Hipnózis Siófok

08/09/2025

Sziasztok!

Nap mint nap látom, hogy a gyerekek lelkében nem a saját, hanem a szüleik árnyai nyomják a súlyt. Ez az írás megerősít abban, amit a hipnózis terápiában is tapasztalok: ha a szülő gyógyul, a gyerek is felszabadul. És ha a kettő egyszerre történik, a változás nemcsak gyors, hanem valódi és maradandó.

A következő beszámoló egy igazán eredményes közös munkáról szól!

„A gyerekek rezgése és a szülők árnyéka” – egy fiatalokkal dolgozó energetikai gyógyász vallomása!

Amióta csak ezzel a hivatással foglalkozom, egyetlen dolgot biztosan megtanultam: a gyerekek energiamezője törékenyebb, mint bármi más. Minden rezdülést, minden árnyalatot átvesznek a környezetükből, főleg a szüleiktől. És itt kezdődik az én munkám igazi próbatétele.

Csak fiatalokkal dolgozom. Azokkal, akiknek a lelke még formálódik, akik még nem tudják, hogy az a nyugtalanság, ami a mellkasukban feszít, nem is az övék. Akik nem értik, hogy miért nem tudnak aludni, miért fáj a hasuk, vagy miért érzik magukat állandóan idegesnek, pedig „minden rendben” van körülöttük. Szeretve, támogatva, gondoskodva van róluk. De ők csak érzik a hullámokat. Érzik anya és apa fáradtságát, elfojtott vitáit, szorongását a jövő miatt, a folyamatos rohanást, a pénz miatti aggodalmat, stb.

És amikor hozzám kerülnek, látom rajtuk mindezt. Érzem, ahogy a testük energiamezejében ott rezeg a szülők feszültsége. Néha olyan sűrű ez az energia, mintha egy nedves takarót borítottak volna a gyerek szívére. Kezelésről kezelésre bontom le ezeket a rétegeket. Látom, ahogy a légzésük mélyül, a válluk lejjebb ereszkedik, a tekintetük újra fényleni kezd.

De van egy pillanat, ami mindig nehéz. Amikor a következő alkalommal újra bejönnek az ajtón és látom, hogy a munka nagy része újra romokban. Mert közben otthon, nap mint nap, a szülők ugyanazt a fáradt, aggodalmakkal terhelt rezgést sugározták feléjük. És a gyerek, mint egy antenna, újra és újra magába szívta mindezt.

Ez a legnehezebb része a munkámnak: tudni, hogy elérünk valami jót, de a forrás, ahonnan a probléma ered, még mindig ott van, érintetlenül.

Sokáig kerestem, kutattam, milyen módszerrel lehetne a szülőknek is segíteni. Olyat, ami nem csak felületi változást hoz, hanem a mély, tudatalatti rétegekig elér és tökéletesen kiegészíti az én munkámat. Azt akartam, hogy a gyerek ne csak a kezelőasztalnál gyógyuljon, hanem otthon is egy támogató, harmonikus energiamezőben éljen.

Ekkor találtam meg Attila hipnózis terápiájára és munkásságára. Többször is beszéltem vele és találkoztunk is mire úgy döntöttem, hogy kezdjük el a közös munkát. Az elmúlt több mint egy évben láttam, hogy ahogyan Te, Attila, a felnőtteknél bontod le a félelmeket, feszültségeket és régi minták rétegeit, én pedig a gyerekeknél oldom a lerakódott terheket, akkor valami egészen más történik. A változás nemcsak gyorsabb, hanem tartós is lesz.
Amikor a szülő lelki állapota rendeződik, a gyerek nem a régi, nyomasztó rezgésekkel teli térbe tér haza a kezelésem után, hanem egy könnyebb, nyitottabb, szeretettel telibb közegbe. Ilyenkor a gyógyulás nem visszalépésekkel tarkított, hanem egy folyamatos, emelkedő folyamat. A gyerekek szó szerint kivirágoznak. Nem csak a mosolyuk tér vissza, hanem az a belső nyugalom is, amihez minden gyereknek joga van.

Szeretném itt, nyíltan és szívből megköszönni, Attila, a munkádat és a hozzáállásodat. Azt, hogy ennyire tisztán és érzékenyen tudsz dolgozni a felnőttek belső világával. Azt, hogy mindig a lényegre figyelsz, és soha nem veszíted el a fókuszt, ami a valódi gyógyulás. Neked köszönhetően a közös munkánk nemcsak kiegészíti egymást, hanem megsokszorozza a hatását.

Így már nemcsak a gyerekeket, hanem egész családokat tudunk egy harmonikusabb, egészségesebb rezgésbe vezetni.

Kedves Enikő!
Mit is írhatnék leveledre. Nagyon köszönöm a bizalmat és a szép szavakat. Jó érzés látni, benne lenni abban a folyamatban, hogy a közös munkánk ilyen mélyen és érezhetően tud hatni. Hálás vagyok, hogy együtt dolgozhatunk azon, hogy a gyerekek és a családok élete könnyebb, harmonikusabb legyen.

