Bereczki Enikő, generációs szakértő

25/01/2026

Tizenvalahány évvel ezelőtt egy egyházi gimnáziumban holokausztoktatási projektet tartottam diákoknak. interdiszciplinárisan épít***em fel az alkalmakat: a történelem mellé irodalmat, művészeteket, idegen nyelvet és hittant kapcsoltam, mert ezek együtt segítenek igazán megérteni az emberi felelősséget. Ezt az igeverset is beemeltem az Apostolok cselekedeteiből:
“Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten, hanem minden nemzetben kedves őelőtte, aki őt féli, és igazságot cselekszik.”
Amikor az igazgató meglátogatta a foglalkozást, megérint***e, amit csináltunk. Azt mondta: még a jó szándékú közösségekben is kialakulhatnak pozitív sztereotípiák bizonyos csoportokkal kapcsolatban – és aki nem tartozik ezekbe, könnyen érezheti magát kevesebbnek. Ezért is volt fontos az üzenet: a Jóisten nem kivételez, nincsenek „jobb” vagy „kevésbé jó” emberkategóriák előtte.
Azóta sokszor eszembe jut ez, amikor a közbeszédben olyannal találkozom, mint hogy vannak „agresszív, barbár népek” és velük szemben „úri népek”. Mintha néhány jelző elegendő lenne ahhoz, hogy embereket helyezzünk el egy láthatatlan ranglétrán.
Ugyanez a logika jelenik meg akkor is, amikor arról esik szó: vannak munkák, amelyeket magyar ember nem vállal, ezért azokat a romákra kell bízni. Mintha a munka nem emberi tevékenység lenne, hanem származás vagy státusz kérdése. Eszembe jutott, hogy diákként nyáron a Várban dolgoztam egy szuvenírboltban eladóként, sőt, a mosdót is én takarítottam. Nem lettem tőle kevesebb, nem veszít***em el sem méltóságot. Egyszerűen dolgoztam. A munka nem szégyen –a megbélyegzés az. Ezt mutatta meg Jane Elliott 1968-as „kék szem – barna szem” kísérlete is. Harmadikos gyerekeket osztott két csoportra egyetlen külső jegy alapján. Egyik csoport „jobb”, a másik „rosszabb” lett – és azonnali következmények: agresszió az egyik oldalon, szégyen és visszahúzódás a másikon…elég egy címke, és az emberek elkezdenek úgy viselkedni, ahogyan elvárják tőlük. Jóisten előtt nincsenek „úri” és „barbár” népek, „jobb” és „rosszabb” emberek. Nincsenek akik csak „takarításra jók”. A különbségek nem ott kezdődnek, mit dolgozunk vagy honnan jövünk, hanem ott mit kezdünk a szavainkkal, hatalmunkkal és egymással.
Fotóm mókás története a kommentben⬇️

18/01/2026

Korábban részt vettem a Víg Szalon Impro előadásán, és bevallom, egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha a Beugró egyik jelenetében lennék! 🎭

Varga-Járó Sára, Karácsonyi Zoltán és Sághy Tamás az témájához kapcsolódóan improvizáltak, a különböző generációk között kiéleződő szituációk és karakterek pedig néha teljesen váratlan fordulatokat vettek – pont úgy, ahogy a legjobb improvizációs műsorokban.

Az est moderátora Novák Péter volt, én pedig segít***em kibontani a karaktereket és a történetek mögötti jelenségeket – és közben még a nevetésre is maradt idő! 😄

Köszönöm a meghívást Kopek Jankának, a Szalon kulturális managerének🙏

18/01/2026

Korábban részt vettem a Víg Szalon Impro előadásán, és bevallom, egy pillanatra úgy éreztem magam, mintha a Beugró egyik jelenetében lennék! 🎭

Varga-Járó Sára, Karácsonyi Zoltán és Sághy Tamás az témájához kapcsolódóan improvizáltak, a különböző generációk között kiéleződő szituációk és karakterek pedig néha teljesen váratlan fordulatokat vettek – pont úgy, ahogy a legjobb improvizációs műsorokban.

