Küzdy Anikó szakpszichológus

07/03/2026

https://www.facebook.com/share/p/18Mua7ryMs/

Születésünk pillanatában kapunk egy „sorskönyvet” amiben determinálva van az életünk. Ezt ne ezoterikus humbuknak értsétek, hanem olyan magzatkori, vagy kisgyermekkori szülői viszonyulást értünk alatta, ami a szülő gyermek felé irányuló elvárásaiban, gondolkodásában, viselkedésében nyilvánul meg.

Például Feldmár András: Van élet a halál előtt? című könyvében arról ír, hogy azoknak a gyerekeknek, akiket el akartak vetetni, az egész életükben az a meghatározó működési képlet, hogy „nem kellek”. Feldmár rájött arra, hogy felnőtt, magzati túlélők, mindig abban a hónapban, azokban a napokban próbálkoznak szuicid (öngyilkossági) kísérletekkel, amikor az édesanyjuk el akarta őket hajtani. Ráadásul azt is megfigyelte Feldmár, hogy ugyanazokkal a módszerekkel akarták elpusztítani önmagukat, ahogyan az édesanyjuk akarta elhajtani őket magzati korukban. Aki kötőtűvel szurkálta a méhét, annak a gyermeke vagdosta magát, aki lisztes zsákokat cipelt, az a gyermek kimerültségig hajszolja magát, aki gyógyszerrel próbálta elérni, hogy vetélés következzen be, az gyógyszert vett be. Ezek a felnőtt „gyerekek” nem tudták, hogy az anyukájuk mindent elkövetett azért, hogy ne maradjon meg a baba, Feldmár ezt a párhuzamot akkor ismerte fel, amikor a kliensei élettörténetei miatt behívatta az édesanyákat. Minden esetben kiderült, hogy az anyák magzatelhajtással próbálkoztak.
Tehát egyértelmű, hogy a szülői viselkedés, viszonyulás már magzati korban meghatározza a gyermek életét.

Például az a gyerek, akit fiúnak vagy lánynak vártak, de nem olyan nemű lett (régen nem volt ultrahangos vizsgálat és csak a szüléskor tudták meg az anyák, hogy milyen nemű a gyermek), ő egész életében azzal küzd, hogy „Bármit teszek, soha nem lehetek elég jó!”, vagy „Nem tehetek semmit, mert nincsenek eszközeim!”. Ezek az alapvetések meghatározzák a saját magához fűződő viszonyt, és azt, hogy mennyire tud örülni az életnek.

Azokat a gyerekeket nevezzük például „funkció gyerekek”-nek, akik egész életükben a sorskönyvi üzenetnek megfelelően a szülők szükségleteit elégítik ki.
Ők azért fogantak meg, hogy összetartsanak egy rossz házasságot, és ennek a felelőssége már születésük pillanatában őket terheli. Úgy nőnek fel, hogy milliószor hallják, ahogy anyuka hibáztatja a férjét.
„Miattad vállaltam a gyereket!”, meg „Azt hittem, komolyan gondolod, ha már a kedvedért szültem!” típusú mondatoktól zeng a ház. Természetesen nem szükséges, hogy ezek a mondatok kimondódjanak a családban, mert mondhatjuk azt, hogy a „levegőben van”, kézzel foghatóan szinte tapintható az üzenet.

Tehát a kicsi megtanulja, hogy fokozott felelősséget kell vállalnia még olyan dolgokért is, amiért ő nem lehet felelős. Nagy esély van arra, hogy a szülők később sem rendezik a házasságukat, ezért a gyermek megreked, és felnőttként sem tud önálló, felszabadult életet élni.

Úgy érzi, neki mindig ott kell lennie a szülők mellett, „nincs joga” autonóm felnőtt életre, a saját boldogságának a felépítésére, mert neki mindig ott kell lennie a szülők számára, hiszen rajta múlik, hogy boldogan élnek-e a szülei vagy sem. Ez a működés egész életében végig kíséri.

Egyszer régen jött hozzám egy középkorú nő, nevezzük Karolának, aki úgy érezte, hogy boldogtalan, fásult, apatikus, és nem halad úgy az élete, ahogyan szeretné. Kiderült, hogy sok gondja van a nővérével, Lujzival, aki szinte szívta a vérét. Azt gondoltam, ez csak az életkor miatt lehet így, vagy talán egészségügyi gondjai vannak Lujzinak, ezért igényli a húga jelenlétét. De kiderült, hogy egész életében az volt Karolina dolga, hogy a nővére óhajait kielégítse.

A szülők halála óta ez az igény csak fokozódott. Színlelt vagy valós egészségügyi problémák beszippantották Karolinát, orvost intézett, minden héten, akár többször utazott a több száz km-re lévő testvéréhez. Aggódott, mert Lujzi mindig siránkozott. Minden nap, szinte óránként hívta telefonon, apró-cseprő dolgok miatt. Unatkozott és félt egyedül, úgy viselkedett, mint egy magára hagyott gyermek.

