Küzdy Anikó szakpszichológus

27/12/2025

https://remind.hu/az-50-az-uj-50-pokorny-lia-a-szabadsagrol-hatarhuzasrol-es-az-eletkozepi-felszabadulasrol/?fbclid=IwY2xjawO8yTJleHRuA2FlbQIxMABicmlkETFSelhiNkhMTEFmWDlrdVNHc3J0YwZhcHBfaWQQMjIyMDM5MTc4ODIwMDg5MgABHkaeidjkKq2UYek44nqFiJZWrZ4E4TQJ3_6Hi7B6C-c9kJrH-aB9ksR40YGJ_aem__NloeI6bnWA0J-ZvKpHNaQ

Pokorny Lia színésznővel a Remind Bookazine téli lapszámának fotózásán találkoztunk. A beszélgetés középpontjában a sorsfordító döntések, a határhúzás megtanulása, az 50 feletti női lét szabadsága, a változás bátorsága és a függő működések felismerése állt. Szer...

17/12/2025

https://www.facebook.com/photo/?fbid=1298481372318276&set=a.479112694255152

Jogos igénye minden embernek, hogy biztonságban szeretne élni, és biztonságban szeretné tudni a szeretteit. Ez alapvető szükségletünk mindannyiunknak.

Mire van szükség ahhoz, hogy ne legyen erőszak, ne legyen bűnözés, ne kelljen senkinek sem félelemben élnie? Hogy biztonságban és mentalizáló közösségekben élhessünk?

A mentalizációs képességünk a kötődési kapcsolatokban fejlődik. Jól mentalizálni biztonságos kötődésben tanulhatunk meg, olyan szülők, gondozók által, akik maguk is jól mentalizálnak. De nemcsak a szüleinktől és a családtagjainktól tanulunk mentalizálni, hanem a pedagógusoktól, nevelőktől is. Az, hogy ők milyen irányba fejlesztik a gyerekek mentalizációját attól függ, képesek-e biztonságos kötődési személyekké válni és mentalizálni őket.

Ha igen, akkor a gyerekek nagyobb közösségekben is megtanulnak mentalizálva működni. Ha nem, akkor viszont a gyerekek idegrendszere nem kapja meg megfelelő ingereket és így nem tud magasabb szintűvé válni a mentalizációjuk.

Azt is tudjuk, hogy a bántalmazás, az elhanyagolás, a traumák mind-mind rombolják a mentalizációs képességünket. Minél korábban és minél tovább kénytelen ezt a gyermek elszenvedni, annál kiterjedtebb lesz a sérülés. Ez azt jelenti, hogy az ő idegrendszerében másképpen alakulnak az idegpályák, mint azoké, akik biztonságos kötődésben és körülmények között nőhetnek fel.

A bántalmazás ugyanis úgy hat az agyra, hogy a túlélést segítő idegpályákat erősíti meg. Vagyis ezek a gyerekek (és aztán felnőttek) bizalmatlanok lesznek, azt tanulják meg, hogy folyton résen kell lenniük és bántásra számítani, gyorsan kell reagálniuk, hogy védekezni, támadni vagy menekülni tudjanak. Hevesnek, (látszólag) meggondolatlannak, kiszámíthatatlannak, gyanakvónak és agresszívnek (vagy épp túlzottan visszahúzódónak) fognak tűnni kívülről. Ha ezeket a gyerekeket betesszük egy biztonságos környezetbe, az idegrendszerük nem huzalozódik át egy csapásra. Ahhoz hosszú időre, biztonságos kötődési személyekre és kiszámítható, biztonságos környezetre van szükség. A biztonság, a következetesség, a törődés, a folyamatos mentalizálás az, amitől ezek a gyerekek megélhetik, hogy fontosak, szerethetőek és értékesek. Ez pedig elindítja az agyuk azon pályáinak is megerősödését, amely képessé teszi őket a bizalomra és az együttműködésre, a lazításra és az érzelmeik szabályozására, az önfeledtségre és a társadalmi szabályok betartására, valamint arra, hogy ők is megtanulják mentalizálni a többi embert. Ez pedig a legjobb prevenciója az erőszaknak.

Ha tehát biztonságos világot szeretnénk, akkor a gyerekek számára biztonságos körülményeket, valamint biztonságos kötődési és jól mentalizáló személyeket kell biztosítanunk.

Igen, a javító intézetekben, az gyermekotthonokban, az óvodákban és az iskolákban, valamint a családokban is!

