Havasi Mia - Változókor, változó nő - A Mélység Asszonyai

Kezdőlap
Magyarország
Budapest
Havasi Mia - Változókor, változó nő - A Mélység Asszonyai

James Follett brit író fogalmazta meg, hogy a "nők olyanok, mint a jó bor: az idő csak tökéletesíti őket".

26/02/2026

Nem azért maradunk a langyosban, mert ne látnánk, miben ülünk.
Hanem mert megszoktuk. És a megszokásnak súlya van.

Kiszámítható. Ismerős. Néha még előnyünk is származik abból, hogy csendben megülünk az állott, bűzölgő mocsárban. A keretek ugyan szűkek, de stabilnak tűnnek. A szerepeink kényelmetlenek, de biztonságosnak tűnnek.

És közben panaszkodunk.

A panasz egy furcsa komfort. Levezeti a feszültséget anélkül, hogy kockázatot kellene vállalnunk. Kimondjuk, hogy „ez így nem jó”, de nem cselekszünk.
A rendszer marad a régi, ahogy mi is. A panaszkodás, pillanatnyi feszültségoldás, a változás illúziója – valódi cselekvés nélküli látszat mozdulat.

Az idegrendszerünk stabilitásra van hangolva. A megszokás biztonságérzetet ad, még akkor is, ha a keretek időközben életellenessé váltak. Ha a stabilitás illúziója erősebb, mint a változás félelme, akkor marad a cselekvés nélküli szenvedés.

És amikor valaki mégis tenni akar, zavarba jövünk.

A lázadást hajlamosak vagyunk a rend elleni támadásként értelmezni. Pedig legtöbbször nem a rend sérül, hanem a látszat. Az a kényelmes konstrukció, amelyben elfér a panasz, de nem fér el a felelősség.

A hamis rend kiszámítható. Lehet rá hivatkozni, lehet hibáztatni. Nem kér tőlünk döntést. A valódi változás viszont igen.

A tudatos lázadás nem feltétlenül rombolás. Nem indulat. Nem düh, bár lehet, hogy ez az elindítója. A tudatos lázadás arról szól, ahol a keretek már nem szolgálják az életet, ott átrendeződésre van szükség.

A lázadó energia intenzív. Sokunkban védekezést válthat ki.
De a legnagyobb feszültséget nem az intenzitása okozza, hanem az az egyértelmű tény, hogy tényleg lehetne másképp is.

A lázadó energia a saját megalkuvásunkkal és gyávaságunkkal is szembesít.

„Ahol a szabadság a rend,
mindig érzem a végtelent.” (József Attila)

A rend egy folyamatos mozgás és áramlás. Keringés. Alkalmazkodás. Az élő rendszerek változnak. A sejtek megújulnak. Az évszakok váltják egymást.
Ami nem változik, az elsorvad. Ez biológiai tény.

Változás nélkül nincs élet.

Amíg a panaszban maradunk, addig a stagnálást választjuk.
Amíg a látszat-rendet védjük, addig a saját kényelmünket védjük.
Amíg a változást támadjuk, addig az élet áramlását akadályozzuk.

Panaszkodni akár egy életen át is lehet.
A cselekvéshez döntésre és felelősségvállalásra van szükség.

A stagnálás leépülés.
A döntés életben tart.
És mindig kényelmetlenebb, mint a panasz.

Mia vagyok. Az nevem pedig azt jelenti – rebellis, lázadó.

24/02/2026

Mit jelent ma rítusban élni?

Sokszor azt gondoljuk, a rítus valami különleges, elvont „dolog”. Valami, ami „kívül esik” a hétköznapokon.

Számomra a rítus inkább egyfajta rend.

Emlékeztető arra, hogy az élet nem véletlenszerű események sora, hanem bizonyos törvényszerűségek mentén szerveződő folyamat. Olyan ciklusok mentén, amelyek nem a határidők, a piac vagy a trendek logikája szerint működnek.

Amikor rítusban élünk, nem egyszerűen csak sodródunk a külső ingerek között, hanem időről időre visszaigazodunk valami nagyobb rendhez.

Hogyan szakadtunk el ettől?

Nem egyik napról a másikra történt.

Előbb a természet ritmusát cseréltük fel a mesterségesen generált időszámításra.
Aztán a közösségi rítusokat egyéni teljesítményekre.
Végül a belső érzékelésünket is feláldoztuk a külső visszajelzésekre.

A modern ember hatalmas tudást halmozott fel, de közben elveszít***e az igazodási pontot. Ez a fajta működés feledésbe merült. Megtagadott és alábecsült lett.

És mi történik, amikor újra kapcsolódunk?

Nem a külvilágtól menekülünk.
A működésünk minősége változik meg.

Újra kapcsolódunk a tágabb – kozmikus – rendhez.
És az idegrendszer megnyugszik.
A döntéseink tisztábbak lesznek.
A határok egyértelműbbek.
A jelenlét hiteles.

A rítus nem választ el a valóságtól.
Strukturálja azt.