Szeretettel,
Attila

https://hipnozisiofok.blogspot.com/2025/09/a-gyerekek-rezgese.html

Hipnózis ülésre bejelentkezés/érdeklődés:

Kósa Attila
+36707767937

04/09/2025

29/08/2025

Sziasztok!

"Mi történik, ha egy hatéves kislánynak azt mondják: miattad halt meg anyád?"

Kata története számomra is szívbemarkoló volt. Egy erős, sikeres nő állt előttem, de belül egy kislány küzdött, akinek soha nem volt elég, bármit is tett. De kitartó és változni akaró elszántsággal megérkezett oda, ahol nem a teljesítmény számít, hanem ő maga.

Sziasztok!

Katalin vagyok, bár jobban szeretem a Kata megszólítást, mert apukám hívott Katalinnak. 37 éves vagyok, saját vállalkozásomat vezetem, amit a semmiből építettem fel önerőből. Mára a csúcsra járattam és a maximumon is tartom, mint oly sok mindent az életemben. Nagyon odafigyelek a táplálkozásomra, sportolok, folyamatosan képzem magam, megjelenésem kifogástalan. Minden cselekedetem előre meg van tervezve. Magabiztos és határozott vagyok abban a szektorban, amit inkább a férfiak uralnak. És ezeket nem azért írom le mert dicsekszem vele, hanem azért, hogy lássátok, hogy hova vezetett a gyerekkorom neveltetése. Semmit sem kaptam ingyen! Mindennek megfizettem az árát! A legtöbbnek előre és utólag is, kamatostól. Kívülről egy erős, magabiztos, sikeres, erős, sportos, nőies nő vagyok.

De belül? Ott egészen más történet zajlott.

Hatéves voltam, amikor elveszítettem az édes anyukámat. A hatodik születés napomon nem ő jött értem az óvodába. Pedig reggel megígérte, hogy siet értem és a délután egy csodálatos születésnapi buli fog otthon várni. Helyette egy idegen nő jött értem és elvitt egy olyan helyre, ahol apu is ott volt és sírt. Mert anyu balesetben meghalt. Szinte semmit sem fogtam fel az egészből, hiszen hatéves voltam. Mikor apuval hazaértünk, akkor megkérdeztem tőle, hogy anyu mikor érkezik haza és hogy mikor kezdődik a szülinapi buli. Erre apu akkora pofont adott nekem, hogy a falnak estem neki. Ott, akkor nem csak az anyukámat vesztettem el, hanem az apukámat is. Mert onnantól kezdve mindig és mindenért én voltam a hibás. Ha anyunak nem kellett volna tortáért menni, akkor még most is élne, ez a TE HIBÁD! Vagy tízmilliószor hallottam ezt a mondatott különféleképpen. Ordítva, üvöltve, verés közben, felrázva az éjszaka közepén, hogy „hogy merek aludni, amikor anyu miattam halt meg”. ÉS még sorolhattam a végeláthatatlan variációkat. Ott, akkor azzal a pofonnal nemcsak anyut, az anyai szeretetet, az oltalmazást, a családot, az apukámat vesztettem el, hanem az egész világot is, amiben addig biztonságban, szeretetben érezhettem magam. Apu nem tudott mit kezdeni a fájdalmával, ezért rajtam vezette le. Ma ezt úgy mondanák, hogy rajtam keresztül ventilálta ki a fájdalmát és tehetetlenségét, vagy legalábbis próbálta.

A szó szoros értelmében én voltam a hibás mindenért. Még azért is, ha valamit jól csináltam. Igen, még azért is. Mert ha a suliban kaptam egy négyest, akkor miért nem ötöst. Ha ötöst kaptam, akkor miért nem kitűnő lett. Osztályfőnöki dicséret. Miért nem igazgatói dicséret? Rengeteg versenyre mentem el, hogy bizonyítsam apunak, hogy mennyire tudok jó, a legjobb lenni. Ének-, szavaló-, tánc-, sakkversenyek, hogy csak párat említsek. Hiába lettem az első, mindig ugyan az a válasz, hogy nem a te érdemed, a másik nem adott bele mindent és csakis ezért nyerhettem. Plusz pár pofon, falnak lökés, hajhúzás, ráncigálás, szobába bezárás, szavakon keresztül érzelmi bántás, stb. Tehát, ha még a legjobb eredményt is érem el, akkor is jár nekem a büntetés, a szidás és alázás. Totális leépítés történt a következő két évtizedben. Az életem része lett és már ennek a rendszernek a ritmusában éltem az életemet. Hiába tudtam, hogy nem jó, de ezt ismertem, ebben nevelkedtem, ez lett az életem természetes menetrendje. Sőt! Egy idő után, már apu nem büntetett, hanem csak kérdezett. Mindent beletettél? Ez volt a maximum? Nyugodt a lelkiismereted? És ha a válasz nem, akkor magamnak kellett kitalálni, hogy mi legyen a büntetés. Persze ha picit találtam ki, akkor apu brutálisan kiosztott. Ezért és így megtanította nekem, hogy a büntetés területén is a maximumot érdemlem. Amikor meg elkezdtem nővé válni, akkor jött a nőiesség és énkép totális elpusztítása. Rengetegszer imádkoztam, hogy legalább csak annyit mondjon rólam, hogy csúnya vagyok. Semmi mást. Ne zavarjon a szobámba, hogy addig üssem a testem, ameddig meg nem békélek azzal, hogy egy gnóm a testem. És ez csak egy a számtalan nőiességet romboló esetekből.