Mikor megkérdeztem Karolát, miért nem mond nemet a nővérének, akkor azt válaszolta:
„Tudja, Bea, a szüleim mindig azt mondták nekem, hogy azért akartak engem, hogy legyen Lujzinak játszópajtása, aki szórakoztatja, és majd ha ők meghalnak, akkor legyen, aki gondoskodjon róla. Milliószor hallottam ezeket a mondatokat a szüleimtől. Emlékszem, amikor ezt mondogatták, az nem esett jól nekem, ez enyhe kifejezés. Azt éreztem, hogy nincs nővérem, nincs testvéri kapcsolatom, hanem kaptam egy életre szóló kötelezettséget. Ráadásul az én problémáim soha nem voltak fontosak, senkit sem érdekelt.
Viszont Lujzi mindig meg volt kímélve, én voltam a pótanyuka már pár éves korom óta. Mostanra úgy érzem, belerokkantam, elég volt, mégis mindig bűntudatom van, amikor a saját életemmel és problémáimmal foglalkozom! A házasságom már ráment, most az új kapcsolatomat nem szeretném tönkretenni Lujzi miatt.”

Karolinával megtanultuk a terápia során, hogy akkor is meghúzhatja a határait, ha a szülei rátestálták a nővérét. Ez a nővérének is jót fog tenni, hiszen rákényszerül arra, hogy megtapasztalhassa a saját erőforrásait és erejét. Szépen a terápiás folyamatban Karolina megtanulta kezelni a felbukkanó bűntudatot, megértette, hogy ő nem lehet felelős egy másik felnőtt ember életéért, akkor sem, ha a testvére az.

(Kép forrása: Pinterest)

25/01/2026

https://www.facebook.com/photo?fbid=1394853365769717&set=a.518750213380041

Amikor az iskola „hazugságban él”

Miért nő az erőszak az oktatási intézményekben, és min kellene valóban változtatnunk?

Az utóbbi években egyre több pedagógus, szülő és intézményvezető számol be fokozódó verbális és fizikai erőszakról az oktatási intézményekben. A jelenséget gyakran egyéni tényezőkkel magyarázzuk: „rossz gyerekek”, „nem együttműködő szülők”, „túlterhelt pedagógusok”, „megváltozott világ”. Ezek a magyarázatok azonban rendre elkerülik a lényeget.

Az erőszak nem elsősorban viselkedési probléma.

Az erőszak rendszertünet.

Ezt a felismerést segít megérteni az a gondolati ív, amelyet Václav Havel fogalmazott meg a „hazugságban élés” fogalmával, és amely napjainkban – más kontextusban – Mark Carney davosi beszédében is megjelent. A kanadai miniszterelnök arra hívta fel a figyelmet, hogy a szabályokon alapuló világrend hanyatlóban van: az erősek azt teszik, amit akarnak, a gyengék pedig elszenvedik ennek következményeit. A politikai elemzés pedagógiai olvasata meglepően pontos képet ad arról, mi történik ma az iskolákban.

————————————————————————

A deklarált normák és a megélt valóság szakadéka

Az oktatási intézmények többségében léteznek szabályok. Házirendek, etikai kódexek, bántalmazásellenes protokollok. A probléma nem a normák hiánya, hanem az, hogy a normák érvényesülése esetleges.

A gyerekek (minden illúziónkkal ellentétben) rendkívül pontosan érzékelik:

- mikor vannak következmények,

- mikor nincsenek,

- és kikre nem vonatkoznak a szabályok.

Amikor azt látják, hogy a szabályok megszegése nem jár kiszámítható válasszal, a rendszer elveszíti hitelességét. Ilyenkor a szabály nem orientál, hanem díszletté válik. Ez az a pont, ahol az iskola elkezd „hazugságban élni”.

Amikor a felnőtt intézményes tekintély visszahúzódik, a szabályozás nem megszűnik, hanem informálissá válik: átkerül az erősebb szereplőkhöz. A dominánsabb, hangosabb, félelmet keltő gyerekek – vagy a mögöttük álló felnőttek – veszik át az irányítást, amelyet az intézmény nem gyakorol következetesen.
Ilyenkor nem a szabály hiánya, hanem a védelmi funkció nélküli szabály teremti meg az abúzust.

—————————————————————————

Az alkalmazkodás logikája – hogyan lesz az erőszak funkcionális?

A “hazugságban élés” jelenségét írta le Václav Havel a híres „zöldségárus” példájával. A történet szerint egy boltos minden reggel kirakta az üzlete kirakatába a feliratot: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” Nem azért, mert hitt benne. Tudta, hogy nem igaz, és azt is tudta, hogy a vevői sem hisznek benne. Mégis kirakta – hogy elkerülje a bajt, hogy jelezze az alkalmazkodását. Így vált a rendszer fenntartójává: nem meggyőződésből, hanem félelemből és megszokásból. A rendszer ereje nem az igazságából fakadt, hanem abból, hogy mindenki részt vett ebben a színjátékban. Havel ezt nevezte „hazugságban élésnek”.