Ha érzed, hogy ez most neked szól, nézd meg a részleteket:

bit.ly/4rX8Y1e

19/02/2026

Mi lenne, ha végre nem a GDP-t, hanem az életet helyeznénk a középpontba? Elolvastam néhány tanulmányt, hallgattam TED-előadásokat arról, mennyire jót tenne a nők egyenjogúsága a gazdaságnak. Értem, miért ezen a nyelven próbálunk hatni. De számomra akkor is felháborító.

Jussunk már el oda, hogy:

Nem a GDP áll a középpontban. Hanem az élet.
A nő pedig egyszerűen a létezéséből fakadóan egyenrangú és egyenjogú. Kompetens és értékes.

Az emberiség történelmének nagyobb részében nem a növekedés volt a legfőbb érték. Nem a profit. Nem a dominancia. Hanem az élet fenntartása.

Az úgynevezett anyajogú – matrilineáris vagy matrifokális – társadalmakban a közösség szervezőelve nem a hatalom koncentrációja, hanem a kapcsolatok stabilitása.

És ez nem nőuralom.
Nem fordított hierarchia.
Hanem vitathatatlan életközpontúság.

Ez a modell ma is létezik.

Írtam már ezekről a társadalmakról – a moszókról többször is. De ott van az indonéz Minangkabau, vagy az észak-amerikai Haudenosaunee közösség.

Ezek nem mítoszok. Dokumentált, napjainkban is működő társadalmak.
Ezekben a rendszerekben közös, hogy:

▪ A leszármazás anyai ágon történik.
▪ A föld és a javak nem az élettől különálló dolgok.
▪ A gyerekek a közösség biztonságában nőnek fel.
▪ A nők döntési és szervezeti befolyással bírnak.
▪ A férfiak szerepe nem a dominancia, hanem a felelősség és az együttműködés.

Az antropológiai kutatások azt mutatják, hogy ezekben a közösségekben alacsonyabb – vagy egyes esetekben egyáltalán nincs jelen – a családon belüli erőszak. Stabilabbak a rokoni kötelékek, és a női autonómia természetes része a rendszernek. Ez a társadalmi berendezkedés nem a versengésre épül.

És fontos – ebben a rendszerben a férfiak nem vesztesek!

Az ilyen társadalmakban a férfi nem elnyomott.
Nem háttérszereplő.
Nem valami kasztrált figura.

Egyszerűen nem a birtoklás a férfiidentitás alapja.

A Haudenosaunee közösségekben például a klánanyák választják a férfi vezetőket és ők azok, akik számon is kérhetik őket. Ez nem hatalomátvétel, hanem felelősség és egyensúly, az érett női bölcsesség tisztelete.

Számos társadalomtudományi vizsgálat rámutat – ahol a nők döntési szerepe erős, ott javulnak az egészségügyi mutatók, stabilabb a gazdálkodás társadalmi és családi szinten egyaránt. És működik egy valódi fenntarthatóság.

Ez nem romantikus képzelgés. Ez egy működő rendszer.

A jelen válsága:

Az ökológiai összeomlás.
A közösségek szétesése.
A társadalmak és egyének katasztrofális mentális állapota.

Ezek egyike sem véletlen.
A dominancia-alapú, növekedéskényszeres modell elérte a határait.

Az a modell, amely a Földet puszta erőforrásnak tekinti, az ki is fosztja.
Az a modell, amely a női testet eszköznek tekinti, kollektív erőszakot követ el.
Az a modell, amely a gondoskodást gyengeségnek minősíti, előbb-utóbb szétesik.

Női vezetőkre van szükség.
De nem dísznek. Nem kvótának.

Nem arra van szükség, hogy nők álljanak ugyanannak a rendszernek az élére ugyanazzal a logikával.

Nem szerepcsere kell. Hanem rendszerszintű átrendeződés.

Régi-új alapelvek mentén:

▪ A gyerekek és nők biztonsága előrébb való, mint a növekedés.
▪ A gondoskodás társadalmi érték és támogatott gyakorlat.
▪ A fenntarthatóság nem csupán egy PR-szöveg.
▪ Az élet nem eszköz.
▪ A vezetés nem dominancia, hanem felelősség.

A vezetés az élet, a közösség szolgálata.

A működő „is-is” elv megvalósulásával:

A nő nem vetélytárs.
A férfi nem ellenség.

A kérdés nem az, ki ural kit.
A kérdés az, hogyan működik együtt két különböző minőség.

Valóban nehéz lehet elengedni azokat az előnyöket, amelyeket a jelen rendszer évezredek óta biztosít a férfiak számára. De az előny nem azonos az egészséges működéssel.

Egy olyan rendszerben, ahol a nő biztonságban van, egyik nem sem kényszerül állandó versengésre illetve bizonyításra.

Az identitás nem a kontrollból fakad.
Ez mindkét nem számára felszabadító.

Az anyajogú társadalmak nem utópiák. Nem tökéletesek. De élő példái annak, hogy az emberi közösség más alapelvek szerint is megszervezhető.

Olyan alapelvek mentén:

▪ Ahol az élet nem másodlagos.
▪ A nő nem erőforrás.
▪ A gyerek nem „közjószág”.

Ha újra akarjuk tervezni a jövőt, nem az a kérdés, mennyit termelünk.