Huszonnégy éves koromban rátaláltam egy amerikai fitnesz modell oldalára és az megváltoztatta az életemet. Legalábbis rengeteg mindenen átsegített. Az edzés, a test formálás, az egészséges élet víziót tettem fókuszba. És mivel csak is a legjobb és a maximalizmus volt az én szótáramban, ezért ott is mindent kihoztam, amit csak tudtam. Versenyekre jártam, díjakat nyertem, még egy szponzorom is lett, amiből utána el tudtam indítani a mostani vállalkozásomat.

Hiába halmoztam sikert sikerre minden területen, soha nem voltam elég jó apunak és addigra már saját magamnak. Mindent megkérdőjeleztem magammal kapcsolatban. Ha elértem valamit, akkor már én kérdőjeleztem meg saját magamat, hogy „tényleg mindent bele adtam”. És addigra már nem tudtam másképpen gondolkodni. Mindig találtam valamit, amit jobban csinálhattam volna. És elkezdtem magamat büntetni. Szidtam magam a tükör elött, étel megvonás, erősebb edzés (néha ájulásig az edzőteremben), stb.

Majd a vállalkozásom egyre jobban kezdett beindulni és abba öltem minden energiámat. Nem volt olyan nap, hogy bármilyen hibát találtam volna benne. Ez hihetetlen érzés volt, hogy nincsen büntetés. Ismeretlen, féltem tőle, pánikoltam miatta. Ezért is meg a munka miatt is nagyon gyorsan kiégtem és mélyre kerültem. A cégem már fantasztikus eredményeket ért el, de nem tudtam mit kezdeni a sikerre, mert nem tanította meg senki. Sőt csak azt tudtam, hogy amit elértem az nem siker és hogy büntetés jár érte. De a sport újra megjelent az életemben, erőt adott és elkezdtem újra heti 3-5 alkalommal edzésre járni. Visszanyertem régi alakomat, vitalitásomat, energiámat.

De a régi minta bennem maradt. Felnőttként mindenből a maximumot hoztam ki. Nem volt elég jónak lenni, csak a legjobbnak volt értelme. De valahol legbelül, minden siker után, minden újabb cél elérése után jött a jól ismert érzés: nem vagy elég jó! És ezzel az érzéssel már nem csak magamat marcangoltam, hanem olyan eszközhöz nyúltam, amit kevesen értenének meg igazán.

Egy idő után alávetettem magam a büntetésnek. Sok-sok keresgélés után és mivel anyagilag jól állok (ez azért fontos, mert ezen a „szinten” hihetetlenül jelen van) rátaláltam az ország (legalábbis szerintem) legjobb DOM-jára. Ő domináns, a BDSM-világban jártas férfi. Egy olyan személy, aki először megismer és az én saját érzéseimet és tapasztalatomat használja fel annak érdekében, hogy olyan büntetést adjon, amire szükségem volt. Ez hihetetlenül abszurdnak tűnik, de hihetetlen lelki békét adtam meg ezzel magamnak. Én ott és akkor tudtam csak enyhíteni MINDENEN! Ott, akkor a DOM-mal újra lett játszva vele az apai keménység, a szigor, a jelen életfolyamataimba átültetve. Nem lehet leírni, hogy hogyan csinálta, de én ott akkor kaptam valamit, ami bántott, de mégis elengedtem közben. És hogy miért? Mert amikor rossz voltam, vagy épp „túl jó”, akkor járt a büntetés. Nem azért, mert örömömet leltem benne, hanem mert belül még mindig az kislány voltam, aki azt hitte, ezt érdemli. Hogy így lehet elengedni a sikert, a fájdalmat, a szégyent, amit mások dicsőségként láttak, addig én teherként cipeltem.

Amikor Attilához fordultam, pontosan tudta, hogy ez nem mehet tovább. Hogy egy ilyen életet nem lehet végtelenítve fenntartani. A kérdés már nem az volt, hogy miért nem elég jó. Hanem az, lehet-e végre elég úgy, ahogy van?

A közös munkánk során fokozatosan lefejtette rólam a „nem vagy elég” súlyosság köpenyét. Feloldotta a fájó emlékeket, az elvárások börtönét, a szégyent, amit mások erőszakoltak rám. Megértette velem, hogy a múlt eseményei nem ítéletek, csak tapasztalatok és ezeket el lehet engedni. Végre elérkeztem oda, ahol már nem a teljesítményen múlt az értékem, a megbecsülésem.