Ugyanez a mechanizmus jelenik meg ma sok iskolában is. A pedagógus „nem látja” a rendszeres verbális bántalmazást, mert nincs mögötte intézményi megtartó erő. Az intézmény adminisztratív módon elsimítja a konfliktusokat, hogy „ne legyen ügy”. A szülő relativizál. A bántalmazott gyerek pedig megtanulja: a jelzés veszélyesebb, mint a hallgatás.

Ebben a közegben az erőszak alkalmazkodási stratégiává válik.

————————————————————————

Szülői felelősség: hogyan kapcsolódik a határok hiánya az abúzushoz?

A rendszerszintű működéshez szorosan kapcsolódik a szülői nevelési gyakorlat is, különösen ott, ahol a nevelésből eltűnnek a világos és következetes határok.

A határok nélküli nevelés nem szeretetet vagy elfogadást jelent, hanem azt, hogy:

- a gyerek nem tapasztal valódi következményeket,

- a „nem” alkuképessé válik vagy eltűnik,

- a gyerek pillanatnyi érzelmi állapota felülírja a közös szabályokat

Fejlődéslélektani szempontból ez nem szabadsághoz, hanem belső bizonytalansághoz vezet. A gyerek nem tanulja meg elviselni a frusztrációt, nem alakul ki benne a másik határainak tisztelete, és nem épül ki a felelősségérzet.

Az iskolában ez gyakran önző, zsarnoki viselkedésként jelenik meg. Nem erkölcsi romlottságból, hanem strukturálatlanságból. Amikor a gyerek akadályba ütközik, külső erővel próbálja érvényesíteni az akaratát. Az abúzus ilyenkor nem cél, hanem eszköz.

A szülői felelősség nem ott kezdődik, hogy a gyerek „jó-e”, hanem ott, hogy a szülő képes-e nem megvédeni a gyereket minden következménytől. Az a szülői magatartás, amely relativizálja a bántó viselkedést, másokra hárítja a felelősséget, vagy az intézményt támadja a szabályok miatt, akaratlanul is megerősíti ezt a zsarnoki működést.

————————————————————————

A játszma mélyén: nepotizmus vagy meritokrácia?

A felszín alatt egy ennél mélyebb törésvonal húzódik. A játszma végén két, egymással összeegyeztethetetlen normatív és intézményi működési elv áll szemben egymással: a nepotizmus és a meritokrácia.

Egyszerűen fogalmazva:

- az egyik elv szerint az számít, kinek a gyereke vagy,

- a másik szerint az, hogyan viselkedsz, és milyen következményei vannak a tetteidnek.

Ha egy intézmény – akár kimondatlanul – elfogadja, hogy bizonyos gyerekek „érinthetetlenek”, mert a szülő befolyásos, hangos, jogászkodó vagy gazdaságilag erős, akkor a gyerekek pontosan megtanulják a valódi szabályt: nem az érték számít, hanem a kapcsolati tőke.

Ez pedagógiailag rombolóbb bármely nyílt agressziónál. Nemcsak az erőszakot legitimálja, hanem cinizmust tanít: azt, hogy az igazság nem közös mérce, hanem alku kérdése. Ha a vezetés nem védi meg a szabály érvényét, akkor a pedagógus és a gyerek sem lesz védhető helyzetben.

————————————————————————-

A láthatatlan terek: hol történik valójában az abúzus?

Az abúzus leggyakrabban nem az órákon, hanem az iskolai szünetekben történik. A struktúra fellazul, a felnőtt jelenlét formálissá válik, a felelősség elmosódik. Ha a szünet pedagógiai senkiföldjévé válik, a szabályozást a gyerekek közötti erőviszonyok veszik át.

Ez nem egyéni mulasztás, hanem szervezési kérdés.

————————————————————————

A határ nem keménység, hanem érthetőség kérdése

A következetes határ nem büntetés, hanem biztonsági struktúra. A gyerekek nem az engedékenységtől nyugszanak meg, hanem attól, hogy tudják: mi történik határsértéskor, és ez mindenkire egyformán vonatkozik.

Ahol ez hiányzik, ott a gyerekek közötti hierarchiák veszik át az irányítást – ezek pedig mindig kegyetlenebbek és igazságtalanabbak, mint bármely felnőtt által tartott határ.

Itt érdemes egy alapvető félreértést tisztázni.

Aki abúzusként értelmezi a szabályokat, az valójában nem az erőszak ellen lép fel, hanem az értékek védelmét kérdőjelezi meg.

Ha minden határ elnyomás, akkor nincs olyan szabály, amely megvédhetné a gyengébbet. Ha minden következmény „bántalmazás”, akkor az erősebbek korlátlanul érvényesíthetik az akaratukat.

Dobjuk ki a táblát! De mit is jelent ez a gyakorlatban?