Ha többet szeretnél tudni a mentalizációról, gyere el a képzésünkre. Link a kommentben.

14/12/2025

https://www.facebook.com/share/17by7sUtXN/

12/12/2025

https://www.facebook.com/share/p/1AJUdAMyJ9/

„NEM KELL ŐKET ANNYIRA SAJNÁLNI, BŰNÖZŐK!”

Lehet, hogy most sokaknak érdekében áll relativizálni a gyerekek bántalmazását, de fontos, hogy ennek is lássuk az etikai és nevelési szempontjait is. Ezért néhány gondolat arról, miért elfogadhatatlan a gyerekek bántalmazása egy javítóintézetben is.

A bántalmazás elsőre hatékony eszköznek tűnik.
A bántalmazott gyerek hallgat, megtörik, engedelmeskedik.
De ez nem nevelés, hanem félelmen alapuló kontroll.

A félelem fegyelmez, de nem tanít meg valóban fontos dolgokra.
Például: önszabályozásra, felelősségvállalásra, együttműködésre, empátiára, kötődésre.
Azt viszont megtanítja, hogy érdemes elkerülni a lebukást, hogy hasznos hazudni, hogy először kell támadni és hogy nem biztonságos érezni.

„DE ŐK MÁR ELEVE ERŐSZAKOSAK VOLTAK!”

Igen, lehet, hogy igaz.
Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy nekik mit tanítunk.
Ha erőszakot tanítunk, akkor azt tanulják meg, hogy az erősebbnek van igaza.

Lehet, hogy ettől az intézetben fegyelmezettebb lesz és tiszteletben tartja az erősebbet és azt, akinek hatalma van.
De biztos, hogy azt akarjuk, hogy miután kikerül onnan, ugyanezt képviselje? Hogy az erősebbnek van igaza? Hogy aki először agresszív, vagy először üt, az nyer?

Amikor bántanak valakit, akkor nem tanul, csak túlél.
Nem lesz belátó, vagy megbánó, nem fejlődik, túlél.

Amit mégis tanul, az erőszak, a szégyen, a gyűlölet, az érzelmi eltávolodás, a bizalmatlanság és az agresszió.
Azt tanulja, hogy a világ veszélyes, és gyakran úgy érezheti, hogy csak abban dönthet, hogy áldozat lesz vagy bántalmazó.

A bántalmazás eredménye lehet, hogy megtörik a fiatal, engedelmessé válik, de belül kiürül, dühös lesz, szégyennel teli és ügyesen megtanulja elrejteni a gondolatait és érzéseit, hogy túléljen.
A bántalmazás másik eredménye lehet, hogy megtanul védekezni, visszatámadni, először ütni, agresszívebbnek lenni. A rendszer, amelyben él, ebből ért.

Sem neki, sem a társadalomnak nem jó egyik út sem.
Ha azt szeretnénk, hogy kikerülve onnan ne bántson másokat, akkor emberséggel kell vele bánni.

BŰNTUDAT ÉS SZÉGYEN

A bűntudat azt üzeni, hogy rosszat t***em.
A szégyen azt üzeni, hogy rossz ember vagyok.

A bűntudat fontos, mert változást hozhat: legközelebb csinálhatom máshogy, javulhatok, fejlődhetek, válhatok jobb emberré.
A szégyen viszont rólam szól, nem csak a t***eimről. A szégyen bezár, dühössé és cinikussá tesz.

Ha valaki azt érzi, hogy ő selejt, menthetetlen, eleve bűnöző, akkor miért is kellene törődnie másokkal? Ha a világ eleve rossznak tekinti őt, akkor miért kellene a szabályokat betartania?

Így rombol a bántalmazás és így hoz létre még több erőszakot.

„DEHÁT ŐK IS BÁNTOTTAK MÁSOKAT!”

A felelősségre vonás fontos és szükséges. Kellenek a következmények.
Ugyanakkor a bántalmazás nem következmény, hanem bosszú.
A bosszú rövid távon lehet kielégítő, de hosszú távon ugyanazt a kört erősíti:

Az üzenetet, hogy a megoldás az erőszak.

Ha nem akarunk áldozatokat, akkor ne tanítsuk az erőszakot.
Nem az a kérdés, hogy mit érdemel valaki a t***eiért, hanem az, hogy mi történhet vele, amitől csökken az esélye, hogy újra bántalmazó lesz.

„MI MÁST TEHETNÉNK?”

Elég sok mindent tehetünk a bántalmazás helyett.