Most már nem büntetem magamat. Már nem akarom megismételni a gyerekkori poklot egy felnőttkori szerepjátékban. Most tanulom meg, hogyan lehet a siker öröm, nem szégyen. És hogy a szeretet nem érdem kérdése, hanem alapjog.

És tudjátok, mit mondtam Attilának mikor utoljára kiléptem az ajtóján?

„Most először nem akarok senkinek megfelelni. Csak lenni. És ez elég.”

- Záró gondolataim Kata történetéhez:

A közös terápiás munka célja nem csupán a traumák felszínre hozatala és megdolgozása volt, hanem azok tudatos újraírása, elengedése.

Lépésről lépésre dolgoztunk azon, hogy Kata megértse:

– a gyermekkori traumája nem az ő hibája,
– az önbüntetés nem tesz jóvá semmit,
– a teljesítmény nem egyenlő szerethetőséggel,
– és az önelfogadás nem a gyengeség jele, hanem a gyógyulás kulcsa.

A terápia során először jött el az a pillanat, amikor megengedte magának: elég úgy, ahogy van.
Nem kellett tökéletesnek lennie. Nem kellett többé szenvednie ahhoz, hogy értékes legyen.

És ez hozta el az igazi változást.

https://hipnozisiofok.blogspot.com/2025/08/dom.html

Hipnózis ülésre bejelentkezés/érdeklődés:

Kósa Attila
+36707767937

21/08/2025

Nárcizmus: a páncél, ami egyszer megmentett, de bezárt!

Sziasztok!

Sok nő érkezik hozzám úgy, hogy kifelé erősnek mutatja magát, belül azonban hatalmas félelmeket és ürességet hordoz. A nárcisztikus működés nem rosszaság, hanem egy gyermekkori páncél, amit túlélésből hoztak létre. Most egy vendégem történetén keresztül mutatom meg, milyen fájdalomból születhet ez a páncél és hogyan lehet lassan, biztonságosan letenni.

Egy igazán részletes és összefoglalt levélben keresett meg Krisztina, aki abban kérte segítségemet, hogy változtassam meg az életét.

A következő történet kicsit hosszú lesz, mert azt a levelet is megosztom veletek, amit Anita küldött és még az utána lévő beszámolóját is mellékelem.

Kedves Attila!

Egy barátnőmtől kaptam meg az elérhetőségeidet és a következők után szeretnék érdeklődni. Utána érdeklődtem/néztem a nárcisztikus személyiségnek és amit találtam az leültetett (és lentebb csatolok egy rövidebb összefoglalót). Ilyenkor nem tudom, hogy az a kifejezés, hogy a Google és a ChatGpt legyen a jóbarátod, az pozitívat jelent-e. Szinte az összes felsorolást megtaláltam magamban és a múltamban! Ez szinte egy erős ütésnek volt érezhető! Ha én az alábbiakat tapasztalom és ismertem fel magamban, akkor ezen tudsz segíteni? A hipnózis terápia erre is tud segítséget adni?

Női nárcisztikus viselkedés kialakulása

Hogyan alakul ki?

1. Gyermekkori sérülések és hiányok
– Gyakran áll a háttérben érzelmi elhanyagolás vagy az, hogy a gyerek szeretetet csak teljesítményért kapott.
– Ha a szülők saját igényeiket helyezik előtérbe, a gyerek megtanulja: „Nem vagyok elég, csak akkor értékes, ha megfelelek.”
– Más esetben túlzott „rajongás” és idealizálás is okozhat torzulást: a gyerek nem tanulja meg, hogy a valódi szeretet feltétel nélküli, hanem úgy érzi, hogy ő mindig különleges és hibátlan kell legyen.

2. Túlzott kritika vagy bántalmazás
– A folyamatos leértékelés vagy verbális/érzelmi bántalmazás egy belső szégyenmagot hoz létre.
– Ezt a szégyent a felnőttkorban a nárcisztikus védelem fedi el: „ha erősnek, különlegesnek mutatom magam, nem látszik, mennyire törékeny vagyok belül”.

3. Társadalmi és kulturális hatások
– A nőknél gyakran a külső megjelenés, a szépség, a gondoskodó szerep teljesítése kerül középpontba.
– Ez oda vezethet, hogy a nő saját értékét más szemén keresztül, a visszajelzésekben méri.
– Ha ezek elmaradnak, az önértékelés gyorsan sérül, és kompenzációként jelenhet meg a nárcisztikus működés.

Miért alakul ki?

A nárcisztikus struktúra valójában egy védelmi mechanizmus:
• Elfedi a mélyen hordozott értéktelenség-érzést.
• Megakadályozza, hogy a gyerekkorban átélt szégyen, elutasítottság, elhagyatottság újra átélhető legyen.
• Létrehoz egy „páncélt”: erős, különleges, elérhetetlen személyiségképet, ami mögött azonban ott van a sérült, sokszor magányos belső gyerek.