Pedagógiai értelemben ez nem felforgatást, hanem tisztázást jelent. Nevén nevezni a bántalmazást. Következetesen alkalmazni a szabályokat. A felnőtt hatalmat nem dominanciaként, hanem védelmi funkcióként gyakorolni.

A rendszer nem attól lesz humánus, hogy mindent elnéz, hanem attól, hogy nem hagyja magára a gyengébbet.

————————————————————————-

Záró gondolat

Az iskolai erőszak növekedése nem elsősorban nevelési kudarc, hanem hitelességi válság. Nem az a kérdés, mit hirdetünk, hanem az, mit engedünk meg következmények nélkül.

Amíg az iskola a látszatot védi, addig a gyerekek a valós erőviszonyokból tanulnak.

Amikor azonban az intézmény következetesen az értékekhez, a viselkedéshez és a felelősséghez köti a következményeket, az erőszak elveszíti a funkcióját.

És ez már valódi pedagógiai változás.

27/12/2025

https://remind.hu/az-50-az-uj-50-pokorny-lia-a-szabadsagrol-hatarhuzasrol-es-az-eletkozepi-felszabadulasrol/?fbclid=IwY2xjawO8yTJleHRuA2FlbQIxMABicmlkETFSelhiNkhMTEFmWDlrdVNHc3J0YwZhcHBfaWQQMjIyMDM5MTc4ODIwMDg5MgABHkaeidjkKq2UYek44nqFiJZWrZ4E4TQJ3_6Hi7B6C-c9kJrH-aB9ksR40YGJ_aem__NloeI6bnWA0J-ZvKpHNaQ

Pokorny Lia színésznővel a Remind Bookazine téli lapszámának fotózásán találkoztunk. A beszélgetés középpontjában a sorsfordító döntések, a határhúzás megtanulása, az 50 feletti női lét szabadsága, a változás bátorsága és a függő működések felismerése állt. Szer...

17/12/2025

https://www.facebook.com/photo/?fbid=1298481372318276&set=a.479112694255152

Jogos igénye minden embernek, hogy biztonságban szeretne élni, és biztonságban szeretné tudni a szeretteit. Ez alapvető szükségletünk mindannyiunknak.

Mire van szükség ahhoz, hogy ne legyen erőszak, ne legyen bűnözés, ne kelljen senkinek sem félelemben élnie? Hogy biztonságban és mentalizáló közösségekben élhessünk?

A mentalizációs képességünk a kötődési kapcsolatokban fejlődik. Jól mentalizálni biztonságos kötődésben tanulhatunk meg, olyan szülők, gondozók által, akik maguk is jól mentalizálnak. De nemcsak a szüleinktől és a családtagjainktól tanulunk mentalizálni, hanem a pedagógusoktól, nevelőktől is. Az, hogy ők milyen irányba fejlesztik a gyerekek mentalizációját attól függ, képesek-e biztonságos kötődési személyekké válni és mentalizálni őket.

Ha igen, akkor a gyerekek nagyobb közösségekben is megtanulnak mentalizálva működni. Ha nem, akkor viszont a gyerekek idegrendszere nem kapja meg megfelelő ingereket és így nem tud magasabb szintűvé válni a mentalizációjuk.

Azt is tudjuk, hogy a bántalmazás, az elhanyagolás, a traumák mind-mind rombolják a mentalizációs képességünket. Minél korábban és minél tovább kénytelen ezt a gyermek elszenvedni, annál kiterjedtebb lesz a sérülés. Ez azt jelenti, hogy az ő idegrendszerében másképpen alakulnak az idegpályák, mint azoké, akik biztonságos kötődésben és körülmények között nőhetnek fel.

A bántalmazás ugyanis úgy hat az agyra, hogy a túlélést segítő idegpályákat erősíti meg. Vagyis ezek a gyerekek (és aztán felnőttek) bizalmatlanok lesznek, azt tanulják meg, hogy folyton résen kell lenniük és bántásra számítani, gyorsan kell reagálniuk, hogy védekezni, támadni vagy menekülni tudjanak. Hevesnek, (látszólag) meggondolatlannak, kiszámíthatatlannak, gyanakvónak és agresszívnek (vagy épp túlzottan visszahúzódónak) fognak tűnni kívülről. Ha ezeket a gyerekeket betesszük egy biztonságos környezetbe, az idegrendszerük nem huzalozódik át egy csapásra. Ahhoz hosszú időre, biztonságos kötődési személyekre és kiszámítható, biztonságos környezetre van szükség. A biztonság, a következetesség, a törődés, a folyamatos mentalizálás az, amitől ezek a gyerekek megélhetik, hogy fontosak, szerethetőek és értékesek. Ez pedig elindítja az agyuk azon pályáinak is megerősödését, amely képessé teszi őket a bizalomra és az együttműködésre, a lazításra és az érzelmeik szabályozására, az önfeledtségre és a társadalmi szabályok betartására, valamint arra, hogy ők is megtanulják mentalizálni a többi embert. Ez pedig a legjobb prevenciója az erőszaknak.