Meghatározhatunk olyan határokat, amelyeknél nem a bosszú a cél, hanem az, hogy legyenek következmények, ha valaki nem tartja be őket, de közben emberként bánunk egymással.
Lehetnek olyan következmények, amelyek segítenek megtanulni felelősséget vállalni.
Lehet szó jóvátételről, munkáról, szabályok betartásáról, ezeknek nem kell megalázónak lenniük.

Lehet tanítani készségeket, azt, hogy az agresszión kívül vannak más eszközök, és általában csak jobb eszközök vannak. Például indulatkezelés, kommunikáció, konfliktuskezelés, stresszkezelés stb.

Lehet kapcsolati biztonságot nyújtani, olyan emberi kapcsolatot építeni, ahol a fiatal megtapasztalja azt, hogy van legalább egy biztonságos felnőtt, akiben megbízhat, akire számíthat.

Az erőszak gyorsnak tűnő megoldás, a bizalom nagyon lassan épül, ezért kiemelten fontos, hogy megtapasztalják azt, hogy ilyen van, hogy ez lehetséges, hogy ezt később is érdemes keresni és törekedni rá.

Ezen is múlik, hogy később, évek múlva, felnőttként egy konfliktusban tud-e erőszak helyett más utat választani.

A BÁNTALMAZÁS TEHÁT NEM NEVEL

A bántalmazás csendes túlélésre késztet, és arra tanít, hogy az ember arra törekedjen, hogy ne áldozat legyen, hanem bántalmazó.
Hogy ő üssön először, hogy ő legyen az erőszakosabb, akitől félnek, és ne neki kelljen félnie.

Ha ezt tanítjuk neki, akkor ezt tanulja.

Fontos, hogy ezekben a fiatalokban az embert lássuk és fontos, hogy nekik is, és nekünk a társadalomnak is közös érdekünk, hogy lássuk bennük az embert és ne erőszakra tanítsuk őket, hanem emberségre.

Ha úgy érzed, hogy fontosak ezek a gondolatok, akkor kérlek oszd meg ezt a bejegyzést.
Ha szeretnél hasonló írásokat olvasni, akkor kövesd az oldalamat.

10/12/2025

Ez történik a bántalmazott gyerekekkel

Elszörnyedve nézem mindazt, ami gyermekvédelem címszó alatt Magyarországon történik. Aggasztónak tartom, hogy a traumával, idegrendszeri fejlődéssel, a személyiség kialakulásával kapcsolatos tudományos eredmények - mintha nem is léteznének - egyáltalán nem jelennek meg a nehéz helyzetben lévő gyermekeket - és általában a gyermekeket - érintő döntésekben.

Nagyon fontosnak tartom, hogy minél többen értsük, hogyan hatnak a korai negatív tapasztalatok, többek között a bántalmazás és az elhanyagolás a gyermekek fejlődésére, és milyen hosszútávú következményekkel kell számolnunk egyéni, közösségi, és a teljes társadalmat érintő szinten egyaránt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a trauma NEM MARAD IZOLÁCIÓBAN. A bántalmazás hatása évek, évtizedek múlva is érezhető lesz. Lehet, hogy mi már rég nem leszünk az élők sorában, amikor a most ütött-vert, megalázott és elhanyagolt gyerekek még mindig itt lesznek, és azt ahogyan majd felnőttként működnek, ahogy magukkal és másokkal bánnak, nagymértékben befolyásolja, ahogy most mi bánunk velük. Szülők lesznek, munkatársak, szomszédok, férjek-feleségek, partnerek, állampolgárok, a buszon melletted utazó utastársak – ezért nem mindegy, mi történik velük.

A trauma átnyúlik az időn, hatása fricskát mutat az elmúlásnak és akár generációk múlva is t***en érhető. Ahogy időben, úgy térben is tovaterjed, és ha soha életünkben nem találkozunk is bántalmazott gyerekkel - amit erősen kétlek – a hatása akkor is elér hozzánk. Ha mással nem, hát a társadalmi szintű következményekkel biztosan szembesülni fogunk. Eszünkbe ne jusson nyugodtan hátradőlni és azt gondolni, hogy a szegregátumban vagy az ilyen-olyan nevekkel illetett intézményekben bántott gyerekek és fiatalok története nem a mi történetünk. (Nem mellesleg nem csak ott vannak bántalmazott gyerekek. A bántalmazás minden társadalmi rétegben előfordul, anyagi helyzettől és iskola végzettségtől függetlenül, de itt most nem ez a téma.) Ha egy gyerek - többek között a bántalmazás hatására - leszakad a társaitól és nem lesz képes befejezni a tanulmányait, ha azelőtt kicsúszik az élete, hogy valaha kiszámítható és biztos kerékvágásba került volna, az nem az ő egyéni vesztesége, hanem MINDANNYIUNK TRAGÉDIÁJA!