Nőknél gyakori megjelenési formák

• Túlzott külső kontroll: mindig „tökéletes” test, haj, smink, hogy a sebezhetőség ne látszódjon.
• Áldozati nárcizmus: a saját szenvedés felmagasztalása („én viselek mindent, senki más nem ért meg úgy, mint én”).
• Kapcsolati manipuláció: érzelmi zsarolás, bűntudatkeltés, hogy a másikat magához kösse.
• Rejtett nárcizmus: kívülről alkalmazkodó, segítőkész, de belül folyamatosan mások elismerésére éhes.

Összefoglalva:

A nárcisztikus működés nőknél is egy gyermekkori fájdalomból kinőtt páncél. Nem önmagában rosszindulat, hanem egy sérült önértékelés védelme. A gyógyulás akkor indul el, ha a mögötte lévő szégyenhez, elhagyatottsághoz és szeretethiányhoz van bátorság közel kerülni – biztonságos terápiás térben.

Köszönöm, hogy időt fordítottál az elolvasásra. Szinte mindegyik mondatban megtalálom magamat. Néha teljesen kétségbe vagyok esve és van, amikor 100%-an hihetetlen erőt és magabiztosságot érzek. Ezek az érzések is egyre gyakrabban váltakoznak és nyilvánulnak meg a mindennapjaimban. Egyre több erőfeszítésbe kerül, hogy erős maradjak és egyre könnyebben és tovább vagyok képes visszahúzódni mindentől és mindenkitől.

Előre is köszönöm megtisztelő válaszodat!

Szép napot,
Krisztina

Természetesen elkezdtük a közös munkát!🙂
(hipnózis terápia beszámoló Krisztina tapasztalatával)

A páncél mögött egy nő vallomása a nárcizmusáról!
Krisztina vagyok és már nem zárom be magam!

Mindig azt hittem, erős vagyok. Azt hittem, hogy az a nő vagyok, aki mindent kibír, aki mindig talpon marad, akihez mások fordulnak tanácsért, vigaszért, és aki képes mindent kézben tartani. Sokáig el is hittem ezt magamról. Vagy inkább: muszáj volt elhinnem.

Gyerekkoromban nem nagyon volt más választásom. Anyámnak mindig fontosabb volt, hogy a külvilág mit lát rólunk. Hogy a szomszédok mit gondolnak, hogy az iskolában milyen jegyet kapok, hogy mennyire „példás” kislány vagyok. A belső világom, az érzéseim? Arra senki nem kérdezett rá. Apám szigorú volt, gyakran kritikus, és bár nem ütött meg soha, a szavai sokkal mélyebb sebeket ejtettek. Ha rosszul teljesítettem, hideg lett és távolságtartó. Ha jó jegyet vittem haza, akkor hirtelen kaptam egy kis mosolyt vagy dicséretet. Így tanultam meg, hogy a szeretet feltételes. Akkor kapom meg, ha megfelelek.

Aztán tinédzserként jött a másik véglet. A szépségemre hirtelen felfigyeltek a fiúk. Én pedig szinte szomjaztam ezt a figyelmet. Ha valaki rám mosolygott, ha bókolt, az pillanatokra betöltötte bennem azt a hatalmas, kongó ürességet. De soha nem tartott sokáig. Olyan volt, mint egy drog: egy pillanatnyi eufória, majd újra jött a szorongás, hogy vajon elég jó vagyok-e, vajon szerethető vagyok-e, vajon mások mit gondolnak rólam.

Felnőttként már észrevettem, hogy valami nincs rendben. A kapcsolataim mindig ugyanarra a mintára futottak rá. Az elején csodáltattam magam – erősnek, különlegesnek mutattam magam. De belül rettegtem, hogy ha a másik meglátja, milyen törékeny vagyok valójában, el fog hagyni. Ezért minden eszközzel kapaszkodtam: bűntudatkeltés, túlzott gondoskodás, érzelmi játszmák. Mindig próbáltam irányítani, nehogy a másik irányítson engem. Azt hittem, ez erő. Pedig valójában gyengeség volt.

A legnehezebb felismerni azt volt, hogy a sok „páncél” mögött igazából egy apró, megrettent kislány van. Egy kislány, aki nem kapott feltétel nélküli szeretetet. Aki csak akkor érezte magát fontosnak, ha tökéletes volt. És aki mindennél jobban félt attól, hogy újra elutasítják.

A terápiában értettem meg, hogy a nárcisztikus működésem nem „rosszaság”, hanem egy túlélési stratégia. Egy páncél, amit felvettem, hogy megvédjen a szégyentől és az elhagyatottságtól. De ez a páncél közben bezárt. Megakadályozott abban, hogy valódi intimitást éljek meg, hogy igazán kapcsolódni tudjak.

Az első alkalommal, amikor szabályosan megengedtem, hogy Attila rám nézzen és meglásson azt mondta: „Nem kell tökéletesnek lenned ahhoz, hogy szerethető legyél” sírni kezdtem. Olyan mélyen megérintett, mert ezt a mondatot soha, senkitől nem hallottam még. És mintha valami repedés futott volna végig a páncélomon.