Ha tehát biztonságos világot szeretnénk, akkor a gyerekek számára biztonságos körülményeket, valamint biztonságos kötődési és jól mentalizáló személyeket kell biztosítanunk.

Igen, a javító intézetekben, az gyermekotthonokban, az óvodákban és az iskolákban, valamint a családokban is!

Ha többet szeretnél tudni a mentalizációról, gyere el a képzésünkre. Link a kommentben.

14/12/2025

https://www.facebook.com/share/17by7sUtXN/

12/12/2025

https://www.facebook.com/share/p/1AJUdAMyJ9/

„NEM KELL ŐKET ANNYIRA SAJNÁLNI, BŰNÖZŐK!”

Lehet, hogy most sokaknak érdekében áll relativizálni a gyerekek bántalmazását, de fontos, hogy ennek is lássuk az etikai és nevelési szempontjait is. Ezért néhány gondolat arról, miért elfogadhatatlan a gyerekek bántalmazása egy javítóintézetben is.

A bántalmazás elsőre hatékony eszköznek tűnik.
A bántalmazott gyerek hallgat, megtörik, engedelmeskedik.
De ez nem nevelés, hanem félelmen alapuló kontroll.

A félelem fegyelmez, de nem tanít meg valóban fontos dolgokra.
Például: önszabályozásra, felelősségvállalásra, együttműködésre, empátiára, kötődésre.
Azt viszont megtanítja, hogy érdemes elkerülni a lebukást, hogy hasznos hazudni, hogy először kell támadni és hogy nem biztonságos érezni.

„DE ŐK MÁR ELEVE ERŐSZAKOSAK VOLTAK!”

Igen, lehet, hogy igaz.
Éppen ezért nagyon nem mindegy, hogy nekik mit tanítunk.
Ha erőszakot tanítunk, akkor azt tanulják meg, hogy az erősebbnek van igaza.

Lehet, hogy ettől az intézetben fegyelmezettebb lesz és tiszteletben tartja az erősebbet és azt, akinek hatalma van.
De biztos, hogy azt akarjuk, hogy miután kikerül onnan, ugyanezt képviselje? Hogy az erősebbnek van igaza? Hogy aki először agresszív, vagy először üt, az nyer?

Amikor bántanak valakit, akkor nem tanul, csak túlél.
Nem lesz belátó, vagy megbánó, nem fejlődik, túlél.

Amit mégis tanul, az erőszak, a szégyen, a gyűlölet, az érzelmi eltávolodás, a bizalmatlanság és az agresszió.
Azt tanulja, hogy a világ veszélyes, és gyakran úgy érezheti, hogy csak abban dönthet, hogy áldozat lesz vagy bántalmazó.

A bántalmazás eredménye lehet, hogy megtörik a fiatal, engedelmessé válik, de belül kiürül, dühös lesz, szégyennel teli és ügyesen megtanulja elrejteni a gondolatait és érzéseit, hogy túléljen.
A bántalmazás másik eredménye lehet, hogy megtanul védekezni, visszatámadni, először ütni, agresszívebbnek lenni. A rendszer, amelyben él, ebből ért.

Sem neki, sem a társadalomnak nem jó egyik út sem.
Ha azt szeretnénk, hogy kikerülve onnan ne bántson másokat, akkor emberséggel kell vele bánni.

BŰNTUDAT ÉS SZÉGYEN

A bűntudat azt üzeni, hogy rosszat tettem.
A szégyen azt üzeni, hogy rossz ember vagyok.

A bűntudat fontos, mert változást hozhat: legközelebb csinálhatom máshogy, javulhatok, fejlődhetek, válhatok jobb emberré.
A szégyen viszont rólam szól, nem csak a tetteimről. A szégyen bezár, dühössé és cinikussá tesz.

Ha valaki azt érzi, hogy ő selejt, menthetetlen, eleve bűnöző, akkor miért is kellene törődnie másokkal? Ha a világ eleve rossznak tekinti őt, akkor miért kellene a szabályokat betartania?

Így rombol a bántalmazás és így hoz létre még több erőszakot.

„DEHÁT ŐK IS BÁNTOTTAK MÁSOKAT!”

A felelősségre vonás fontos és szükséges. Kellenek a következmények.
Ugyanakkor a bántalmazás nem következmény, hanem bosszú.
A bosszú rövid távon lehet kielégítő, de hosszú távon ugyanazt a kört erősíti:

Az üzenetet, hogy a megoldás az erőszak.

Ha nem akarunk áldozatokat, akkor ne tanítsuk az erőszakot.
Nem az a kérdés, hogy mit érdemel valaki a tetteiért, hanem az, hogy mi történhet vele, amitől csökken az esélye, hogy újra bántalmazó lesz.

„MI MÁST TEHETNÉNK?”

Elég sok mindent tehetünk a bántalmazás helyett.

