28/03/2025
Amit gyerekként elhittél magadról, még mindig csendben cipeled?
Talán már nem emlékszel pontosan, ki mondta. Vagy hogy hány éves voltál. De mégis ott van. Egy mondat. Egy arckifejezés. Egy pillanat, amikor valami átkattant benned.
És azóta újra meg újra visszhangzik – nem hangosan, csak pont eléggé ahhoz, hogy irányítson.
Minden alkalommal, amikor úgy érzed, hogy "nem vagy elég jó", amikor nem mersz kérni, mert "úgysem érdemled meg", vagy amikor már azelőtt visszavonulsz, mielőtt esélyed lenne...
Valójában nem a felnőtt éned reagál. Hanem az a kisgyerek, aki egyszer azt hitte el, hogy ő túl sok – vagy épp túl kevés.
Gyerekként minden szót, minden nézést, minden csalódást elraktározunk.
És mivel akkor még nem volt saját narratívánk, beírtuk a lelkünkbe, amit mások mondtak rólunk – akár kimondva, akár a csenddel.
„Csak akkor szeretlek, ha jó vagy.”
„Ne sírj, az gyengeség.”
„Túl érzékeny vagy.”
„Ne legyél telhetetlen.”
„Úgysem sikerül.”
És te elkezdted hinni, hogy ez az igazság.
Hogy nem elég az, aki vagy.
Hogy bizonyítanod kell. Hogy alkalmazkodnod kell. Hogy csak akkor vagy szerethető, ha hibátlanul teljesítesz.
És talán azóta is ezek mentén próbálsz jól élni, jól szeretni, jól teljesíteni.
Kapaszkodsz egy gyerekkori hitrendszerbe, miközben már rég felnőttél.
És felnőttként már lehetőséged van máshogy látni magad.
Lehetőséged van új történetet írni.
Nem feltétlen hangos forradalom ez – néha csak egy csendes felismerés.
👉 Hogy az a régi mondat már nem az igazság.
👉 Hogy nem a múlt dönt arról, ki vagy.
👉 És hogy lehet máshogy.
Mi lenne, ha elkezdenéd újraírni ezeket a belső mondatokat?
Mi lenne, ha ma megkérdeznéd magadtól: tényleg igaz ez még rám? vagy csak megszoktam?
Nem könnyű. De lehetséges.
És talán pont most jött el az ideje. 💛
Írd újra a történeted!