Azóta lassan, lépésről lépésre tanulom meg, hogy a sebezhetőség nem gyengeség. Hogy nem kell mindig erősnek látszanom. Hogy ha kimondom, félek, vagy ha bevallom, hogy szükségem van valakire, attól nem leszek kevesebb. Sőt, talán pont ettől leszek több.

Néha még visszacsúszom a régi mintákba. Néha még érzem a késztetést, hogy játszmázzak, hogy irányítsak, hogy elrejtsen a világ elől a páncélom. De egyre gyakrabban van, hogy merem megmutatni a valódi arcomat. Azt, aki nem tökéletes, aki néha fél, aki néha gyenge és aki így, ebben az állapotban is szerethető.

És így haladok tovább Attila segítségével, mert bár még messze van ennek a folyamatnak a vége, de már látni a végét. És én oda akarok/fogok eljutni!

Ma már tudom, hogy a nárcizmusom nem az ellenségem. Hanem egy történet, amit meg kellett értenem. Egy történet a gyerekkoromból, a hiányokból, a fájdalmakból. És most rajtam áll, hogy ebből a történetből kiemeljem azt, ami gyógyít: a felismerést, hogy szerethető vagyok, anélkül is, hogy bizonyítanom kellene.

Köszönöm az emberi segítségedet és nagyon várom, hogy a közös munkák végén már Önmagam legyek!

Krisztina!

Itt én már csak annyit tudnék hozzátenni Krisztina írásához, hogy:

Minden páncél mögött ott van egy szív, ami szeretetre vágyik. És az igazi erő az, amikor merjük ezt megmutatni.

https://hipnozisiofok.blogspot.com/2025/08/narcizmus-pancel-ami-egyszer-megmentett.html

Hipnózis terápiára bejelentkezés/érdeklődés:

Kósa Attila
+36707767937

12/08/2025

Sziasztok!

Talán a főszereplő pár mondatával tudnám a legjobban felvezetni a következő történetet, mert PARENTIFIKÁCIÓ hihetetlenül jelen van a mai életfolyamatban:

"Kislány voltam, de anya szomorúsága nagyobb volt, mint az én világom. És én próbáltam elbírni minden este, újra meg újra."

Jöjjön egy olyan kislány története, akinek nem volt gyerekkora!

„Túl korán nőttem fel!

Nem tudom, pontosan mikor veszett el a gyerekkorom. Csak azt tudom, hogy nem emlékszem rá. Arra sem, hogy milyen érzés volt gondtalanul játszani, önfeledten nevetni, vagy esténként mesére elaludni. Mert én voltam a mese. Az anyukám története. A bizalmasa. A kapaszkodója. A vigasza.

Apukám elment, amikor még alig voltam iskolás. Anyukám összetört. Én meg mellette ültem, és igyekeztem összerakni őt, darabról darabra. Kislányként hallgattam végig a felnőttek világát: fájdalmakat, csalódásokat, számlákat, félelmeket. Nem volt választásom. Ott ültem mellette a kanapén, és próbáltam megérteni, hogyan lehetne neki jobb. Azt kérte, mondjak valami okosat, valami bátorítót, valami erőset. És én mondtam, mert attól érezte magát jobban és nekem ő volt a mindenem.

Csak sokkal később értettem meg, hogy nem lett volna szabad ennyire mindenének lennem.

Az anyukám nem bántott. Szeretett. Nagyon is szeretet. Csak épp nem tudott, hogyan kell anyának lenni. Inkább olyan volt, mintha én lennék az ő anyja. Ott kellett lennem, amikor sírt. Ott kellett lennem, amikor dühös volt. És amikor örült, akkor is velem akarta megosztani elsőként. Azt mondta, én vagyok a legerősebb, a legbölcsebb. Büszke volt rám. Csak közben… én nem lehettem gyenge. Nem lehettem gyerek. Nem lehettem én.

Ez a minta beégett. Azt hittem, az élet erről szól: valakinek mindig erősebbnek kell lennie. És az a valaki én vagyok.

Felnőttem. 28 éves lettem. És azt éreztem, valahogy minden kapcsolatomban ugyanaz történik. Túlságosan közel megyek. Túlságosan akarom a másikat. Mintha kötelességem lenne meggyógyítani, megtartani, jobbá tenni. És közben újra és újra elfelejtem: én hol vagyok?

A kapcsolataim széthullottak. A határaim elmosódtak. Nem tudtam, mikor vagyok elég. Nem tudtam, mit szeretek, mit akarok, mit érzek. Csak azt tudtam, hogy mások mit várnak tőlem.

Aztán elmentem Attilához.

Az első ülésen még próbáltam erősnek tűnni. Beszéltem. Okosan. Éretten. Tudatosan. De pár perc után valami megtört bennem. Jöttek a könnyeim. A régi képek. Az esték, amikor anyukám zokogott, és én fogtam a kezét. Az érzés, hogy egyedül vagyok, még akkor is, ha valaki mellettem van. A görcs a mellkasomban, ami minden "nem"-et elnyelt.