Meghatározhatunk olyan határokat, amelyeknél nem a bosszú a cél, hanem az, hogy legyenek következmények, ha valaki nem tartja be őket, de közben emberként bánunk egymással.
Lehetnek olyan következmények, amelyek segítenek megtanulni felelősséget vállalni.
Lehet szó jóvátételről, munkáról, szabályok betartásáról, ezeknek nem kell megalázónak lenniük.

Lehet tanítani készségeket, azt, hogy az agresszión kívül vannak más eszközök, és általában csak jobb eszközök vannak. Például indulatkezelés, kommunikáció, konfliktuskezelés, stresszkezelés stb.

Lehet kapcsolati biztonságot nyújtani, olyan emberi kapcsolatot építeni, ahol a fiatal megtapasztalja azt, hogy van legalább egy biztonságos felnőtt, akiben megbízhat, akire számíthat.

Az erőszak gyorsnak tűnő megoldás, a bizalom nagyon lassan épül, ezért kiemelten fontos, hogy megtapasztalják azt, hogy ilyen van, hogy ez lehetséges, hogy ezt később is érdemes keresni és törekedni rá.

Ezen is múlik, hogy később, évek múlva, felnőttként egy konfliktusban tud-e erőszak helyett más utat választani.

A BÁNTALMAZÁS TEHÁT NEM NEVEL

A bántalmazás csendes túlélésre késztet, és arra tanít, hogy az ember arra törekedjen, hogy ne áldozat legyen, hanem bántalmazó.
Hogy ő üssön először, hogy ő legyen az erőszakosabb, akitől félnek, és ne neki kelljen félnie.

Ha ezt tanítjuk neki, akkor ezt tanulja.

Fontos, hogy ezekben a fiatalokban az embert lássuk és fontos, hogy nekik is, és nekünk a társadalomnak is közös érdekünk, hogy lássuk bennük az embert és ne erőszakra tanítsuk őket, hanem emberségre.

Ha úgy érzed, hogy fontosak ezek a gondolatok, akkor kérlek oszd meg ezt a bejegyzést.
Ha szeretnél hasonló írásokat olvasni, akkor kövesd az oldalamat.

10/12/2025

Ez történik a bántalmazott gyerekekkel

Elszörnyedve nézem mindazt, ami gyermekvédelem címszó alatt Magyarországon történik. Aggasztónak tartom, hogy a traumával, idegrendszeri fejlődéssel, a személyiség kialakulásával kapcsolatos tudományos eredmények - mintha nem is léteznének - egyáltalán nem jelennek meg a nehéz helyzetben lévő gyermekeket - és általában a gyermekeket - érintő döntésekben.

Nagyon fontosnak tartom, hogy minél többen értsük, hogyan hatnak a korai negatív tapasztalatok, többek között a bántalmazás és az elhanyagolás a gyermekek fejlődésére, és milyen hosszútávú következményekkel kell számolnunk egyéni, közösségi, és a teljes társadalmat érintő szinten egyaránt.

Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a trauma NEM MARAD IZOLÁCIÓBAN. A bántalmazás hatása évek, évtizedek múlva is érezhető lesz. Lehet, hogy mi már rég nem leszünk az élők sorában, amikor a most ütött-vert, megalázott és elhanyagolt gyerekek még mindig itt lesznek, és azt ahogyan majd felnőttként működnek, ahogy magukkal és másokkal bánnak, nagymértékben befolyásolja, ahogy most mi bánunk velük. Szülők lesznek, munkatársak, szomszédok, férjek-feleségek, partnerek, állampolgárok, a buszon melletted utazó utastársak – ezért nem mindegy, mi történik velük.

A trauma átnyúlik az időn, hatása fricskát mutat az elmúlásnak és akár generációk múlva is tetten érhető. Ahogy időben, úgy térben is tovaterjed, és ha soha életünkben nem találkozunk is bántalmazott gyerekkel - amit erősen kétlek – a hatása akkor is elér hozzánk. Ha mással nem, hát a társadalmi szintű következményekkel biztosan szembesülni fogunk. Eszünkbe ne jusson nyugodtan hátradőlni és azt gondolni, hogy a szegregátumban vagy az ilyen-olyan nevekkel illetett intézményekben bántott gyerekek és fiatalok története nem a mi történetünk. (Nem mellesleg nem csak ott vannak bántalmazott gyerekek. A bántalmazás minden társadalmi rétegben előfordul, anyagi helyzettől és iskola végzettségtől függetlenül, de itt most nem ez a téma.) Ha egy gyerek - többek között a bántalmazás hatására - leszakad a társaitól és nem lesz képes befejezni a tanulmányait, ha azelőtt kicsúszik az élete, hogy valaha kiszámítható és biztos kerékvágásba került volna, az nem az ő egyéni vesztesége, hanem MINDANNYIUNK TRAGÉDIÁJA!

Kiszámolta már valaha bárki, mennyi tehetséget veszítettünk el, mert azt hittük, nincs közünk hozzájuk? Kiszámolta már bárki, milyen értékes erőforrásokat pazarolunk el, mert már a nulla pontnál lemondunk az életükről? Tisztában vagyunk vele, hogy amikor róluk gondolkodunk, az rólunk is szól?