Kiszámolta már valaha bárki, mennyi tehetséget veszítettünk el, mert azt hittük, nincs közünk hozzájuk? Kiszámolta már bárki, milyen értékes erőforrásokat pazarolunk el, mert már a nulla pontnál lemondunk az életükről? Tisztában vagyunk vele, hogy amikor róluk gondolkodunk, az rólunk is szól?

Ebben a kétségbeejtő helyzetben nem tudok mást tenni, mint amit eddig is t***em: ismeretet átadni, érzékenyíteni és rávilágítani a tágabb összefüggésekre. A huszonegyedik században legalább az alapvető humán működésekkel kötelező tisztában lennünk. Értenünk kell, hogyan hat a bántalmazás egy ember - mert figyelem, a gyermek is ember(!) – életére.
Ha eddig elolvastad, olvass tovább, mert minél többen értjük az - egyáltalán nem bonyolult – jelenségeket, annál nagyobb esélyünk lesz arra, hogy elérjük a változást.

Szóval❗️

A gyermekkori bántalmazás az emberi fejlődés MINDEN szintjére hatással van. Következményei az élet valamennyi területét érintik és olyan mély, gyakran maradandó változásokat idéznek elő, amelyek hosszú távon meghatározzák az egyén működését.

Vegyük most végig azokat a fejlődési és életvezetési területeket, amelyekre a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás közvetlenül hatást gyakorolhat.

📍 IDEGRENDSZERI VÁLTOZÁSOK
Születéskor az emberi agy egy éretlen, de nyitott és tapasztalatfüggő rendszer. Fejlődését erősen befolyásolják a környezeti hatások, az átélt tapasztalatok, vagyis mindaz, ami a gyermekkel történik. A gyermekkori bántalmazás azért különösen veszélyes, mert az idegrendszer fejlődésének olyan érzékeny időszakában történik, amikor az agy különösen formálható. A legújabb neurológiai kutatások szerint ez a szenzitív periódus sokkal tovább tart, mint korábban gondoltuk, és akár a 20-as évek végéig, 30-as évek elejéig is kitolódhat.

Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy a bántalmazás SOHA nem múlik el nyomtalanul. A testi hegek begyógyulhatnak, a véraláfutások felszívódhatnak, a törött csontok összeforrhatnak, de az idegrendszeri lenyomatok évtizedek múltán is jelen vannak.

A gyermek által megélt krónikus stressz - márpedig a bántalmazás krónikus stresszhelyzet - és a félelem tartós neurobiológiai változásokhoz vezet, melyek közül a legfontosabbak:

👉 Az amygdala hiperaktívvá válik. Ez az agy limbikus rendszerében található, mandula alakú struktúra felelős az érzelmeink, különösen a félelem és a stressz feldolgozásáért és szabályozásáért. A túlzott aktivitás azt jelenti, hogy a bántalmazott gyerekek gyakran felnőve is úgy érzik, mintha állandó veszélyben lennének.

👉 A hippocampus térfogata akár 6%-kal is csökkenhet. Ez az agyi terület felelős a tanulásért és az emlékezetért, így a térfogatcsökkenés memóriaproblémákat és tanulási nehézségeket okozhat. Amikor az a kérdés, hogy miért nem tanul a gyerek, miért marad ki az iskolából - hát például ezért (is)! Mindeközben a hippocampus sérülése a traumafeldolgozást is megnehezíti. Az emlékek gyakran töredezetten, erős érzelmi tölt***el, de koherens történetté rendeződés nélkül raktározódnak el.

👉 A prefrontális kéreg - amely a döntéshozatal és az önszabályozás kulcsfontosságú területe - fejlődése károsodhat, ami érzelemszabályozási nehézségekhez és fokozott impulzivitáshoz vezethet. Ennek következében a legkisebb frusztráció is heves reakciót, indulatokat válthat ki, vagy éppen ellenkezőleg, lefagyáshoz és érzelmi eltávolodáshoz vezet. Az érzelemszabályozás hiánya megnöveli az addikciók, az önkárosító viselkedések és az impulzív döntések kockázatát.

