01/07/2025
A Stockholm-szindrómának nevezett jelenséget egy 1973-ban történt stockholmi túszdráma kapcsán vált ismertté. Egy bankrablás során a rablók túszul ejtettek néhány alkalmazottat, akiket közel hat napig tartottak fogva. Az összezártság a túszokra meglepően jó hatással volt, ugyanis kiszabadulásuk után a rablókat azzal segítették, hogy gyűjtést szerveztek a jogi védelem költségeire.
Jól látható, hogy a túszok, akik mérhetetlenül kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, a megélt csöppnyi kedvesség miatt empátiát éreztek és támogatóan viszonyultak a rablókhoz, ahelyett, hogy dühösek és ellenségesek lettek volna.
Ezt a jelenséget nevezzük Stockholm (vagy helsinki)- szindrómának, ami nemcsak a bűnözők és áldozatok között alakulhat ki, hanem egy bántalmazó kapcsolatban is a bántalmazó és áldozata között.
Ennek az a magyarázata, hogy a fogvatartott, kiszolgáltatott áldozatok egy idő után elkezdenek kötődni és szeretetet érezni a fogvatartóik iránt, akik sokszor kínozzák is őket. Ez egy furcsa lélektani történés, egyáltalán nem logikus, ugyanis ellenségnek kellene tekinteniük, ők mégis szeretetet éreznek irántuk. Ez a jelenség akkor jön létre, amikor a megaláztatás és büntetés mellé az áldozat figyelmet, kedvességet, és némi szeretetmorzsát is kap, tehát amellett, hogy be van zárva és büntetik, mégis emberi módon viszonyulnak hozzá. Bár a túsz teljes kiszolgáltatottságot él meg, a kapcsolatban megélt némi pozitívum miatt reménykedve arra a következtetésre jut, hogy ha alárendelődik és kitart, akkor elkerüli a fogvatartója dühét. Sokszor fordul elő, hogy az áldozatnak van bűntudata az egész kialakult helyzet miatt.
A megterhelő helyzetekben egészen furcsán működik a pszichénk. A túsz vagy áldozat azt érzi, ha a fogvatartója kedves, akkor az némi szimpátiát érez iránta, így talán lesz esélye arra, hogy elmenekülhessen. Éppen ezért mindenáron meg akar felelni a bántalmazójának, de azt csak úgy tudja megtenni, ha maximális empátiát gyakorol.
Így a saját helyzetét figyelmen kívül hagyva a bántalmazó valóságával azonosul. Ez olyannyira megtörténik, hogy gondolatban mindent elkövet az áldozat azért, hogy abszolút felmentse a bántalmazóját. Ebből kifolyólag a kialakult helyzetért önmagát hibáztatja, így állandósul egy bűntudattal megélt alárendelődés.
Tehát átadja az irányítást a bántalmazójának, és próbálja maximálisan kiszolgálni annak igényeit.
Sokszor fordul elő, hogy egy bántalmazó kapcsolatban az áldozat segítségére siető barátokat az áldozat elutasítja, mert ellenségnek tekinti őket. Hiszen ők arra szeretnék felhívni a figyelmét, hogy azáldozat által idealizált társ tlajdonképpen egy bántalmazó. Mivel ő a bántalmazóval azonosul, erre nyilván úgy fog reagálni a kognitív disszonancia elkerülése miatt, hogy a barátait fogja ellenségnek deklarálni. Ennek az az eredménye, hogy az áldozat végtelenségig benne marad a bántalmazó kapcsolatban, iszonyatos erőfeszítéseket tesz azért, hogy fenntartsa a kapcsolatot, miközben fogy az ereje. Egy idő után pedig azért nem lép már ki, mert a megtapasztalt nehéz párkapcsolatot is sokkal biztonságosabbnak érzi, mint a bizonytalan szebb jövő. Éppen ezért az áldozat az, aki a végsőkig kitart. Inkább tönkremegy és erőtlenné, depresszióssá válik, minthogy szembesüljön azzal, hogy bántalmazás áldozata.
A szívem szakad meg, amikor bántalmazott klienssel való munka során érzem a kalakult traumatikus kötődésnek a megbonthatatlanságát.
(Fotó forrása: Cornwall Live)