A hipnózisban végre találkoztam azzal a kislánnyal, aki én voltam. Aki annyira szeretett volna egyszer csak gyerek lenni. Aki csak annyit akart, hogy ne rajta múljon mások boldogsága. És amikor végre átöleltem őt odabent, a legmélyebb rétegeimben, akkor valami megmozdult.

Nem egyik napról a másikra gyógyultam meg. De minden ülés után egy kicsit több lettem önmagamból. Egyre többször mondtam ki azt, amit én érzek. Egyre bátrabban kezdtem el vágyni arra, amit én szeretnék. És már nem azért, mert valakinek ez kell. Hanem mert nekem is jár.

Ma már nem akarok mindenkit megmenteni. És nem érzem magam rossznak, ha nemet mondok. Tanulom, hogyan legyek jelen úgy, hogy közben magamhoz is hű maradok. És tudod mit? Már nem csak másokat szeretek… elkezdtem szeretni magamat is.

https://hipnozisiofok.blogspot.com/2025/08/en-voltam-az-anyukam-anyukaja.html

A saját gondolataimmal zárnám ezt a történetet:

"Mindannyian hordozunk terheket, amiket túl korán kaptunk a vállunkra. De mindig van út vissza önmagunkhoz. A hipnózis nem elfeledtet hanem segít emlékezni arra, akik valójában vagyunk.
Köszönöm, hogy megengedte, hogy kísérjem ezen az úton."

Hipnózis ülésre bejelentkezés/érdeklődés:

Kósa Attila
+36707767937

21/07/2025

Kaptam egy levelet azzal a címmel, hogy:

Mi lett volna, ha...?

Ez a levél, amit most megosztok veletek, nem az én történetem. Szinte semmi jelenlétem nincs benne, de mégis a részese lettem!

Néha elég lett volna egyetlen nap, akár csak egyetlen pillanat, amiben még ott van az az egyetlen kapaszkodó.

Nem tudok hozzátenni mást, csak csendes tisztelettel és mély együttérzéssel meghajolni előtte.

Kérlek, olvasd el!

Kedves Attila,

Tudom, hogy nem ismersz engem, de én Téged az írásaid alapján igen. Tudom, hogy ezt a levelet már soha nem fogja elolvasni az, akinek a leginkább szüksége lett volna rád. De én mégis leírom és
elküldöm neked, mert nem bírom magamban tartani. És így talán én is kaphatok egy kis nyugalmat…

A húgom, Szilvia (utálta, ha Szilvinek hívták) … 33 éves volt, mikor már nem bírta tovább.

Lassan, csendben tört meg belül. Először csak sírt. Aztán már nem is sírt, csak némán bámulta a semmit. A férje éveken át csalta – újra és újra, arcon vágva a hűség minden tisztaságával. És amikor
minden kiderült és fény derült a férje össze aljas tettére, akkor nem bocsánatot kért. Ő elkezdte Szilviát hibáztatta. Azt mondta, miatta történt minden. Hogy nem volt elég jó. Nem volt elég szép, nem lég kívánatos, nem elég nőies. Pedig a húgom egy csinos, dekoratív, magára és környezetére igényes nő volt. Majd válás lett a vége, de addigra már teljesen tönkre lett téve a lelke. Több mint egy évig ment a válási procedúra, mert a férje folyamatosan hátráltatta az egészet, miközben állandóan bántotta és gyalázta testvéremet.

Viszont sajnos Szilvia elhitte, hogy minden az ő hibája és ebbe megtört és belebetegedett.

Valahol ott kezdődött az igazi zuhanása,mikor egyedül maradt. Lassan beszippantotta a bűntudat, a szégyen, az önutálat. És hiába volt mellette a világ és hiába próbáltuk sokan megértetni vele, hogy
nem ő a hibás. Sajnos ő már csak magát látta mindenért hibásnak. Ezt verte belé a volt férje nagyon hosszú időn át. Már nem nevetett. Már nem álmodott. Már nem remélt. Csak elment mellette nagyon sok idő és ő hagyta.

Pszichológushoz is járt. Havonta egyszer, mert csak ennyit javasolt neki. Azt mondta, felesleges lenne gyakrabban mennie. Kapott gyógyszereket és semmit mást, ami valóban segített volna neki. Havi egy
óra állt a rendelkezésére, hogy enyhítsen magán.

Tudom, hogy itt lehetne azt kérdezni, hogy miért nem keresett másikat, de ő már ahhoz is fáradt volt odabent. És elhitte, hogy ennek ez a menete. Neki ennyi jár és pont.

Én pedig... én csak néztem, ahogy szépen lassan eltűnik a húgom, akivel gyerekként együtt nevettünk a semmin, aki mindig velem aludt, ha félt. Aki egyszer azt mondta a válása után, hogy „te vagy nekem
az életemben az egyetlen biztos pont.”

Nagyon sokat próbáltam vele lenni, beszélgetni, de mintha egy falnak beszéltem volna. Máskor meg megakarta ölelni a világot és teli volt lelkesedéssel. De ezek is alább hagytak idővel és mindenre a válasza, hogy „minden rendben”, „most nem érek rá”, „majd máskor találkozunk”, stb…. Most már tudom, hogy hitegetett engem is és saját magát is.