Az est moderátora Novák Péter volt, én pedig segít***em kibontani a karaktereket és a történetek mögötti jelenségeket – és közben még a nevetésre is maradt idő! 😄

Köszönöm a meghívást Kopek Jankának, a Szalon kulturális managerének🙏

14/01/2026

Milyen jó, hogy ilyen tartalmakkal is megismertethetjük a mai gyerekeket ⬇️

12/01/2026

✨ Nagy örömmel osztom meg, hogy felkérést kaptam a Családi Jog tudományos szakfolyóirattól egy tanulmány megírására! A tanulmány már elkészült de nem volt időm róla posztolni…

A téma különösen közel áll hozzám:
„Digitális szakadék a családban – mit élnek meg a generációk a képernyők mögött?” 💻👨‍👩‍👧‍👦

A felkérést dr. Kőrös András, nyugalmazott kúriai tanácselnök és a Családi Jog főszerkesztője adta át nekem – szakemberként és emberként is nagy tisztelettel tekintek rá.

Mediátorként és generációkutatóként nap mint nap látom, mennyire eltérően élik meg a digitális világot a különböző korosztályok. Egy kutatás során például azt tapasztaltam, hogy a 60+ korosztály gyakran nem érzékeli a digitális kommunikáció csendes hatalmi nyomását, míg a fiatalabbak a chat-üzenetekben és üzenőfalakon történő „nem válaszolást” vagy késlekedést komoly konfliktusként élik meg. Ez a jelenség már valós jogi hatással is bírhat, hiszen a családi mediációban a látszólag apró digitális gesztusok félreértése komoly vitákat okozhat, és befolyásolhatja az egyezségek kialakítását.

A tanulmány során különösen fontos volt számomra a tudományos alaposság és a hiteles hivatkozások. Hiszek benne, hogy az adat- és kutatásalapú megközelítés valóban segíthet megérteni a generációk közötti különbségeket, és új perspektívát nyújthat a családjogi szakembereknek.

Hálás vagyok ezért a lehetőségért, és bízom benne, hogy a tanulmány hozzájárul a generációk közötti párbeszédhez, és támogatást nyújt mindazoknak, akik a családjogi területen dolgoznak a legnehezebb helyzetekben.

07/01/2026

Mintha a nagymamámat látnám a képen…
Ott csoszog a hóesésben, kendő a fején, a bicikli meg úgy viselkedik, mint egy makacs kecske: se előre, se hátra, dee a nagymama-féle emberek nem ijednek meg a nyekergéstől, se a hótól, se az élet bármelyik fura hangjától. A hó úgy esik, mintha valaki kiszakította volna a dunyhát az égen, de ő ettől nem jön zavarba. Mi már rég telefonért kapkodnánk, hogy kiderítsük, jön-e a busz, vagy hogy hány réteg kesztyűt ír elő a túlélési útmutató.

És közben eszembe jut: mennyi minden benne van ebben az egyszerű jelenetben!
Kitartás, praktikum, józan ész. És mindezt olyan természetességgel teszi, mintha ez volna a világ leglogikusabb dolga.

Ez a kép számomra egy élő népmese:
ahol a főhős nem csillog, nem pózol, nem vár tapsot – csak végzi a dolgát.
És ebben a csendes elszántságban van valami végtelenül megható és végtelenül vicces is. Néha azt érzem, hogy ez a kép egy komplett életvezetési tréning rövidített változata:
• Kitartás: ha nem tudsz rajta menni, tolod.
• Rugalmasság: ha hó van, akkor hóban.
• Prioritások: el kell jutni valahová, és kész.
• Minimalizmus: a bicikli nem elektromos, nem karbonkönnyű, nem app-vezérelt — és mégis működik.

Nagy hó esett, amikor a fényképész útnak indult.
- Ez biztosan jel - gondolta, - hiszen ilyenkor olyan tiszta és csöndes minden.
Ő pedig a tiszta és a csöndes dolgokat igazán kedvelte.
Lábán elnyűtt, sáros cipő volt. Gyalog érkezett. Ki tudja honnan, senki sem kérdezte, talán már ő maga sem emlékezett: otthona az út volt. Maga a vándorlás.
- Fényképész vagyok. - mondta határozottan bemutatkozóként. Ezzel megelégedtek az emberek.
Minden vagyonát, a fényképezőgépét egy oldaltáskában hordta. Mindig a keze ügyében volt. Mutatóujja, mintha kényszeresen keresné az exponáló gombot, folyamatos készenlétben állt.

