05/09/2025
Vannak pillanatok, amikor elmegy a kedvem a virtuális pszichoedukációtól. Ilyenkor úgy érzem, hiába a sok szakmai poszt, amiket annak érdekében írok, hogy segítsem a szülőket és a gyerekeket egy olyan megterhelő helyzetben, mint a válási krízis, ha több százezres követőtáborral bíró, pszichológiai szempontból teljesen laikusnak számító influenszerek a tartalmaikkal normalizálnak olyan jelenségeket, amelyek egyértelműen károsak a gyerekekre nézve. Óriási felelősség ez, mert akiket ennyien olvasnak, azok mintaként is szolgálnak, így sokan elhihetik, hogy rendben van így, sőt így kell csinálni.
Volt már ilyen megélésem több témával kapcsolatban is, például a kapcsolattartás rendszeressége, a volt házastárssal való együttnyaralás vagy a mozaikcsalád működése kapcsán.
A legfrissebb élményem, amikor a szülő és gyermeke közötti megható és szinte irigylésre méltó érzelmi közelség köntösébe bugyolálva jelenik meg a parentifikáció. Amikor csodálatos élményként fejeződik ki a pillanat, amelyben a gyermek nyújt a szülőnek biztonságot, ahol ő az érzelmi támasza.
Tudom, hogy nehéz egy válás után egyedülálló szülőként, tudom, hogy nem könnyű megállni, hogy a közvetlen közelünkben lévő és bármikor elérhető gyermekünkben keressük a vigaszt. De fontos tudni, hogy ezzel hatalmas terhet teszünk a vállára, amely hosszú távon komoly nyomokat hagy a lelkén. Válás után is a felnőtt felelőssége az érzelmi biztonságot megteremteni a gyerek számára és nem fordítva. És erről is lehet csodaszép posztokat írni. 🥰