17/09/2024
A komfortzóna a jó meleg, ismerős, kényelmes közeg.
Ám néha érdemes kilépni belőle.
A pszichológiai problémák nagy része az önmagunkról való gondolkodásból fakad. Ha nincs önbizalmam, nincs hitem önmagamban, akkor minden új dolog félelmetessé válik. Pedig azt a világot éljük, amikor egy ember életében akár háromszor is szükség van arra, hogy szakmát váltson, és ahol a párkapcsolatok sem tartanak feltétlenül ötven évig.
Igen, ki kell lépni a komfortzónából akkor is, ha az ember negyven évesen elhatározza, hogy a már nagyobb önismeretének köszönhetően végre megtalálta a neki való szakmát és esetleg elkezd egy újabb egyetemet. Vagy a negyedik házasságához ismét újra kell kezdenie az életét az előző három kudarcos után. Ez ismét a komfortzóna elhagyását kívánja meg tőle, hisszen komoly erőfeszítés, újraépítkezés kezdődik.
De miért nehéz kilépni a komfortzónából?
Két fajta személyiségről mesélek, az egyik a kudarckerülő, a másik az újdonságkereső. A kudarckerülő személyiség a komfortzónán belül érzi magát biztonságban, az újdonságkereső pedig élvezi a kihívásokat, kíváncsi arra, hogy egy-egy új helyzetben mit él meg, hogyan oldja meg a problémákat. Az így szerzett rengeteg tapasztalat és siker építi az önképét.
Az, hogy egy gyerekben melyik alakul ki, az nagymértékben függ a szülőktől és a családi hiedelemrendszertől.
Ha egy szülő nem megóvni akarja a gyermekét, hanem olyan üzeneteket küld, hogy "menj, bátran, próbáld meg, sikerülni fog", akkor a gyerek azt tanulja meg, hogy bíznak benne a szülei, vélhetően képes a kihívás teljesítésére.
Már egész pici korban kezdődik az önmagunkról való tapasztalás. Amikor a gyermek nyúl a játék után, és eléri azt, vagy bárhogy erőlködik, nem sikerül neki, ez lesz az első sikere vagy kudarcélménye. Tehát már a motorikus mozgás fejlődésénél megtanulja gyermek, hogy az erőfeszítése jutalommal jár, vagy hiába való.
Ez bagatellnek tűnik, mégis óriási fontossággal bír.
A fejlődés során nagyon sok minden hat még az önképünkre, például az is, hogyan tanulok meg járni és mennyire könnyen tanulok meg beszélni.
Ezen kívül nagy jelentőséggel bír a környezet visszajelzése, reakciója. Ha bátorítanak, biztatnak, akkor azt érzem, hogy elhiszik rólam, hogy meg tudom csinálni.
Ezek az üzenetek kisgyermekkorban erősítik az önképünket. Mert ha ezzel ellentétben naponta tízszer elmondják, hogy mennyire ügyetlen vagyok, az egy évben 3650 alkalom, húsz éves koromra 73 000-szer hallom, és elhiszem, hogy valóban egy értéktelen lúzer vagyok.
Kisbabaként egy nagyon fontos élmény az, hogy reagál-e a szülő a jelzéseimre, kielégülnek-e az érzelmi szükségleteim?
Mert ha nem, akkor sérül az ősbizalom. Ez esetben az érzelmek megjelenése a félelemmel és szorongással kapcsolódik össze. Így azt tanulja meg a baba, hogy ő nem fontos, hiszen senki sem figyel rá.
Felnőttként jellemzően nem képes segítséget kérni, általában alárendelődően viselkedik, úgy, mint akinek a saját szükségletei nem fontosak, hiszen a referenciaszemélyektől sem kapta meg a figyelmet, akkor hogyan hihetné el azt, hogy idegeneknek fontos lesz az ő személye,figyelnek rá, és fontossá válhat majd.
Az önértékelésünket az is befolyásolja, hogy a család milyennek lát minket és mit vár el tőlünk. Akár egy hétköznapi helyzetben is. Ha soha nem tudunk megfelelni, akkor sérül az önbizalmunk, ezzel sajnos a negatív énképünk épül.
Az, hogy az eredeti családunkban milyen hiedelemrendszer uralkodik, a szülők mennyire képesek beszélni az érzelmekről, a családtagok hogyan gondolkodnak magukról, befolyásolják az önértékelésünket.
Ezek a transzgenerációs minták.
Azok a sémák például, hogy "a világ félelmetes", "nekem soha semmi nem sikerül", "nem vagyok értékes" meggátolja az újdonságkereső személyiség kialakulását.
A komfortzónán belül maradt emberek nem hozzák magukat helyzetbe, mert félnek a kudarctól és a sikertelenségtől, hiszen már gyermekkorban megtanulták, a világ félelmetes és én nem vagyok szerethető. A kudarckerülő emberekben a félelem erősebb, nehéz elhinniük, hogy a negatív tapasztalat által is rengeteget tanulunk önmagunkról. Mégpedig olyan dolgokat, amiket a sikeres probléma megoldás során nem.
Tehát a kudarcokra is szükségünk van.
Szülőként nagymértékben tudjuk segíteni azt, hogy bátor, újdonságkereső gyermeket neveljünk, aki félelem nélkül éli az életét, hisz magában, és nem ijed meg az új lehetőségektől, hanem csillogó szemmel, bátran teszi próbára magát.
"Legtöbbünkben jóval több rejtett képesség szunnyad, mint amennyit valaha is megvalósítunk. Gyakran éppen a bátorságunk hiányzik hozzá." Gary Chapman
+Fotó: Tkliwi nihiliści opanowujący pozycję dystansu)
