovas közösségnek van egy mondása, ami úgy hangzik: minden lónak megvan a lovasa. Azt hiszem, értem, hogy ez mit jelent. Talán minden felépülőnek létezhet segítsége és segítője élete adott pontján, és minden segítőhöz hozzárendelheti az élet azt, akinek ott és akkor segíteni képes. Arról nem is beszélve, hogy olykor a segítőnek is illik a segítettek székébe visszaülni. Függetlenül attól, hogy mennyi időt szánt a tanulásra szakemberré válása során, vagy hány éves felepülési múlttal rendelkezik. De ez már egy másik história.
