20/03/2026
Van, amikor egy teljesen hétköznapi bénázás nyit meg valami egészen mélyet.
Ma délután (khmmm) kicsit szétszórtan érkeztem a rendelésre…és a bejáratnál tudatosult bennem: a kulcsom az irodához otthon maradt.
Gondolom ismerős lehet az a pillanatot, amikor egy másodpercre lefagysz, amikor érzed, hogy „WTF, most mit kezdjek ezzel a helyzettel”?
Biztos voltam benne, hogy nem akarom lemondani az ülést. Tudtam, hogy fontos, nekem is, neki is.
Így azt javasoltam: üljünk be egy kávéra a Lövőház utca egy csendesebb részén, amíg megérkezik a kulcs. Aztán a kávézó teraszán, az emberek között, háttérzajban, elkezdődött a beszélgetés. Ugyanazzal a mélységgel, figyelemmel, és mégis: valahogy egészen másképp.
Nem volt zavaró a külvilág, sőt, volt benne valami különös szabadság. Valami élő, valami „kint történik az élet” érzés.
Aztán megérkezett a kulcs (hála a fiamnak, akinek így a pénteki énideje bukó lett), felmentünk a rendelőbe.
És ahogy beléptünk… “megérkeztünk”, de máshogy. Ismerős színek. A parketta ropogása, a szarvasok a képen, a könyvek hallgatása mögöttem. A kanapé. A fotel. A jegyzetfüzetem. A jól ismert biztonság.
És valami, amit addig talán észre sem vettem ennyire tisztán: hogy a tér megtart.
Mindig azt gondoltam, hogy a terápiás biztonságot főként a jelenlét hozza létre.
Az én figyelmem. Az ő nyitottsága. A kapcsolat.
De ma valami nagyon élesen kirajzolódott bennem: a tér is dolgozik. A falak. A csend. Az ismerősség. Az, hogy „itt lehet lenni”.
És amikor kintről érkeztünk vissza ebbe a szobába, mintha egy láthatatlan erőtér ölelt volna körül minket, a biztonság, a nyugalom, a megérkezés érzése.
És közben ott volt bennem a 🙏hála. A kliensem rugalmasságáért, a saját nyitottságomért és azért, hogy ebben a “térben” lehetek.
Mert néha csak akkor vesszük észre, mennyire megtart minket valami, amikor egy 🤍kicsit nincs.