24/09/2025
Ne kérj elnézést azért, mert lélegzel!
Oscar Wilde azt mondta:
"A kemény munka egyszerűen azokna a mentsvára, akik semmi egyébre nem valók. "
A fiam pontosan 10 éve mondta ki, hogy "Anya, belőled brandet kell csinálni, nem a cégből". Tiltakoztam és természetesen a szókincsemmel, minden megfelelő szót leraktam, ami arra utal, hogy miért nem nekem való a nyilvánosság.
Mondom milyen hülyeségek jutottak eszembe:
- tikkel a szemem
- dagadt vagyok
- nincs eleje és vége a mondataimnak
- kit érdekelne
és még sok főleg külső szempontokból adódó baromságok, de egyik sem arra utal, hogy nem lenne bennem mondanivaló, olyan értelem, ami szerintem adhat másoknak.
Elnézést kértem már 10 évvel ezelőtt azért mert lélegzem!!! Erre rájönni, kibaszott nagy fájdalom, hogy mennyire nem tudom értékelni a bennem rejlő tapasztalásokat.
Bizonytalanságból- bizonytalanságba lépni és úgy menni előre és közben fogalmam sem volt, hogy van nálam olyan érték, ami már az enyém. Körülöttem élők teszik a dolgukat, rendszerben élnek, megmondják, hogy mit tegyenek, az A/4-es papírt megkapják, hogy mettől meddig terjed a feladatuk. Érzem, hogy ez nekem csak akkor megy, ha mellette csinálhatok valamit, amit szeretek, ami szívből jön és egyszerűen az ujjaim kiadják a műveletet. Nem is hittem és nem is fogadtam el a gondolatot, hogy lehetne az életem csak ez, amit háttérbe tettem. Csak tettem. Elég volt? Nem, hiszen nem csinálnám még mindig és jönnek ki a betűk a kezeimből folyamatosan. Szeretem odaadni a gondolataimat másoknak, de ha az az 1 elolvassa, azzal én jól voltam. Nem, őszintén semmi nem vitt arra, hogy publikáljak. Pályázaton csak akkor vettem részt, ha nyüstöltek érte, de nem érdekelt, ha mondták, hogy ez jó, akkor megköszöntem. Amikor azt mondták, hogy írjak könyvet, azt mondtam, hogy jó és a 30. oldal után letettem, mert hirtelen jött valami, ami fontosabb és azt le kellett írnom.
El kellett utaznom, be kellett zárnom magam a világomba, hogy rájöjjek, hogy ez egy készség, képesség,szerencse, nevezzük bárhogy, de ami az én megváltásom és talán olyan életet tesz lehetővé amit szeretnék, csak azt az értéket a zsebemből ki kell venni és élnem kell vele.
Lányomat láttam szinpadon énekelni és azt a jelenlétet, amitől nőies, bájos és magabiztos és két lábon a földön álló volt, az erősítette meg, hogy amit előtte már a fiamtól is láttam az nem a naptól szikrázó fénysugár volt és elvakított, hanem ez a két ember valami olyat visz tovább belőlem is, ami bennem is megvan. Tinédzserként voltam bátor és egyszerűen aztán elfelejtettem lélegezni.
Kapkodom a levegőt a rövid kis irományokkal, amit inkább magamnak írok,mert nehezen hiszem, hogy olvassák. Viszont jön egy pillanat ami megváltoztat mindent. Mondják, hogy hűha, ez jó volt, ez nagyon kellett mára. Rájöttem, hogy mégis működik? Persze, persze, mondhatod, de ha eddig mondták, miért nem hitted el? Mert csak mondták, de nem éreztem, hogy az enyém az ő szava. Kitette az űrbe és nem érkezett meg hozzám.
Viszont most azt érzem, hogy csináld Kriszta, csináld! A szeretnivaló nő a szeretnivaló feladatával, így ahogy van, megfeszített rendszer nélkül lehet komfortos és harmónikus és örömteli.
És itt vagyok. Hiába hallottam, hogy de tehetséges, de okos - semmi köze ahhoz amit most érzek, ez egy ideig ok, nem tudok vele mit kezdeni, de rendben, de és akkor, akkor mi van?? Viszont semmi más készség nem kell ahhoz, hogy ez a szeretnivaló feladat működjön és velem együtt kitörjön, semmi más nem kell, csak hogy 0-24-ben dolgozzak. Ez nem valami rabszolga és önsanyargató izé, egyszerűen, ha valami foglalkoztat, az a zsigereimben van. Hallok egy szót, látok egy képet, megfog egy mozdulat - bármi ami belém beépül az jön tovább velem az írásokba. Figyelek és ezáltal teszem a dolgom, hogy legyen benne mindig fűszer és kacsintás, mert ettől érzem úgy, hogy összeállt valami. Ha a napom 1 picinyke részében sem tenném, akkor hiába vagyok tehetséges, egy semmitmondó írás lenne, egy odavetett szöveg, egy könyvből felolvasott részlet, egy hitelességtől mentes ocskaság.
Persze, eltolhatom a biciklit, de ha nem jön a robbanás, az érzés, hogy nem bírom nélküle, akkor megint levegő után fogok kapkodni? Mindennap teszem és ezért is élek és mégsem vagyok tőle boldog,mert úgy csinálok,mint aki nem tudja, hogy belőle jön ki minden... El kellett, hogy engedjem azt is, hogy ne magyarázzak meg mindent. Amikor félreértik az írásom és talán az jön le, hogy meg kell menteni, akkor rögtön tilkakoznék, hogy dehogyis. Leírtam, mert már kijön belőlem, mert már annyit rágtam belül a témát, hogy nem fáj és mosolygok rajta és örömmel és kellő meglátással tudok róla beszélni és már talán nincs vele sok dolgom. Amikor azt mondom, hogy a magány jó, akkor én ezt is gondolom. Az egyszerűség híve vagyok és nem annak, hogy az a jó, ha belelátsz mindent. Ha azt mondom, hogy nekem a magány jó, akkor én ezt sehogy másképp nem gondolom. Ezzel neked van utána dolgod és már nem nekem és hagynom kell magyarázat nélkül, mert a te magányodat nem ismerem.
Kiveszem a lelkemből és lerakom neked az asztalra.
Hé, Kriszta, nincsen semmi baj, minden a legnagyobb rendben van. !
Semmit nem kapunk örökbe, ajándékba kapunk ezt - azt, hogy érezzük jól magunkat, aztán vissza kell adni. Hogy ez rendben lenne? Nem tudom, de semmi sem állandó ez biztos. Hálát kell adni, hogy megtörtént és gyerünk tovább! Mondom magamnak és így könnyebb elfogadni azt a rengeted tennivalót, amit kapok. Dolgom van vele, megoldom vagy sem. Elengedem vagy valami lesz és aztán ennyi.
Kezem az adja a betűket és a sikert meg fogom és megélem, mert most van.
Az olvasás kitartást igényel a XXI. században, de ne mondj le róla.