📍 KÖTŐDÉS ÉS KAPCSOLATOK
A gyermekkori bántalmazás a legmélyebb sebeket talán a kötődési rendszeren ejti. Amikor az az illető válik a veszély forrásává, akinek a védelmet kellene nyújtania, az örökre lerombolhatja a bizalom érzését. A kötődési traumatizáció messze túlmutat az eredeti kapcsolaton, tehát nem csak a bántalmazóban nem fog megbízni! Az a belső munkamodell, amelyet a gyerek a korai kapcsolataiban önmagáról és másokról kialakít, a jövőbeni kapcsolataira is hatással lesz. A bántalmazott gyermek internalizálja, vagyis belsővé teszi a bántalmazó viszonyulását, és azonosul üzeneteivel, amik így szólnak: "nem vagyok szeretetre méltó", "nem érdemlem meg a jót”, „értéktelen vagyok”, de beépül a „mások veszélyesek és megbízhatatlanok", "a világ kiszámíthatatlan" hiedelme is. Ezek az implicit (mély és tudattalan) meggyőződések később felnőttkori kapcsolati nehézségekhez vezetnek: gyakori partnerváltás, intimitástól való félelem vagy túlzott kapaszkodás, bántalmazó kapcsolatok ismétlése (transzgenerációs mintázat!). A szeretet összekapcsolódik a fájdalommal, a közelség a veszéllyel, a kapcsolat pedig egyenlő lesz a kiszámíthatatlansággal.

A gyermekek éretlen személyiségük okán még mindent magukból eredőnek vélnek, így gyakran önmagukat teszik felelőssé a bántalmazásért. Ez csökkent önértékelésben, önvádban és krónikus szégyenérzetben érhető t***en. A nyomasztó érzésekkel sokan maladaptív formában igyekeznek megküzdeni, melynek nyomán többek között függőségek - alkohol, drog, munka, vásárlás – társas izoláció vagy agresszió jelenhet meg.

A szülővé válás különösen nagy kihívást jelenthet a számukra. Függetlenül attól, hogy mennyire tudatosan igyekeznek mindent másképp csinálni, a FELDOLGOZATLAN trauma könnyen továbbadódik. Nem feltétlenül úgy, hogy megismétlik a bántalmazást, hiszen a bántalmazott gyerekeknek felnőve „csak” nagyjából 1/3-a válik maga is bántalmazóvá, de a bántalmazás hatására kialakult érzelmi elérhetetlenség vagy éppen a túlféltés is számtalan nehézséget vagy éppen kárt okozhat a következő generáció számára. A lényeg, hogy a feldolgozatlan trauma, a szabályozatlan érzelmek, a törékeny önértékelés mind-mind negatív irányban befolyásolják a szülő-gyerek dinamikát.

📍 TESTI EGÉSZSÉG ÉS SZOMATIKUS FOLYAMATOK
A gyermekkori bántalmazás a testi működésre is hatással van. A korai trauma megváltoztatja a szervezet alapműködését: az immunrendszer gyengül, miközben tartós, alacsony intenzitású gyulladásos folyamatok indulnak be. Ezt úgy kell elképzelni, mintha a test állandóan egy kórokozóval küzdene. Ez a krónikus gyulladás később szív- és érrendszeri betegségekhez, cukorbetegséghez és más anyagcsere-zavarokhoz vezethet.
Gyakran krónikus fejfájás, gerincfájdalmak, alvászavarok, és emésztőrendszeri panaszok is megjelennek. Ezek a pszichoszomatikus tünetek nem képzelgések, hanem valós fájdalmak, csak éppen az okuk nem a testből, hanem a traumából ered, amit a test még mindig őriz.

📍 ÉLETVEZETÉS, MUNKA, KARRIER
A gyermekkori trauma hatása az egész életvezetésben t***en érhető. Sokan a munkában keresnek kapaszkodót, abban bízva, hogy legalább a teljesítményen keresztül kiérdemlik az elfogadást. Estükben a túlteljesítés kényszerből fakad, hiszen ha leállnak, szembesülniük kellene a fájdalmas érzéseikkel vagy a belső üresség érzésével.

Mások éppen ellenkezőleg működnek és folyamatosan szabotálják a saját életüket. A siker küszöbén általában „elromlik” valami: elkésnek egy fontos megbeszélésről, összevesznek a főnökükkel, vagy egyszerűen feladják. Ezt a dinamikát az a tudattalan meggyőződés mozgatja, ami szerint: "nem érdemlem meg" vagy "jobb, ha én szabom meg, mikor bukik el minden".