A kérdés az, tiszteljük-e az életet.

És ha az élet kerül a középpontba, abból mindenki részesül.

A férfi is.
A közösség is.
A Földünk is.

17/02/2026

Van egy időszak, amikor még ragaszkodunk a régi identitásunkhoz, de már pontosan látjuk, hogy az az én nem illeszkedik többé a változáshoz, amelyen éppen átmegyünk.

A szerepek, amelyekben évtizedekig mozogtunk, szűknek tűnnek.
Az anyaság más hangsúlyt kap.
A párkapcsolat dinamikája változik.
A munka, a megfelelés, a „mindent kézben tartok” minőség repedezni kezd.

Egyszer csak azt vesszük észre, hogy elfáradtunk abban, amit korábban természetesnek hittünk, és határozottan érezzük, hogy már nem akarjuk ugyanazt magunkkal cipelni.

És akkor elérkezünk egy küszöbhöz.

A változókor nemcsak hormonális átrendeződés.
Ez egy átmeneti tér, egy köztes állapot, ahol a régi már nem működik, az új pedig még nem látszik tisztán.

Ez a változásunk talán legnehezebb része...

Mert itt nincs kapaszkodó.
Nincs új címke, amit büszkén felvehetnénk.

Van viszont bőven bizonytalanság.
És van kérdés is… ha nem az vagyok, aki eddig voltam, akkor ki vagyok?

A beavatás nem ad azonnali választ.

Először inkább elvesz.
Elveszi a régi önazonosság kényelmét.
Elveszi a túlzott alkalmazkodás biztonságát.
Elveszi azt a hitet, hogy mindig mindent kézben kell tartani.

És akkor ott állunk a küszöbön, két világ között. Ez az állapot kívülről gyakran láthatatlan. Belül azonban nagyon is intenzív.

A határok érzékenyebbé válnak.
A türelem még kevesebb.
De a megfelelésre való hajlandóság drámai módon csökken.

Sokunknak ez igen nehéz időszak, de ez a beavatás útja.
Mert a beavatás lényege nem az, hogy azonnal egy új szereppel ruház fel, hanem az, hogy lebontja rólunk az elavult, fölöslegessé vált réteget.

Vannak nők, akik ebben a szakaszban kezdenek el nemet mondani.
Először csak halkan.
Aztán egyre tisztábban.

Sokan itt kezdik el átlátni, hogy túl sokszor áldozták fel önmagukat.
Itt eszmélnek rá, hol vállaltak felelősséget mások helyett.
És hol hallgattak el, amikor szólni kellett volna.

Közben pedig folyamatosan zajlik a rétegek leválása…

A beavatás kicsit sem romantikus.
Nem egy díszes kapu.
Inkább egy szűk átjáró, ahol le kell tenni mindent, ami már nem fér át ezen az átjárón.

És amikor átjutunk végre ezen a szűk folyosón, nem harsonaszó fogad bennünket. Hanem csend. És ebben a csendben kezd formát ölteni az a minőség, amit bölcsességnek nevezünk.

A bölcsesség leginkább a tudatosan megtett út következménye.

A valódi beavatás tehát egy köztes térben történik.
Ott, ahol már nem rohanunk vissza egy elavult és tarthatatlan identitásba.
Ott, amikor nem sietünk magunkra húzni egy újabb címkét.

Ott maradunk.
Figyelünk.
Lassú csendben vagyunk.

Aki nem menekül el ebből a köztes térből, az egyszer csak észreveszi az önmagában megszületett változást. Már nem az elveszettséget éli meg, hanem az átalakulást.

A beavatás nem tesz különlegessé. Nem emel piedesztálra.
De lehántja a fölösleges rétegeket, amíg tényleg csak az marad, ami, aki valóban mi vagyunk.

És aztán megtesszük az első lépéseket ebben az új térben… talán még bizonytalanul, de már egy formálódó belső stabilitásból.

Abból a stabilitásból mozdulunk, amelyet csak azok ismernek, akik átléptek a küszöbön.

Ez a beavatás.

Nem egy látványos esemény, hanem egy szép és olykor megrázó folyamat.

A Bölcs Sárkány ébredése felébresztett.
A Csend Méhe megtartott.
A Másodvirágzásban önmagamként ragyogok.
A Beavatásban vállalom, aki lettem.

A négy írás, nem biztos, hogy pont ebben a sorrendben, de valahogy mégis összefüggő egészet alkot. Egyetlen belső látomás négy metszete.

15/02/2026

Változunk. A testünk temploma átépítés alatt…

Túlságosan hosszú időn át hallgattuk, hogy a női test a termékenység temploma.
Hogy a ciklus, a vérzés, a szülés képessége adja a szentségét.

De mi történik, amikor mindez megváltozik? Talán arra gondolunk, hogy ez a gyönyörű templom bezárul…

Pedig nem!
Pusztán átépítés zajlik!

A változókor egyáltalán nem a test hanyatlása, hanem egy szerkezeti átalakulás.
A hormonális rendszer új egyensúlyt keres. A csontozat, az izmok, az idegrendszer másfajta figyelmet kér. A bőr, a haj, az alvás, az anyagcsere mind új törvényt követ.