Ebben a kétségbeejtő helyzetben nem tudok mást tenni, mint amit eddig is tettem: ismeretet átadni, érzékenyíteni és rávilágítani a tágabb összefüggésekre. A huszonegyedik században legalább az alapvető humán működésekkel kötelező tisztában lennünk. Értenünk kell, hogyan hat a bántalmazás egy ember - mert figyelem, a gyermek is ember(!) – életére.
Ha eddig elolvastad, olvass tovább, mert minél többen értjük az - egyáltalán nem bonyolult – jelenségeket, annál nagyobb esélyünk lesz arra, hogy elérjük a változást.

Szóval❗️

A gyermekkori bántalmazás az emberi fejlődés MINDEN szintjére hatással van. Következményei az élet valamennyi területét érintik és olyan mély, gyakran maradandó változásokat idéznek elő, amelyek hosszú távon meghatározzák az egyén működését.

Vegyük most végig azokat a fejlődési és életvezetési területeket, amelyekre a gyermekkorban elszenvedett bántalmazás közvetlenül hatást gyakorolhat.

📍 IDEGRENDSZERI VÁLTOZÁSOK
Születéskor az emberi agy egy éretlen, de nyitott és tapasztalatfüggő rendszer. Fejlődését erősen befolyásolják a környezeti hatások, az átélt tapasztalatok, vagyis mindaz, ami a gyermekkel történik. A gyermekkori bántalmazás azért különösen veszélyes, mert az idegrendszer fejlődésének olyan érzékeny időszakában történik, amikor az agy különösen formálható. A legújabb neurológiai kutatások szerint ez a szenzitív periódus sokkal tovább tart, mint korábban gondoltuk, és akár a 20-as évek végéig, 30-as évek elejéig is kitolódhat.

Az első és legfontosabb tudnivaló, hogy a bántalmazás SOHA nem múlik el nyomtalanul. A testi hegek begyógyulhatnak, a véraláfutások felszívódhatnak, a törött csontok összeforrhatnak, de az idegrendszeri lenyomatok évtizedek múltán is jelen vannak.

A gyermek által megélt krónikus stressz - márpedig a bántalmazás krónikus stresszhelyzet - és a félelem tartós neurobiológiai változásokhoz vezet, melyek közül a legfontosabbak:

👉 Az amygdala hiperaktívvá válik. Ez az agy limbikus rendszerében található, mandula alakú struktúra felelős az érzelmeink, különösen a félelem és a stressz feldolgozásáért és szabályozásáért. A túlzott aktivitás azt jelenti, hogy a bántalmazott gyerekek gyakran felnőve is úgy érzik, mintha állandó veszélyben lennének.

👉 A hippocampus térfogata akár 6%-kal is csökkenhet. Ez az agyi terület felelős a tanulásért és az emlékezetért, így a térfogatcsökkenés memóriaproblémákat és tanulási nehézségeket okozhat. Amikor az a kérdés, hogy miért nem tanul a gyerek, miért marad ki az iskolából - hát például ezért (is)! Mindeközben a hippocampus sérülése a traumafeldolgozást is megnehezíti. Az emlékek gyakran töredezetten, erős érzelmi töltettel, de koherens történetté rendeződés nélkül raktározódnak el.

👉 A prefrontális kéreg - amely a döntéshozatal és az önszabályozás kulcsfontosságú területe - fejlődése károsodhat, ami érzelemszabályozási nehézségekhez és fokozott impulzivitáshoz vezethet. Ennek következében a legkisebb frusztráció is heves reakciót, indulatokat válthat ki, vagy éppen ellenkezőleg, lefagyáshoz és érzelmi eltávolodáshoz vezet. Az érzelemszabályozás hiánya megnöveli az addikciók, az önkárosító viselkedések és az impulzív döntések kockázatát.

📍 KÖTŐDÉS ÉS KAPCSOLATOK
A gyermekkori bántalmazás a legmélyebb sebeket talán a kötődési rendszeren ejti. Amikor az az illető válik a veszély forrásává, akinek a védelmet kellene nyújtania, az örökre lerombolhatja a bizalom érzését. A kötődési traumatizáció messze túlmutat az eredeti kapcsolaton, tehát nem csak a bántalmazóban nem fog megbízni! Az a belső munkamodell, amelyet a gyerek a korai kapcsolataiban önmagáról és másokról kialakít, a jövőbeni kapcsolataira is hatással lesz. A bántalmazott gyermek internalizálja, vagyis belsővé teszi a bántalmazó viszonyulását, és azonosul üzeneteivel, amik így szólnak: "nem vagyok szeretetre méltó", "nem érdemlem meg a jót”, „értéktelen vagyok”, de beépül a „mások veszélyesek és megbízhatatlanok", "a világ kiszámíthatatlan" hiedelme is. Ezek az implicit (mély és tudattalan) meggyőződések később felnőttkori kapcsolati nehézségekhez vezetnek: gyakori partnerváltás, intimitástól való félelem vagy túlzott kapaszkodás, bántalmazó kapcsolatok ismétlése (transzgenerációs mintázat!). A szeretet összekapcsolódik a fájdalommal, a közelség a veszéllyel, a kapcsolat pedig egyenlő lesz a kiszámíthatatlansággal.