És ne feledkezzünk el a harmadik csoportról sem! Ők azok, akik képtelenek karriert építeni, mert a hierarchia, a tekintélyszemélyek jelenléte mind-mind az eredeti traumát idézik fel bennük. Nem tudják elviselni, hogy valaki irányítsa őket, mert gyerekként a hatalom mindig bántalmazást jelentett. Képtelenek struktúrában gondolkodni, hosszú távon és kitartóan tevékenykedni a cél elérése érdekében.

A következményeket még hosszan sorolhatnám, de talán ennyi is elegendő, hogy megértsük, milyen összetett hatása van a gyermekkorban elszenvedett bántalmazásoknak.

ÉS AKKOR MOST AZ AKTUALITÁSRÓL‼️
A Szőlő utcában élő fiatalok maguk is sérült, és gyakran súlyos traumákat hordozó áldozatok. Igen, tudom, hogy bűncselekményt követtek el, de ugye senki nem hiszi, hogy egy fiatal "csak úgy" elkövetővé válik. Ahogy a gyógyulás felé, úgy a bűnelkövetés felé is hosszú út vezet. Éppen ezért nekik nem rendőri jelenlétre, hanem hatékony segítségre van szükségük. Olyan szakemberek jelenlétére, akik megfelelő, traumaorientált képzésben részesültek, és rendelkeznek azzal a tapasztalattal és módszertani tudással, amely elősegíti a gyógyulásukat és a társadalomba történő integrálásukat.

Köszönöm, hogy elolvastad!
-- Orvos-Tóth Noémi

10/12/2025

https://www.youtube.com/watch?v=FVxjuTkWQiE

Donate to our non-profit: https://bit.ly/3a463ijYour tax deductible donations will help us continue this important and urgent work. Unaddressed childhood tra...

10/12/2025

Dolgunk van az életünkkel.
A legfontosabb kérdések, hogy hová tartunk, kik is vagyunk, mi az életünk értelme, miért születtünk meg, milyen leltárt készítünk majd idős korunkban, amikor eljutunk abba az életszakaszba, hogy visszanézünk, és értékeljük mindazt, amit megalkottunk, létrehoztunk, mindazt, ahogyan éltünk.
Ezeket a témaköröket az egzisztenciális pszichológia tárgyalja, aminek egyik általam nagyon szeretett képviselője Yalom, és Kundera is.

Én most abban az életszakaszban járok, hogy szeretnék felkészülni az idős korra. Nem akarom tétlennek látni magam idős koromban sem, hiszen még tele vagyok energiával, lelkesedéssel, tettvággyal, tervekkel és célokkal. Úgy érzem, mintha fáradhatatlan lennék. Viszont nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogyan szeretnék megöregedni, mi az, amin változtatni szeretnék még, így ebben a korban is. Azt érzem, jól éltem eddig, bízom abban, hogy az egészségemet is meg tudom őrizni a méltó befejezéshez. Fontosnak érzem, hogy rendezzem a soraimat, hogy magamban is elvarrjam az elvarratlan érzelmi szálakat. Nem halni készülök, csupán egy rendezési folyamat buzog bennem. Tudatosan szeretnék tenni magamért, hiszen még bőven belefér és egyébként is, soha nem késő.

A héten két ötven pluszos pár érkezett hozzám, aki azt fogalmazták meg terápiás célként, hogy szeretnének szépen, együtt, szeretetben megöregedni, és nem gyűlölködő hallgatagságba burkolózni, mint az elmúlt években. Szeretnének még jókat szerelmeskedni, és boldogan mosolyogni, még ha idősként lassabb is lesz majd az élet. Ők olyan elégedettségre vágynak, amit csakis egy életen át lehet építgetni. Mert az elégedettség várát nem egy hét alatt lehet felhúzni.

Érkezett egy hatvan éves hölgy is, aki most vált el, mert azt mondta, hogy ha csupán egyetlen egy napja lesz arra, hogy egyedül, méltóságban éljen egy bántalmazó kapcsolat helyett, akkor is megéri. Mert a létezése új értelmet nyer ez által. Mert nem mond le magáról, mert átdefiniálhatja mindazt, amit elmulasztott az évek során. A végén belehúz, és megadja magának a győzelmet, mint egy futóversenyen. Csak mindez csöndben, méltóságban történik, és esetleg az idővel futhat versenyt, de inkább egy szép séta ez, önmagával, amiben minden a helyére kerül. Hiszen hitelessé és erőssé válik az egyén.

