15/11/2025
Drága anyucikám!
Kérlek, segíts nekem! Ne kérdezd meg tőlem, mennyi kiflit vegyél. Én nem tudom. Nagyon szeretem a kiflit, de hogy mennyire van szükség, azt te sokkal jobban tudod nálam. Azt se kérdezd meg, menjünk-e játszótérre. Vagy hogy mikor menjünk onnan haza. Én azt hiszem, bármeddig tudnék ott játszani, mégis te tudod jobban, hogy nekem már hamarosan ebédelnem és aludnom kell.
Én még nem tudom megkülönböztetni az akaratomat az érzéseimtől. Amit akarok, azt érzem, és amit érzek, azt akarom.
De te már tudod, hogy az érzések milyen gyorsan jönnek-mennek. Én még csak most kezdem ezt felfedezni. Ezért kérlek benneteket kedves szüleim, segítsetek nekem nem mindig az én aktuális érzéseim szerint menni! Tereljetek engem ebben szeretettel. Tereljetek úgy, hogy ne legyen mindig az, amit én mondok, amit én akarok. Adjátok meg nekem a kereteket.
És drága apucikám! Ha megkérdezem, mitől jár a villamos, nem kell nekem elmondanod az egész elektromos mechanikát. Igazából csak kapcsolódni akarok veled, és már látom, hogy te úgy tudsz velem a legjobban, ha magyarázol. Én ehhez alkalmazkodom, mert úgy látom, így szeretsz, hát én is így szeretlek. De igazából elég lenne nekem annyit mondanod, hogy azért jár, hogy eljussunk a nagyihoz. Vagy kérdezd meg, én mit gondolok. Mert lehet, hogy csak én szeretnék valamit súgni neked. És ha rosszul mondom is az elektromechanikai törvényeket, mert hát hogyne mondanám rosszul, akkor sem kell kijavítanod. Ráér majd iskolában.
Drága szüleim! Kezdjétek velem kicsiben! Kicsinek kicsit. Nem kell még tudnom a naprendszer bolygóit, viszont jó lenne, ha be tudnám kötni a cipőmet! Ha fel tudnám egyedül is venni a kabátomat. Adjatok nekem időt, hogy gyakorolhassam magam. Ne csináljátok meg helyettem, amit már én is meg tudok. Nektek is könnyebb lesz így velem.
Ja, és fel ne tegyetek a mászókára! Hadd másszak csak odáig, amíg bírok. Így fogom megtanulni a testem határait, így nem leszek vakmerő, csetlő-botló. Mert én megcsinálom, amennyit meg tudok. És ahogy gyakorlom magamat, egyre többet fogok tudni. De ha mindig megcsináljátok helyettem, levesztek, feltesztek, akkor én hogy fejlődjek?!
És tudom, hogy nem mindig örülsz anyuci a koszos ruhámnak, de hidd el, nem tehetsz jobbat velem, mint hogy hagysz sarazni, homokozni, esőben, hóban, napsütésben szaladgálni, játszani. Minél többet kint a szabadban. Találkozni az elemekkel, megszeretni a természetet, megismerni a változásait. Így fogok az élet változásaihoz is könnyebben, természetesebben alkalmazkodni, mire megnövök. Nem lesz számomra annyira furcsa, ha változnak a dolgok.
Ó, és persze semmiképp ne féljetek nekem nemet mondani. Még akkor se féljetek, ha dühös leszek, ha toporzékolok, ha nem úgy vannak a dolgok, ahogy én akarom. Nem fogom azt hinni, hogy nem szerettek. Sőt! Biztonságban fogom érezni magam és hálás leszek, ha nem nekem kell dönteni. Ha azt érezhetem, hogy ti pontosan tudjátok, mit, mikor, miért csinálunk – anélkül, hogy ezt velem mindig megbeszélnétek. Csak csináljuk. Mert én elsősorban nem a szavakból értek, hanem a tettekből. Abból, ami bennetek van. Amilyenek ti vagytok. Úgy mindenhogy.
Szóval legyetek ti családi életünk karmesterei. Mert ti vagytok a nagyok. Én meg a kicsi. A ti kicsitek.
