24/03/2026
Régen írtam ide.
Az elmúlt időszakban sok lett a teendőm, és közben az Élet is adott egy nagy feladatot.
Olyat, amit nem lehet csak úgy kipipálni, beosztani, kézben tartani.
Olyat, amihez nem elég a megszokott erőfeszítés.
Ilyenkor az ember egy pillanatra megáll.
És újra felteszi magának a kérdést:
vajon tényleg én irányítok mindent?
Idén júliusban lesz 20 éve, hogy folyamatosan járok úszni, hetente 2–3 alkalommal.
Az elmúlt hónapban azonban egyáltalán nem tudtam menni.
Ma tértem vissza az uszodába.
Elsőre talán apróságnak tűnik.
Nekem mégis sokat mondott ez a kihagyás.
Arra emlékeztetett, hogy vannak időszakok, amikor nem mi tartjuk kézben a dolgokat.
Amikor a megszokott ritmus felborul.
Amikor nem a kontroll, hanem a bizalom válik a legfontosabb belső kapaszkodóvá.
Bizalom valamiben, ami nagyobb nálunk.
Egy felsőbb rendben.
Gondviselésben.
Abban a nehezen megfogalmazható, mégis nagyon is valós minőségben, ami időnként megtart, vezet, vagy éppen emlékeztet arra, hogy nem vagyunk egyedül.
Számomra ez most nem hangos felismerés.
Nem látványos.
Inkább egy halk, belső bizonyosság.
És hálát érzek ezért.
Hálát azért, hogy bizalmat kapok.
Hogy végezhetem a hivatásomat.
Hogy Ultrarövid terápiás konzulensként ott lehetek emberi sorsfordulók fontos pillanataiban.