Gyakran látom, hogy az életközépválság megharcolása után jön a leltározás szakasza, és az időskor megtervezése. van olyan kliensem, aki azért gondolkozik a váláson, mert nem biztos abban, hogy a közös öregedés harmonikusan fog zajlani a párjával. Ilyenkor döntést kell hozni arról, hogy a nem kielégítőt, de biztonságosat választom, vagy a kielégítő időskor esélyét, de egyedül. Ezt mindenkinek magának kell végig gondolnia.
Én abban hiszek, hogy az egzisztenciális pszichológiai kérdések az ÉN-t preferálják, hiszen az individuum az origó. Csak ezután beszélhetünk párkapcsolatról, ha az egyén megalkotta önmagát. Így amikor a végső elszámolás következik, akkor az ÉN megszólal, követel, elszámoltat és jutalmaz vagy büntet.

Ez itt a tét.

Ha egy kapcsolatban nem tudok békében megöregedni és jó érzéssel meghalni, mert nem lehetek önmagam, akkor nem a kapcsolatot kell választani, hanem saját magam iránt kell felelősséget vállalnom, mert tartozom a létezésemnek ennyivel.
Jó esteben ez sikerülhet egy jól működő kapcsolat keretein belül is, de ha a kapcsolat gátol ebben, akkor érdemes átgondolni, mit is teszek magammal.

(Fotó: Zefirka)

09/12/2025

https://www.facebook.com/share/p/17uioR1gmY/

"Az érzelmileg éretlen emberek el tudják érni, hogy szokatlanul hevesen reagáljunk a viselkedésükre. Ennek az a magyarázata, hogy úgy szabadulnak meg egy kellemetlen érzelmi állapotuktól, hogy a viselkedésükkel ugyanezt az érzést idézik elő bennünk. Úgy tesznek, mintha nem éreznék az adott érzelmet, valójában azonban kivetítik ránk, belénk helyezik át, hogy mi dolgozzuk fel, és az a látszat keletkezzék, hogy voltaképpen mi érezzük. A zavaró érzelmektől való megszabadulás e tudattalan módját projektív identifikációnak nevezzük. Mindez olyan gyorsan – és olyan mélyen a tudatosság szintje alatt – zajlik le, hogy mire feleszmélünk, ezeket az érzelmeket már magunkon tapasztaljuk.

Ez egy rendkívüli lelki jelenség; az érzelmileg éretlen személy úgy küzd meg egy tudattalan, kellemetlen érzelemmel, hogy egy másik emberben váltja ki azt. Mindig érdemes tehát megkérdeznünk magunktól: valójában ki érzi ezt? Ha a reakciónk túlságosan intenzív, érthetetlen vagy nem vall ránk, éljünk a gyanúperrel, hogy az érzelmileg éretlen személy idézett elő bennünk bizonyos érzelmeket abból a célból, hogy helyette mi birkózzunk meg velük." Lindsay C. Gibson: Szülősebek - karácsonyi akciónk keretében most 30%-os extra kedvezménnyel megrendelhető közvetlenül a kiadótól, itt: https://nyitottakademia.hu/webshop/konyv/lindsay-c-gibson_szulosebek-5085

08/12/2025

https://www.facebook.com/share/p/1AX13cxTkV/

Jó néhány olyan klienssel dolgoztam az elmúlt hónapokban, akik beszámoltak arról, hogy rendszeresen hazudnak. Volt egy olyan kliensem, aki a második ülésen elmondta, hogy egyébként nekem már a legelső ülésen is hazudott. Megkérdeztem, hogy miért t***e ezt? Nem tudta megmondani, de számára a hazugság egy menedék - ezt válaszolta.

A fiatalemberről alkotott képemhez nem illett a hazugság. Pontosan érkező, korrekt, nyílt tekintetű fiatalember volt, így sokat gondolkoztam azon, hogy mit szolgálhat számára ez a viselkedési forma. Ahogy egyre többek beszélgettünk, közösen kiderítettük, hogy az eredeti családjában mindig elvárásoknak kellett megfelelnie. Egy olyan családból érkezett, ahol nagyon erős határ problémák voltak.