De amikor már nem volt képes titkolni az igazságot és megláttam, hogy baj van – hogy nagyon nagy baj van –, mert csak egyre rosszabbul van akkor kértem segítséget mindenkitől, akit csak ismertem.
És így találtam rád. Egy barátnőm küldte át a blogod. Egyszerre olvastam és sírtam minden történeten, mert már magamban én is kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, hogy talán végre valaki tudna segíteni, aki tényleg érti, hogy mi zajlódik le ilyenkor az emberben. Tudja, mit jelent a fájdalom, amit már nem
lehet szavakba önteni. Én így éreztem veled kapcsolatban, mikor minden történetet elolvastam. És amikor a „Hova tűnt az a kislány” történetet olvastam, akkor én teljesen a húgom életét láttam benne.
Egyből el is küldtem a testvéremnek. Mondtam neki, hogy olvasson bele, nézze meg a videódat. Hogy kérjen tőled időpontot. Hogy most még nem késő, mert sohasem késő.

Aztán pár napra rá együtt olvastuk el minden egyes megírt sort és a beszámolókat is. A könnyekig hatották. A „Hova tűnt az a kislány” történet őt is megtörte. Sok idő kellett, hogy megnyugodjon. Majd pár napra rá felhívtam, de ő csak ennyit mondott: „Jó lenne elmenni hozzá. Tényleg jó lenne.
De… én már nem bízom senkiben.” Próbáltam a lelkére hatni, hogy egy beszélgetés, egy találkozás nem kerül semmibe. Ennyit még hozzunk össze közösen. Mondtam, hogy hozom, viszem, elkísérem. Rábólintott és azt mondta, hogy „rendben, beszélek vele”.

Ez volt az utolsó beszélgetésünk.
Ez volt az utolsó mondata hozzám.
Ez volt az utolsó kapaszkodója is, ami
elfogyott benne.

Reggelre már nem volt többé.

Attila…
Azóta minden nap ugyanazt a kérdést hallgatom belül:
Mi lett volna, ha?
Ha egy héttel előbb találunk rád?
Ha egy nappal?
Ha még egyetlen csepp remény megmarad benne?
Mi lett volna, ha tényleg felhívott volna?
Mi lett volna, ha egy kicsivel hamarabb hiszi el, hogy van, aki tudna segíteni?
Mi lett volna, ha még bízott volna magában annyira, hogy merjen lépni?
Mi lett volna, ha?
Mi lett volna, ha?
Mi lett volna, ha?
Mi lett volna, ha?

Most már csak én vagyok itt. Bennem már csak a csend, fájdalom, szomorúság és ezernyi kérdés van.
Egy olyan nővér, aki soha nem adta fel, de mégse tudott elég gyors lenni.

Köszönöm, hogy a munkádon keresztül megismerhettelek. És kérlek, soha ne hagyd abba, amit
csinálsz. Láttam a húgomon, hogy megérintette a munkád. Éreztem magamban a reményt. És szívből kívánom, hogy valakinek még elfogod tudni kapni a kezét, mielőtt lezuhanna.

Szilvia már nem él. De talán az ő története mégsem ért itt véget. Talán, ha ezt is megosztod. Talán, ha valaki éppen ezt olvassa. Talán, ő már fel fog hívni téged még mielőtt teljesen elfáradna.

Üdvözlettel,
Edina

Kedves Edina,

Nagyon megérintett, amit írtál. Őszintén szólva nehéz szavakat találni rá. Szilvia története fájdalmas és szívszorító. Érezni minden sorodból, mennyire szeretted, és milyen nehéz volt tehetetlenül végig nézni, ahogy eltűnik belőle az élni akarás. A legnehezebb az egészben az, hogy írtad, hogy volt még benne egy pici remény. Talán épp annyi, amivel
elindulhatott volna. De mire odaért, már elfogyott belőle az erő és a bizalom. És ez az, ami a leginkább összeszorítja a szívemet, hogy tényleg néha csak egy „pillanat” kellett volna még.

Köszönöm, hogy megírtad ezt nekem. És még inkább köszönöm, hogy ilyen őszintén és szeretettel próbáltál segíteni neki. (Sajnos tapasztalatból tudom hogy vannak, akik inkább ilyenkor "homokba dugják a fejüket, csak hogy ne lássák a folyamatokat".)

Lehet, hogy Szilvia már nincs velünk, de bízok benne, hogy már számára egy békésebb helyen van. Ígérem, hogy leveledet megosztom!

Ha bármi lenne, amiben segíthetek, vagy egyszerűen csak beszélgetnél, keress bátran.

Szívből kívánom, hogy békére lelj magadban.

Attila

https://hipnozisiofok.blogspot.com/2025/07/mi-lett-volna-ha.html

Hipnózis ülésre bejelentkezés/érdeklődés:

Kósa Attila
+36707767937