A tiszta és csöndes pillanatokat szerette.
Aznap meg is látta az öregasszonyt. Biciklit tolt a hóban, csíkos szatyrában friss tejet vitt haza. A fényképész bizonytalanul követni kezdte... Az emberek akkor még ritkán találkoztak fényképésszel.
Ahogy lépdelt utána, az idős asszony megérezte hogy valaki figyeli. Hátrafordult és lassan intett a kesztyűs kezével, hogy jöjjön közelebb a fényképész.
- Jó reggelt! Havazik. - mondta az asszony. - Maga kinek a lánya?
Jól ismerte ezt a kérdést a fényképész, hiszen már számtalanszor feltették neki.
- Fényképész vagyok. Vándorolok. - válaszolta kurtán.
- Havazik. - jegyezte meg újra az asszony.
- Elkísérhetem egy darabon? - kérdezte a fényképész.
- Lehet. - vet***e oda halkan az idős asszony, és megállt, hogy megigazítsa fejkendőjét.
Némán meneteltek tovább, csak a hó ropogott talpuk alatt.
A fényképész oldalra nézett, és tudta, hogy aznap reggel ezért indult el. Az öregasszony miatt. Szerette volna megörökíteni. Szíve hevesen dobogni kezdett. Mindig nehéz azonban feltenni a kérdést: "készíthetek egy fotót?" A visszautasítás mély nyomokat hagy.

Ropogott a hó, a fényképész ujja pedig lassan a fényképezőgépre siklott. "Mi az, amit biztosan nem fogok megbánni?" - t***e fel magának a kérdést, ami mindig átgördít***e az ilyen helyzetekben.
- Szeretném lefényképezni. - bökte ki végül lassan, minden szótagot finoman lehelve az asszony felé.
A szoknya meg sem torpant. Tovább ringott Emer néni lépteinek ütemére.
- Lehet. - válaszolta Emer néni.
A fényképezőgép kattant. "Talán nem lett teljesen éles fotó." - gondolkozott el a fényképész, de esze ágában nem volt megismételtetni a pillanatot Emer nénivel.
- Majd eljövök tavaszra és hozok magának papírképet. - mondta szelíden.
Emer néni elmosolyodott.

Útjaik elváltak a Csillaghegyi út végén, és az idős asszony hosszasan integetett a fényképész után, azon tűnődve, hogy meg sem kérdezte, honnan jött a fényképész, és miért. De nem számít.

A fényképész útnak indult, ki tudja merre, talán Varsány felé, nyomai még egy ideig látszódtak a hóban, de estére már csak a szarvasok tudták volna kiolvasni, hogy erre járt valaki.

A hó tisztán és csöndesen befedte emlékét.

06/01/2026

Generációkutatóként sokat beszélek trendekről, számokról, különbségekről.
De ma nem erről szeretnék írni.
Ma valami egészen egyszerűről. Olyanról, amit mind értünk, vágyunk is rá, mégis egyre ritkábban gyakoroljuk, éljük meg: az értő figyelemről.

Arról, amikor nem válaszolunk azonnal.
Amikor nem vágunk közbe.
Amikor nem azért hallgatunk, hogy visszatámadjunk, magunkat igazoljuk, hanem azért, hogy megértsünk.

Robert Waldingerék Harvardon végzett hosszú távú kutatása -amely több évtizeden át követte emberek életét – arra jutott, hogy nem a siker, nem a pénz, nem a státusz a legfőbb védőfaktora a mentális egészségnek, hanem a minőségi emberi kapcsolatok. (A kutatásról készült könyv magyarul is megjelent, címe: A jó élet)
És ezek alapja nem más, mint az, hogy valaki valóban figyel ránk.