Szükség van a korszerűsítésre, de láttál már olyan épületfelújítást, amely hangtalanul, minden kellemetlenség nélkül zajlik?

Ahogy minden felújítás, úgy a test templomáé is zajos. Poros. Kényelmetlen. Fárasztó. De nem a pusztulás jele, hanem a megújulásé.

A nő teste ebben a fázisban már nem kifelé teremt.
Befelé érlel.

A vérzés megszűnése nem az életerő eltűnése.
Az energia más irányba áramlik. A kiáradás helyett egy koncentráltabb működés kezd kialakulni. A figyelem, amely eddig a külvilág ritmusára volt hangolva, most befelé fordul.

A változás során felbukkanhat a gyász. Elsirathatjuk a ciklusunk megszűnését.
A könnyedebbnek tűnő éveket. A termékenység lezárulását.
Azt az identitást, amelyet évtizedekig hordtunk.

A gyász azonban nem ellentéte az átalakulásnak. Része annak.
Egy templom átépítése előtt le kell bontani néhány falat...

Ez az a szakasz, amikor a test erősen változik.
Már nem feltétlenül az az elsődleges célja, hogy tetszeni akar.
És lassan eljut oda, hogy egyáltalán nem akar a kívülről elvárt mindenféle szerepeknek gondolkodás nélkül megfelelni.

A test újfajta gondoskodást kér.

Több pihenést.
Tisztább táplálást.
Lassabb ritmust.
Őszintébb határokat.

A templom falai megújulnak, újra stabillá válnak.
A középpont erősödik.

És közben születőben van egy olyan bölcsesség, amit fiatalon még nem ismertünk.

Nem pusztán ösztönös reakció.
Nem egy hormonvezérelt hullám.
Hanem a tudatosság jelenléte.

A változókor után a nő teste nem "kevésbé női".
Hanem letisztultabb… valahogy koncentráltabb.

Ez az a test, amely már nem koldul elismerést.
Nem alkuszik meg némi szeretetpótlékért.
Nem kér engedélyt a létezéséhez.

A ránc nem egy evolúciós hiba.
A puhább vonalak nem jelentenek kudarcot.
A lassabb anyagcsere nem a gyengeség jele.

Egy templom, amely túlélte az évszakokat, a zajos átalakításokat, már egyáltalán nem omladozik. Masszívabb lesz. Frissebb. Letisztultabb.

A kérdés nem az, hogy visszakapjuk-e a régi testünket.
Mert nem fogjuk! És nem is ez a cél.

A kérdés az – képesek vagyunk-e belakni ezt az újat?

Mert ez nem egy ideiglenes állapot.
Ez a következő életszakasz megalapozása.

És ha megtanulunk együttműködni a testünkkel, nem harcolni ellene, akkor rájövünk, hogy:

Ez a gyönyörű templom most kezd igazán erőt sugározni.
Nem a fiatalság fényét, hanem a stabilitásét.
Nem a termékenységét, hanem a tudatos, szilárd jelenlétét.

Az átalakulás alatt álló test nem gyenge.
Dolgozik. És persze olykor jobban elfárad a nagy munkában. Egy felújítás kimerítő tud lenni.

De, ha figyelünk rá, megtanít bennünket arra, hogyan éljünk úgy, hogy a testünk ne pusztán egy eszköz legyen – hanem a szövetségesünk. A legjobb barátunk. A legszorosabb kapcsolatunk.

11/02/2026

Másodvirágzás
Ez a harmadik írás a változókor belső útját kísérő rövid sorozatban "A Sárkány Ébredése" és "A Csend Méhe" után.

A Sárkány tüze elcsendesedett, a Csend méhe makacsul megtartott. És aztán megmozdult a fény. Nem a fiatalság tüze, mely szüntelenül, birtokolni, bizonyítani akar és megállás nélkül előre tőr. Nem is tehet másként, hisz ez a természete. Az én fényem egészen másként született.

Finoman, de egyre táguló körökben örvénylett, belülről formálódott. Ez a fény már ritkábban robban, de megteszi, ha kell. Nem éget. Fénylik… rávilágít, megvilágít, és ragyog.

Azt hiszem, ez az a pont, ahol a változókorú nő újra virágozni kezd. Megérkezik. Elkezdődik végre a megújult élete. Az egészséges érése során már elhagyta régi önmagát, és rátalált arra, aki mindig is volt.

A Másodvirágzás nem valamiféle hiánynak a kompenzációja! Nem egy belső sürgetés, hogy „gyerünk, csináljuk, kaptunk még egy esélyt”! A másodvirágzás, egy letisztult, beérett lét joga.

Ha végigjártuk a beavatás szintjeit, itt már rég nem félünk az időtől. Mert az idő különös szobrásszá vált, aki elvett ugyan néhány réteget, de a helyükre valami sokkal fontosabbat helyezett. Mélységet, bölcsességet, letisztultságot. Régebben a tükör talán még ellenség volt, itt már csupán egy egyszerű tárgy.