A gyermekek éretlen személyiségük okán még mindent magukból eredőnek vélnek, így gyakran önmagukat teszik felelőssé a bántalmazásért. Ez csökkent önértékelésben, önvádban és krónikus szégyenérzetben érhető tetten. A nyomasztó érzésekkel sokan maladaptív formában igyekeznek megküzdeni, melynek nyomán többek között függőségek - alkohol, drog, munka, vásárlás – társas izoláció vagy agresszió jelenhet meg.

A szülővé válás különösen nagy kihívást jelenthet a számukra. Függetlenül attól, hogy mennyire tudatosan igyekeznek mindent másképp csinálni, a FELDOLGOZATLAN trauma könnyen továbbadódik. Nem feltétlenül úgy, hogy megismétlik a bántalmazást, hiszen a bántalmazott gyerekeknek felnőve „csak” nagyjából 1/3-a válik maga is bántalmazóvá, de a bántalmazás hatására kialakult érzelmi elérhetetlenség vagy éppen a túlféltés is számtalan nehézséget vagy éppen kárt okozhat a következő generáció számára. A lényeg, hogy a feldolgozatlan trauma, a szabályozatlan érzelmek, a törékeny önértékelés mind-mind negatív irányban befolyásolják a szülő-gyerek dinamikát.

📍 TESTI EGÉSZSÉG ÉS SZOMATIKUS FOLYAMATOK
A gyermekkori bántalmazás a testi működésre is hatással van. A korai trauma megváltoztatja a szervezet alapműködését: az immunrendszer gyengül, miközben tartós, alacsony intenzitású gyulladásos folyamatok indulnak be. Ezt úgy kell elképzelni, mintha a test állandóan egy kórokozóval küzdene. Ez a krónikus gyulladás később szív- és érrendszeri betegségekhez, cukorbetegséghez és más anyagcsere-zavarokhoz vezethet.
Gyakran krónikus fejfájás, gerincfájdalmak, alvászavarok, és emésztőrendszeri panaszok is megjelennek. Ezek a pszichoszomatikus tünetek nem képzelgések, hanem valós fájdalmak, csak éppen az okuk nem a testből, hanem a traumából ered, amit a test még mindig őriz.

📍 ÉLETVEZETÉS, MUNKA, KARRIER
A gyermekkori trauma hatása az egész életvezetésben tetten érhető. Sokan a munkában keresnek kapaszkodót, abban bízva, hogy legalább a teljesítményen keresztül kiérdemlik az elfogadást. Estükben a túlteljesítés kényszerből fakad, hiszen ha leállnak, szembesülniük kellene a fájdalmas érzéseikkel vagy a belső üresség érzésével.

Mások éppen ellenkezőleg működnek és folyamatosan szabotálják a saját életüket. A siker küszöbén általában „elromlik” valami: elkésnek egy fontos megbeszélésről, összevesznek a főnökükkel, vagy egyszerűen feladják. Ezt a dinamikát az a tudattalan meggyőződés mozgatja, ami szerint: "nem érdemlem meg" vagy "jobb, ha én szabom meg, mikor bukik el minden".

És ne feledkezzünk el a harmadik csoportról sem! Ők azok, akik képtelenek karriert építeni, mert a hierarchia, a tekintélyszemélyek jelenléte mind-mind az eredeti traumát idézik fel bennük. Nem tudják elviselni, hogy valaki irányítsa őket, mert gyerekként a hatalom mindig bántalmazást jelentett. Képtelenek struktúrában gondolkodni, hosszú távon és kitartóan tevékenykedni a cél elérése érdekében.

A következményeket még hosszan sorolhatnám, de talán ennyi is elegendő, hogy megértsük, milyen összetett hatása van a gyermekkorban elszenvedett bántalmazásoknak.

ÉS AKKOR MOST AZ AKTUALITÁSRÓL‼️
A Szőlő utcában élő fiatalok maguk is sérült, és gyakran súlyos traumákat hordozó áldozatok. Igen, tudom, hogy bűncselekményt követtek el, de ugye senki nem hiszi, hogy egy fiatal "csak úgy" elkövetővé válik. Ahogy a gyógyulás felé, úgy a bűnelkövetés felé is hosszú út vezet. Éppen ezért nekik nem rendőri jelenlétre, hanem hatékony segítségre van szükségük. Olyan szakemberek jelenlétére, akik megfelelő, traumaorientált képzésben részesültek, és rendelkeznek azzal a tapasztalattal és módszertani tudással, amely elősegíti a gyógyulásukat és a társadalomba történő integrálásukat.

Köszönöm, hogy elolvastad!
-- Orvos-Tóth Noémi