Nem véletlen, hogy Carl Rogers, a személyközpontú pszichológia egyik legnagyobb alakja így fogalmazott:

„Amikor valakit igazán meghallgatnak, ítélkezés nélkül, az önmagában gyógyító.”

Az elmúlt években minden generációtól ugyanazt hallom:
– „Nem figyelnek rám.”
– „Nem értenek meg.”
– „Mindegy, mit mondok.”

Z generációs fiataloktól, kiégett középvezetőktől, túlterhelt szülőktől, magányos nagyszülőktől.
Más szavakkal, de ugyanazzal az érzéssel.

Irvin D. Yalom pedig – aki egész életében emberi történetekkel dolgozott – ezt mondja erről:

„A gyógyulás egyik legerősebb forrása az az élmény, hogy az ember nincs egyedül az érzéseivel.”
(The healing factor is the experience of not being alone.)

Nem tanács kell ilyenkor.
Nem gyors megoldás.
Hanem jelenlét.

Közben körülöttünk egyre hangosabb a világ.
Vélemények ütköznek, ellenségképekkel riogatnak, kommentekkel sebeznek, címkék röpködnek.
Gyorsan próbáljuk eldönteni, ki milyen, ki
hová tartozik, ki van ellenünk vagy mellettünk.
És közben elfelejtünk figyelni.

Pedig az értő figyelem nem nagy gesztus.
Nem kerül pénzbe.
Nem igényel még tökéletes szavakat sem.

Néha csak annyit, hogy:
– „Meséld el. Meghallgatlak.
– „Értem, hogy ez neked nehéz.”
– „Most nem érdemes ezen vitatkozni, csak itt vagyok.”

A kutatások és a személyes tapasztalataim is ugyanarra mutatnak:
a fiatalok nem tökéletes (de hiteles, őszinte) válaszokat keresnek,
a középkorúak nem mindig megoldóemberi szerepbe vágynak,
az idősebbek pedig gyakran csak azt szeretnék érezni, hogy még igenis számítanak.

2026-ra ezért nem újabb módszert, nem újabb platformot, nem újabb szlogent ajánlok.
Hanem valami régit, amit viszont majdnem elfelejtettünk:

👉 értő figyelmet.

Mert amikor figyelünk, csönd lesz.
És ebben a csöndben gyakran több erő van, mint ezer kiabáló mondatban.

Talán ez lehetne a közös nyelvünk.
Generációk között.
Ember és ember között.

24/12/2025

Köszönöm mindenkinek, aki figyelemmel, nyitottsággal és gondolatokkal jelen volt itt az év során. Akik ellátogattak az oldalamra, olvasták a a könyvemet vagy a blogomat, eljöttek egy előadásra, részt vettek egy tréningen – vagy csak csendben követtek és gondolkodtak velem együtt.

Kellemes, békés karácsonyi ünnepeket kívánok, és olyan új évet, amelyben több megértés, több valódi párbeszéd és kevesebb zaj jut mindannyiunknak.🌲🌟

Az ünnepi időszakban különösen sokat gondolok ezekre a sorokra:

„Azért van síró, hogy vigasztald,

Az éhező, hogy teríts neki asztalt.

Azért van seb, hogy bekösse kezed,

Vak, elhagyott azért van, hogy vezesd.

Az irgalmat kínok fakasztják.

Mélység felett van csak magasság.”

(Bódás János: Valahol ki van jelölve a helyed…)

Legyen helyünk egymás mellett – az ünnepekben és az új évben is.

23/12/2025

Marcsival egy céges tréningemen találkoztam (nevét most megváltoztattam). Egy nagyvállalat csoportvezetője volt: ötvenes évei elején járó, alacsonyabb, jól öltözött, szőke hajú nő, határozott fellépéssel, mégis meleg, figyelmes jelenléttel. A cégnél szerették. Nemcsak azért, mert pontosan látott számokat és kockázatokat, hanem mert példát mutatott abban is, hogyan lehet embernek maradni egy szervezetben. Figyelt az idősebb kollégák tapasztalatára, és ért***e a fiatalabb generációk igényeit.

A karácsonyi céges előadásom után odajött, idézett a könyvemből. Nem válaszokat kért, hanem összefüggéseket keresett. Ebből arra következt***em: művelt, tájékozott, belül is rendezett nő.