A test otthonná vált. A lélek azt suttogja „elég vagyok, forrás vagyok”. A tekintet felismeri a jelen erejét. Az érett nő már nem akar kisebb lenni, nem akarja magát összehúzni, és nem kér bocsánatot azért, hogy elfoglalja méltó helyét a világban! Már senkinek az engedélyére sincs rászorulva és többé nem koldul szeretetet.
A Másodvirágzás nem feltétlenül harsány, ám mély tónusai lenyűgözően ragyognak.

A nők, akik ide érkeznek, a bölcsesség, a fény hordozóivá válnak. Ez az önmagára eszmélő nő fénye. A nőé, aki túlélte a lángot, megpihent a csendben, és most nem egyszerűen újra virágzik, hanem most először virágzik igazán.
Ez egy gyönyörű megérkezés, hazatérés önmagunkba.

A Sárkány tüze felébresztett.
A Csend Méhe megtartott.
És most önmagamként ragyogok.

Otthoni rítus.

▪ Készíts elő:

Egy mécsest vagy gyertyát,
Egy kis tálkában vizet,
Egy puha kendőt vagy sálat.
▪ Helyezkedj el kényelmesen, ha megoldható, a talpaid a földön legyenek.
Végy három mély lélegzetet… lassan… nyugodtan.
▪ Gyújtsd meg a mécsest… figyeld a lángot 2–3 lélegzetvételnyi ideig.
Közben suttogd ki a térben:

Forrás vagyok.
▪ Fogd meg a kendődet, és lassú, gyengéd mozdulatokkal simítsd végig vele a tested fentről lefelé:

vállak – karok – mellkas – has – combok – lábak.

▪ Minden mozdulatban legyen ott a gondolat:

Hű vagyok önmagamhoz, együttműködöm önmagammal.
És, ha jólesne, suttogd bele a térbe!
▪ Aztán mártsd bele a mutató és középső ujjaid a vízbe, majd érintsd meg a homlokod, a szíved és a méhed területét.
Minden érintésnél mondd ki hangosan:

Nem kérek engedélyt a létezésemhez.
▪ Végül csukd le a szemed, és tedd a kezeidet a mellkasodra.
▪ Lásd, érezd vagy gondold azt a kis aranyló fényt a szívednél… érezd, ahogy finoman tágulni kezd, és lassan átjárja a tested.

Érezd a gondolatot:

Forrás vagyok, jelen vagyok.

▪ Nyisd ki a szemed.

▪ Simítsd végig a karjaid, és a mellkasod, mintha kívül is magadra terítenéd a fényt, mint egy finom köpenyt.

05/02/2026

Az előző bejegyzésre érkezett egy inspiráló hozzászólás, így elgondolkodtam a következőkön:

Miért lett szitokszó a feminizmus, amikor annyi mindent köszönhetünk neki?
Mi vezetett oda, hogy ezt az egyenlő jogokért küzdő mozgalmat akarjuk mindenért felelőssé tenni?
Arról nem is beszélve, hogy sok esetben a matriarchátus és a feminizmus egymás alternatíváiként jelennek meg, ami tévedés.
De nézzük sorjában!

Kinek jó, ha a feminizmus nyakába akarjuk varrni, hogy szétverte a családokat és túlterheltté t***e a nőket?

A feminizmus nem azt mondta, hogy a nőknek napi nyolc órában kell
dolgozniuk.
Nem azt mondta, hogy muszáj mindent egyszerre vinniük – gyereket, háztartást, érzelmi munkát, karriert. Azt sem mondta, hogy a gondoskodás értéktelen.

A feminizmus egy mozgalom, amely az egyenlő jogokért küzdött – és küzd a mai napig – egy patriarchális, elnyomó rendszerben.

A feminizmusnak köszönhető, hogy:
▪ Egy nő ma szavazhat,
▪ tanulhat,
▪ válást kezdeményezhet,
▪ saját jövedelemmel rendelkezhet,
▪ dönthet a teste és az élete felett.

Ezek történelmi tények.

Ha ma ezek természetesnek is tűnnek, az nem azért van, mert mindig így volt, hanem mert kivívtuk!

Nem a feminizmus zsigerelte ki a nőket!

A női túlterheltség valós.
A 24 órás készenlét, az otthoni munka, a gondoskodás, az érzelmi terhek láthatatlansága valós.

De ez nem a feminizmus következménye!

Egy kizsákmányoló gazdasági rendszer következménye, amely:

▪ Privatizálta a gondoskodást,
▪ leépít***e a közösségi támaszokat,
▪ természetesnek vette, hogy a nő „mindent kibír”
▪ és visszaélt azzal, hogy a nők végre dolgozhatnak.

A feminizmus jogot adott. A rendszer csinált belőle kényszert!

A matriarchátus nem a feminizmus alternatívája.
A matriarchátus egy társadalmi berendezkedés.
Létező, ma is működő formái vannak a világ egyes részein.
Anyajogú, közösségi, együttműködésre épülő rendszer, ahol a nők és gyermekeik biztonsága a központi kérdés.

A feminizmus viszont nem társadalmi modell, hanem politikai és jogi mozgalom.