A szülők rendszeresen arra kényszerítették őt a szigorú elvárásaikkal és a büntetésekkel, hogy gondolkozás nélkül azt tegye amit elvárnak tőle. Így olyan családi manipuláció áldozata lett a fiatalember, amiben az elveivel ellentétes dolgokat kellett megtennie. Így az egyetlen autonómia forrása a hazugság lett, tehát akkor elégült ki az autonómia szükséglete, akkor élte meg, hogy a szüleitől független autonóm ember, amikor hazudott. Tehát az volt a belső monológ, hogy: 'Most az lesz, amit én szeretnék!', és élvezte hogy csak ő tudja az igazságot, és a másik nem is sejti a valóságot.
Bár utána szégyellte magát és bűntudata is volt, mégis gyakran használta ezt a kommunikációs formát.

Sokat beszélgettünk erről, leginkább arról, hogy hogyan lehet másként megélni az autonómiát. Például a határok meghúzásával felvállalva a saját igényeinket. Megtanultuk, hogy egy interakcióban kettős felelősség van. Én elmondom, hogy mit szeretnék, mi az én szükségletem, a másik pedig információt kap arról, hogy hol van az a határ, ahol még nem sért engem, ezzel viszont neki kell kezdeni valamit.

A határok meghúzása a tévhittel ellentétben nem bűnös dolog. Leginkább a határ egy nagyon fontos információ, amit mindenkinek meg kell tanulni meghúznia azért, hogy legyen egy önvédelmi rendszere, azért, hogy hitelessé váljon, és hogy megtanítsa a környezetének azt, hogy hogyan lehet hozzá, az ő személyéhez alkalmazkodni.

(Fotó: Juan Brufal)

07/12/2025

Van egy kliensem, aki arról mesélt nekem, hogy a családjában az apukája volt az, aki az ünnepi napokon szerette volna, ha a felesége megadná a módját, másként terítené meg a családi étkezőasztalt, mint a hétköznapokon, mert az édesapa szeretett és tudott is ünnepelni. Nemcsak azért vágyott erre, mert ő ezt élvezte, hanem azért is, mert a gyermekének is ezt szerette volna megtanítani, és ezt az értéket átadni.

Azok az emberek, akik nem tudnak ünnepelni, tulajdonképpen sok esetben sajnálják az energiát, a befektetett időt, a figyelmet, és az odaadó szeretetet, pedig ennek óriási értéke van. Ők úgy gondolkoznak, hogy 'jól van az úgy, miért is kell nagy ügyet csinálni egy-egy ünnepből?', de hát az ünnep attól ünnep, hogy más, mint a hétköznap.

Jól látható ebben az egyszerű hétköznapi szituációban, hogy az egyik ember 'életigenlő', ő az, aki nem sajnálja az energiát azért, hogy minőségibb alkalmak teremtődjenek a családban. A másik fél pedig egy olyan személyiség, aki inkább megúszni szeretné az életet, és nem széppé tenni. Ő sajnálja beletenni azt az energiát, amitől az átlagostól eltérőek lennének az ünnepnapok.

Ebben az egyszerű példában is kétféle emberi hozzáállást látunk. Ez kétféle személyiséget tükröz: egy 'életigenlő' személyiséget, aki élvezni szeretné az életet, mert az életet jól kell élni, és ki kell hozni belőle a lehető legtöbbet, és ebbe bele is rakja az extra energiát. A másik fél pedig sajnálja az energiát, így kényelmes, lemondó életet él.

Ha ez a két eltérő személyiség egy párkapcsolatot alkot, akkor igencsak nehéz az élet, hiszen tudjuk, hogy páros dolgok esetén mindig a passzív fél irányít, tehát ha a passzív fél nem partner abban, hogy jobbá tegye az életet, akkor minden feladat az aktív félre hárul, így egyes egyedül ő fogja megalkotni az ünnepeket, ő fog lelkesedni, energiát, időt beletenni, a másik pedig úgy fogja élvezni, hogy semmibe sem fektetett energiát, csak akadékoskodott, kifogásokat keresett, és passzív maradt, tehát elrontja az aktív fél örömét.

Ilyenkor az aktív fél nagyon egyedül marad a vágyaival, és egy óriási magányt él meg, de akkor is meg fogja alkotni, amit szeretne. De nagyon igazságtalannak érzi azt, hogy miközben ő mérhetetlen energiát rakott bele a közös életbe, a passzív fél mindezt anélkül kapja meg, hogy ő részt vett volna ennek az értéknek a megalkotásában. Egy ideig viseli mindezt a kapcsolatban, aztán el fog benne fáradni, és akkor döntési helyzetbe kerül, hiszen egy egzisztenciális pszichológiai kérdés foglalkoztatja:
Akarok-e így élni tovább?

(Fotó forrása: FB)