Otthon azonban -megtudtam – mintha mindez nem számított volna. A határozott, kompetens csoportvezető szerepe az ajtón kívül maradt. Bent nem partner volt, hanem kiszolgáló személyzet. Nem kérdezték, mire van szüksége, csak azt, mi nincs még készen.

A karácsonyi rendezvényen egy panorámás dunakanyari szállodában vacsoráztunk, ahová a cég vezetői két napra kitelepültek. A svédasztalnál egy kétszemélyes asztalhoz ültünk, ahol tovább kérdezett: generációkról, családi mintázatokról, kimondatlan feszültségekről. Estére már kifacsaradottan fáradt voltam, mégis tudtam megtenni, hogy ne figyeljek. A desszertnél már éreztem, hogy amit hallok, nem magyarázható pusztán generációs különbségekkel.

Megkértem, mesélje el a tavalyi karácsonyt.

Marcsi ilyenkor mindig korábban ébredt. Nem azért, mert dolga volt, hanem mert a teste tudta: nehéz nap következik. Az ünnepek előtt melíroztatta a haját. Apró, csendes gesztus volt önmaga felé, mégis előre érezte a megjegyzést.

Az anyósa a vacsoraasztalnál nevetve szólt oda, hogy ki van hipózva a haja. Nevetés futott végig a családon. Senki nem szólt rá. Marcsi mosolygott. Megtanulta, hogy az ünnepek túlélése gyakran nem a beszéden, hanem a hallgatáson múlik.

A férje ilyenkor elnézett fölötte. Ha Marcsi jelezte, hogy fáj neki, amit hall, a válasz mindig ugyanaz volt: nem érted a viccet, ne légy ilyen érzékeny, anyám nem akart rosszat, csak butuska szegény. Így tanulta meg lassan, észrevétlenül, hogy amit érez, az megkérdőjelezhető. Nem a mondatok voltak durvák, hanem az, hogy rendre eltörölték a valóságát.

A nagyfia ezt a mintát pontosan átvette. Időnként a keresztnevén szólította, csúfos hangsúllyal. Marisnak nevezte. Marcsi összerezzent, de nem szólt. Tudta, mi áll mögötte: a fiú dühös volt. Nem kapott annyi pénzt az ünnepee, amennyit szeretett volna. Ebben a családban a szeretet és a jogosultság régóta összecsúszott.

Marcsi a cégnél csoportvezető volt. Egyedül ő volt ilyen magas, felelős pozícióban a családban. A munkájáról mégsem kérdezték és okosabbnak tartotta, ha nem is beszél magáról. Ha megt***e volna, beképzeltnek tartották volna. Így inkább kérdezett. Hogy vagytok. Hogy sikerült a konyhaátalakítás. Hol vetteték ezt a szép kutyát. Milyen volt az év. Az apósa, az anyósa, a sógora, a sógornője válaszolt. Visszakérdés nem érkezett. Marcsi lassan eltűnt a saját asztalánál.

Ott ült az édesapja is, akit mindenki Tatának hívott. Csendben evett. Nem nevetett a beszóláson, de nem is szólt közbe. Nem védte meg. A hallgatása régi volt, ismerős. Marcsi gyerekkora óta tudta, mit jelent ez a csend.

Négy nappal karácsony előtt derült ki, hogy a férje a közös vállalkozásból származó pénzt átutalta egy olyan számlára, amihez Marcsi nem fért hozzá. Nem volt vita. Nem volt magyarázat. Csak egy mozdulat, amely mindent a helyére tett.

A vacsora után kiléptünk a szálloda elé. A levegő hideg volt és tiszta. A háttérben a kivilágított visegrádi vár fényei rajzolódtak ki. Egy ideig némán sétáltunk.

Aztán halkan megszólaltam.

Marcsi, mondtam, tanulmányozod a generációs különbségeket, és ez valóban fontos, hasznos tudás. De amit otthon megélsz, az nem ebből fakad. A feszültség nem a generációk vagy a korosztályok eltéréséből születik, hanem abból, hogy egy rejtett bántalmazó környezetben élsz.

