08/11/2020
Érzem. Érzem, hogy mennyire hiányoznak a beszélgetések, a napközbeni apró üzenetváltások - amikor érezhetően örült, hogy gondolok Rá. Valahová eltűnt, én azonban reménykedem, hogy csak elbújt. Ami pár hete öröm volt, most miért lett teher?
Miért gondolják elvárásnak az emberek, ha a másik fél kimutatja a szeretetét, ha elmondja, hogy élvezi a másik társaságát, hogy jól érezte magát a legutóbbi randevún? Ez nem jelent parancsot az együttlétre, a kötelező találkozásra, nem elvárás, hogy ezután minden napot együtt akarunk tölteni, sokkal inkább egy feedback, hogy fontos számunkra a másik - és ez valljuk be, mindenkinek jól esik.
Az ELVÁRÁS szó minden megmondó oldalon mint aduász szerepel - könnyű pajzsként használni, elbizonytalanítani vele a másikat. Pedig milyen egyszerű is lenne csak annyit kiolvasni egy-egy ilyen üzenetből amiről szól: szeretlek.
Kommunikáció nélkül nincs emberi kapcsolat, se munkahelyi, se baráti, különösen párkapcsolat nincs. A köszönetnyilvánítás, az elnézéskérés, de még egy egyszerű esti jó éjszakát üzenet is azt kommunikálja a másik felé, hogy gondolunk rá, fontos számunkra.
Aki ezt sérelmezi, vagy soknak találja, hatalmas öngólt rúg.
Ha nem mondjuk el az érzéseinket, vágyainkat, ha nem kérdezzük a másikat, nem BESZÉLGETÜNK ( ami a kapcsolat elején teljesen természetes volt ), akkor elkerülhetetlen az eltávolodás, az elbeszélés egymás mellett, majd az esetleges sértődés, súrlódás
És hogy minden miért fontos?
Ez egy ördögi spirál. Megszeretjük a másik habitusát, a pörgését, az emócióját, a szenvedélyét, az idő múltával aztán lassan, step by step leszoktatjuk az írásról, hívásról, ölelésről, simogatásról, beszélgetésről apró kifogásokkal - mire a másik ( általában jobban kötődő fél ) visszavonul, mert a kedvében akar járni a másiknak - miközben a lelke belehal, hiszen ez is egyfajta elutasítás.
Egy ideig örülünk, hogy lám, milyen jó munkát végeztünk, hisz olyanná formáltuk a másikat, amilyen vágyunk. Ez azonban nagy tévedés - hisz pont hogy megfosztottuk azoktól a tulajdonságaitól, amik megtetszettek benne.
Lassan úgy érezzük, hogy egy unalmas, szótlan, kedvetlen emberrel vagyunk együtt - mi tettük azzá az addig vibráló személyiségét - , és majd rácsodálkozunk valaki másra, aki izgalmasabbnak tűnik, ám ugyanolyan, mint az előző, akinek letörtük a szárnyait.
A megoldás a megfelelő önismeret, a folyamatos kommunikáció és interakció a felek között.
Ha érdeklődünk egymás iránt, értő figyelemmel hallgatjuk, és minőségi időt töltünk vele, rájöhetünk, hogy nem csak kezdeti lángolás van, nem csak mézeshetek - mézesnap lehet minden nap, egy folyamatos rácsodálkozás a másikra, és mindig új és új szeretnivalót fedezhetünk fel benne. ❤️