Kinek jó, ha a feminizmus lesz a bűnbak?
Kinek az érdeke, hogy a jelenlegi rendszer bűneit a feminizmus nyakába varrjuk?

Nem a nőké és nem is a családoké…

Ez a narratíva felmenti a rendszert, és egymás ellen fordítja azokat, akiknek közös érdekük lenne a változás. Nem a feminizmust kell kiátkozni!

Az, hogy a rendszer visszaélt az eredményeivel, nem teszi érvénytelenné azt, amit kivívott.

És igen, nagyon nagy szükség van:

▪ Anyajogú szemléletre,
▪ közösségi gondolkodásra,
▪ női és férfi vezetőkre, akik nem uralni, hanem szolgálni akarnak,
▪ olyan társadalmi struktúrákra, ahol a gondoskodás nem magánügy.

De mindez nem a feminizmus tagadásából, hanem annak továbbgondolásából születhet meg.

Ahogy minden nagy társadalmi mozgalomnak, a feminizmusnak is létrejöttek a vadhajtásai – de ez nem írhatja felül az alapvető történelmi és jogi jelentőségét.

Ha átvesszük azt a divatos narratívát, miszerint „a feminizmus minden bajok eredője”, akkor pontosan azt veszítjük el, amit a leginkább védenünk kellene – a nők jogát a biztonságra, az önrendelkezésre és a szabad döntésre.

És ezt már egyszer kiharcoltuk.
Nem lenne bölcs dolog önként lemondani róla.

03/02/2026

Amikor a világ instabillá válik, a nők szabadsága az első számú kockázattá lép elő.
Vannak a világban pillanatok, amikor a „dolgok” túlfeszítik az idegrendszerünket, és a mostani napok, hetek, hónapok határozottan ilyenek. Mert egy veszélyes visszarendeződésre tett kísérlet sötét fellege lebeg felettünk.

Konzervatívok kontra progresszívek.
Feminizmus kontra családi értékek.
(Mintha ez a kettő kizárná egymást!)

Terelés, ellenségkép gyártás, félrevezetés.
Hogy ne vedd észre a lényeget.

Amikor a világ instabillá válik – gazdaságilag, geopolitikailag, ökológiailag –, a hatalmuk elvesztésétől rettegők körében újra és újra ugyanaz a reflex lép működésbe – a rendet a nők autonómiájának korlátozásán keresztül próbálják meg helyreállítani, mert számukra a nők önrendelkezése mindig is „kockázati tényezőt” jelentett.

Dühösek és rettegnek a nők szabadságától.

„Ezeknek az antifeminista nézeteknek a támogatói általában azzal kezdik, hogy álságosan őszinte, fejcsóváló szomorúsággal közelítik meg a kérdést:

„Nézzétek, hová jutottunk a feminizmussal!
Nézzétek, mit zúdítottunk akaratlanul a világra!
Meg kell mentenünk szegény nőket önmaguktól!”

Mások ennél sokkal tovább mennek, ahogy JD Vance az American Moment podcastban 2021-ben, aki kijelent***e, hogy a pályakezdő nők „a nyomorúság útját választják”, amikor úgy döntenek, hogy karriert építenek a gyerekvállalás helyett.

Azt állítja, hogy Amerikában a férfiakat „elnyomják” férfiasságukban azok a szörnyű nők, akiknek volt bátorságuk ragaszkodni ahhoz, hogy a saját döntéseiket hozzák meg, ne pedig azokat, amelyeket a szegény, elnyomott férfiak akarnak tőlük.

A nőknek nem szabadna fizetett munkát végezniük: otthon kellene maradniuk és gyerekeket nevelniük.
És ha nem teszik, akkor megfosztják a férfiakat az istentől kapott joguktól, hogy szaporodjanak, és hogy engedelmes nők mossák fel a padlójukat a jogos helyükön: térden állva.” (Sharon Blackie)

A mai jobboldaliak, akik előszeret***el intellektuálisnak és „realistának” gondolják magukat – például J. D. Vance vagy Rod Dreher – csak ritkán beszélnek nyílt nőgyűlöletről, de nincs is rá szükség, mert kifinomultabbnak tűnő, alattomos narratívát használnak.

A női szabadság, a női autonómia „instabilizálja a társadalmat”.
A feminizmus „megbontotta a természetes rendet”.
A család „védelme” mindenek felett. (Az egyik legerősebb maszlag!)

Ez alapvetően a nők önrendelkezésének a megkérdőjelezése és „problémaként” való kezelése.

Egyúttal pedig az önrendelkezéssel élő nők nyílt megbélyegzése.

A nő ebben a narratívában (még) nem teljesen ellenség – addig főleg nem, amíg „engedelmes”. Sokkal inkább kockázati tényező.

A visszarendeződésre tett kísérlet nem azt mondja, hogy a nőknek kevesebb jog kell.

Helyette azt mondja, stabilizáció kell.
Vissza kell állítani a „rendet” a „természetes szerepeket”. (Ahol nők ugye a térdükön…)
Vagyis a nőkön uralkodó erőteljesebb hierarchiára van szükség.