Nem válaszolt azonnal. Csak állt, és nézte a vár fényeit. Mintha először nem tanácsot kapott volna, hanem szavakat arra, amiben addig névtelenül volt egyedül.

Bár a munkám során generációs különbségekkel foglalkozom, újra és újra azt látom a rengeteg történeten keresztül, amit megosztanak velem: sok családban nem a generációs eltérés okozza a legnagyobb feszültséget. A generációs nyelv gyakran csak elfedi azt, ami mélyebben zajlik: a határok hiányát, a kimondatlan hatalmi játszmákat, a rejtett érzelmi vagy anyagi bántalmazást.

Mit kezdhetünk ezzel karácsonykor, ha hasonló a légkör: játszmák és hiányzó tisztelet uralja a családot? Az idősebbeknek ilyenkor gyakran jobban fáj, mert ők már megtapasztalták, hogy a szeretet nem automatikus, és a kimondatlan feszültségek régebbi sebeket is felnyitnak. Nem kell mindent megoldanunk, és nem kell rendet tennünk mások lelkében. Elég, ha komolyan vesszük a saját érzéseinket, és megőrizzük a méltóságunkat. Ha amit átélünk, fáj, az jelzés. Ha újra és újra elhallgattatnak, az is információ. Talán a legnagyobb ajándék, ha karácsonykor nem magyarázzuk tovább azt, ami bánt, miközben önmagunk és mások emberi méltóságát tiszteletben tartjuk.

Ez már nem generációs kérdés. Ez az emberi méltóság megőrzése.
rajongók

22/12/2025

Karácsony előtt mindig eszembe jut,
hogy mennyire könnyű félreérteni egymást azokkal, akiket a legjobban szeretünk.

Egy mondat.
Egy hangsúly.
Egy sóhaj az asztalnál.

Az idősebb szeretteink más világban nőttek fel.
Máshogy tanulták, mit jelent tisztelni, kérdezni, hallgatni.
És sokszor nem keményebbek – csak sebezhetőbbek.

Ilyenkor, az ünnepek közeledtével különösen fontos lenne,
hogy ne „jól érveljünk”, hanem kapcsolódjunk.
Hogy ne megnyerjük a beszélgetést, hanem megtartsuk egymást.

Erről írtam egy néhány éves blogposztomban:
hogyan kommunikáljunk az idősebb szeretteinkkel úgy,
hogy a karácsonyi találkozás ne feszültséget, hanem közelebb kerülést hozzon.

👉 A cikk első része itt olvasható:

Légy együttérző!
A fizikai változások okozta kihívások, (például a lassabb mozgás, a feledékenység, a rászorultság érzése és a gyász) csak néhány a viselkedési formák közül, amelyekkel szembesülhetünk. Nagyon hasznos, ha egy pillanatra is egy idősebb bőrébe bújunk.
Például: "Annyira kedvetlen ma. Nem lehet könnyű a rokonai vagy házastársa nélkül élni.”

Figyelj rá!
Hallgasd meg, ne szakítsd félbe. Ne érezz késztetést arra, hogy betöltsd a beszélgetések során előforduló csend időszakait. Egy rövid szünet azt jelentheti, hogy az idősebb szeretted a válaszán gondolkodik, és nyugodtan végiggondolja a beszélgetést vagy a válaszadás módját. A szleng és a divatos kifejezéseket érdemes kerülni. Ha mégis használnánk ilyeneket, magyarázzuk el jelentésüket.

Fogadd el a véleménykülönbségeket!
Még a legösszetartóbb családokban, baráti társaságokban sem ért egyet mindig mindenki mindenkivel. Tiszteld a véleményét ugyanúgy, ahogy szeretnéd, hogy ő is tisztelje a tiédet. A kritika és az ítélkezés védekezésre készteti az idős személyt. Ehelyett ragaszkodj az „én” kijelentésekhez, például: „Aggódom, mert úgy tűnik, mintha fogytál volna..."
Tovább: https://panpeterstop.blog.hu/2022/12/21/hogyan_kommunikalj_idosebb_szeretteiddel

22/12/2025

⬇️🎄