Hát… úgy tűnik, a középkor ezúttal nem fényes páncélzatban lovagol be a mindennapjainkba, hanem esszékben, podcastekben „kulturális beszélgetésnek, mély gondolatoknak” álcázva. A következmények súlyosak.

És ami a legfájdalmasabb – nők, akik odaállnak emellé az aljasság mellé, és még azt sem veszik észre, hogy pusztán jól kiszámítható darabkái egy kirakósnak.
Bár nehéz elfogadnom ezeket a nőket, tudom, hogy nem mind ostobák.

Nem szimplán a butaságukról van szó, hanem félelemről, biztonság utáni vágyról, az ezekből fakadó alkalmazkodásról és a "jutalmazás" csendes reményéről.

Önmagukat kell valahogy stabilizálniuk, ezért is van szükség az „én a jó oldalon állok” illúziójára. Azt hiszik, ezáltal kiváltságosok lesznek, ami majd megvédi őket.

Jól ismert pszichológiai és társadalmi dinamika.
„Business as usual” – ha alárendelődsz, megkímélünk.

A védelem persze nem valódi, de rövidtávon talán megnyugtató illúzió.

A társadalom valahányszor nyomás alá kerül, a női test, a női szerep és a női szabadság kerül azonnal a fókuszba. A tehetetlenség mindig a nőt teszi felelőssé, és azonnal életbe lép a „szabályozni kell” kényszere.

Örökös visszatérő témák – a születésszám-pánik, ami újra és újra magával hozza a reproduktív kontroll kérdését, az engedelmesség és hierarchia szükségességét.

Mindez „józanésznek” álcázva, miközben a vezetők döntéseit irracionális félelmek és hatalmi reflexek irányítják.

Mondjuk ki – félőrültek kerültek hatalmi pozícióba.

A feminizmus nemcsak Magyarországon lett szitokszó. Újabban „minden bajok eredőjeként” akarják beállítani. Ez azonban a felszín.

A fontos kérdés, ami mögötte van – ki dönthet egy nő életéről?

A nő maga, vagy egy hierarchikus rendszer magát felsőbbrendűnek gondoló csoportja?

Mert ez az a kérdés, ami konkrétan testekben, sorsokban és lehetőségekben realizálódik.

A jogfosztás nem egyik napról a másikra történik.
Először érvelnek.
Aztán magyaráznak.
Végül majd megindokolják, miért volt elkerülhetetlen…

01/02/2026

Imbolc. Finom belső elmozdulás. Jelenlét és figyelem.
A kreatív energiák halk felbukkanása. Az oltár nem harsogó. A fény még szerény.

Fehér – a tisztulás, a tej és a fény, az új kezdet.
Zöld – a növekedésnek induló élet jelképe, még nem a virágzásé.
Megjelenhet egy kis arany is – a növekvő fény ereje.
És egy hajszálnyi vörös – az élet szikrája, a melegség.

Imbolc tiszteletére egy „Hordozó-csomagot” készítek.
Egy természetes anyagból készült kis kendőbe vagy textilbe elhelyezek:

Egy magot – ami a fejlődés szimbóluma.
Egy követ vagy csontot – ami jelképe mindannak, ami túlélte bennem a telet.
Egy üres papírdarabot – ami a lehetőségek terét jelöli.

Összekötöm, és többé nem bontom ki.
A következő ciklus kezdetén pedig átadom a folyónak vagy a földnek.

Kívánom, hogy legyen elég fényünk a megújuláshoz!

Áldott Imbolc-ot mindannyiunknak.

30/01/2026

Az Elfeledett Istennők sorozatban Sirona alakja abszolút kapcsolódik Imbolc időszakához is. Az Oxford Reference így ír róla:

„A gyógyító források istennője, akinek kultuszát Magyarországtól Bretagne-ig számos lelőhelyen feljegyezték. Mivel szobrai egyedül és Apollón Grannusszal együtt is megjelennek, a termékenység és a gyógyítás istennőjeként már a római kori időket megelőzően is létezhetett, de túlélte a gall és a latin kultuszok összeolvadását.”

Ami Magyarországot illeti – Sirona kultusza a római kori Pannoniában is jelen volt, ezt régészeti leletek igazolják. Neve és mitológiai alakja azonban nem maradt fenn a későbbi magyar néphagyományban. Ami tovább élhetett, az nem maga az istennő személye, hanem az általa képviselt csendes, gyógyító szemlélet, amely a női tudás részeként, névtelenül öröklődött tovább.

Sirona szent helyei a gyógyító források voltak, a lassú vizek, melyek nem sietnek, nem árasztanak el a nedveikkel, nem követelnek figyelmet. Alakja leginkább akkor bukkan fel, amikor valami már túlélte a telet, de még csendes várakozásban van. Sirona nem cselekszik, ő a megtartó tér.

Imbolcot leginkább a gyertya, a tűz, a fény felől közelítjük. Pedig Imbolc mélyén nem csak láng van, hanem nedvesség is. Tej. Víz. Vérkeringés. Lassú regeneráció.

Sirona ahhoz az állapothoz tartozik, amikor a test fáradt, amikor a lelkünkben még nincs lelkesedés, amikor már érezzük, mi az, ami túlélte a tél csendjét, de még nem indult virágzásnak, még nincs meg a kellő energia.
A nyugati világ számára ez az időszak nem elég produktív. Egyáltalán nem inspiráló. Nem „pozitív”. Pedig az élet itt, ezen a ponton kezd el visszatérni.

A leírások alapján nehéz Sironát kiismerni, mert elég sok az ellentmondás, de ami az ábrázolásokban visszatérő motívum a karjára tekeredő kígyó és a másik kezében tartott edény, melyben tojások vannak.

A kígyó a megújulás, az edény a megtartás jelképe.

Sirona nem a hagyományos értelemben vett gyógyító istennő, inkább tértartónak érzékelem. Egy olyan nyugodt, biztonságos térnek, amelyben a gyógyulásnak már nincs akadálya. Ez elég radikális gondolat egy olyan világban, ahol mindent „csinálni” kell.

Sirona nyugodt, nem sürget, ez nem természete. Meleg megtartó teret ad mindannak, ami él és gyógyulni tud. Általában csendes vagy egészen halk hangon azt kérdezi:

Tudsz-e menekülés, tagadás, elkerülés vagy akár rohanás helyett teret adni annak a gyógyulásnak, aminek a lehetősége gyakorlatilag már ott van benned?

Azért is fontos emlékeznünk rá, mert a jelen zavaros világában, minden az állandó kontrollról, leuralásról és az azonnali változásról szól. Nem adunk időt a dolgoknak, és ez sajnos még a gyógyulásra is érvényes! Mert ma már a gyógyulás is „csak” egy projekt, teljesítmény. Célkitűzés, feladat, amivel haladni kell, jól látható „pozitív gondolkodással” és lehetőleg gyorsan.

Mintha a gyógyulás valami szintlépéses rendszer lenne, aminek a célja, hogy minél előbb kikerüljünk a betegség vonzásából. Ez sajnos hol finomabb, hol durvát erőszakot jelent a test, az idegrendszer, a lélek számára. Sirona archetípusa itt lépne közbe, és egyetlen dolgot kérdezne, ha hagynánk.

Van-e elég csended ahhoz, hogy a gyógyulás egyáltalán elinduljon?

Miközben ott van bennünk és legtöbbször a környezetünkben is a türelmetlenség. A gyógyulás kényszere az önmagunkhoz való odafordulás helyett.

Láttál már olyat, hogy a patak vize sebesebben kezd áramolni attól, hogy türelmetlenül ott toporogsz a partján?

Hát a test, az idegrendszer és a lélek sem a sürgetésre gyógyul! A gyógyuláshoz biztonságra van szükség. Nem kell tudnod minden pillanatban, hogy hol tartasz, mennyit haladtál, olykor az is bőven elég, ha nem állsz a saját gyógyulásod útjába.
Ez sokaknak ijesztőbb, mint maga a fájdalom.

Sirona nem azt mondja, hogy ne légy tudatos, ne menj terápiába, vagy ne „dolgozz” egy-egy adott helyzeten. Inkább felhívja a figyelmet, hogy – ne vedd el az időt attól, aminek időre van szüksége. Ő az ellensúly, a stabil talaj, a gyógyulás tere.

Az első bekezdésben idézett szöveg forrása:

(https://www.oxfordreference.com/display/10.1093/oi/authority.20110803100508773)

Cím

Budapest
1036

Weboldal

http://www.miahavasi.hu/

Értesítések

Ha szeretnél elsőként tudomást szerezni Havasi Mia - Változókor, változó nő - A Mélység Asszonyai új bejegyzéseiről és akcióiról, kérjük, engedélyezd, hogy e-mailen keresztül értesítsünk. E-mail címed máshol nem kerül felhasználásra, valamint bármikor leiratkozhatsz levelezési listánkról.

A Rendelő Elérése

Üzenet küldése Havasi Mia - Változókor, változó nő - A Mélység Asszonyai számára:

Parancsikonok

Szeretnéd, hogy a(z) rendelőod elsőként szerepeljen az Klinika tematikájú vállalkozások között Budapest városában?

Megosztás

Kategória

Alternatív és holisztikus gyógyászati szolgáltatás

AMA

Ahogy érni kezdünk és eljutunk a menopauzát, vagyis a vérzés teljes elmaradását megelőző éveinkbe, megszólít bennünket a lelkünk hangja. Megérzéseink, látomásaink, és intuícióink sokkal intenzívebbé válhatnak, mint korábbi éveinkben. Ebben az átalakulásban a hormonjaink működésében bekövetkezett változás többek között az agy intuitív területeinek az aktivitását is elősegíti. A változás a kezdeti időszaktól az egyensúly beálltáig arra késztet, hogy a figyelmet a külvilág felől a belső világunk felé irányítsuk, feloldjuk a múltból még utánunk nyúló hitrendszereket, fájdalmakat, sebeket. És végül világra segítsük önmagunkat. Gyönyörű, ahogy a bent és a kint egymásra talál a női test működésében! Ahogy a biológiánk, az élethelyzetünk, az életkorunk sajátosságai, a lelkünk igényei egyetlen hatalmas hullámzásban fonódnak össze!