12/02/2026
Az öndiagnózis nem egyenlő az önismerettel!
Az utóbbi években elképesztően sok pszichológiai tartalom lett elérhető. Ez jó.
Ám van egy mellékhatása is: egyre többen diagnosztizálják magukat (vagy a partnerüket, anyjukat, főnöküket) fél TikTok-videó, három poszt és két komment alapján.
Mindenkire, így magukra is akár, rámondják, hogy nárcisztikus, borderline, ADHD-s, kötődési zavaros, bipoláris, depressziós.
És lehet, hogy van is benne valami.
De az is lehet, hogy "csak" egy ember vagy, aki túlterhelt, sérült, fáradt, gyászol, szorong, vagy egyszerűen rossz mintákat hoz — és nem „mentális beteg”, ahogyan a másik sem.
Ám nem feltétlenül a téves diagnózis az igazi gond, hanem hogy a címke után azonnal jön is a lezárás:
„Hát én ilyen vagyok.”
„Ő ilyen, ezen nem lehet változtatni.”
„Akkor igazam volt, velem van a baj.”
„Akkor az egész kapcsolatom menthetetlen.”
Pedig a psziché nem így működik.
Egy diagnózis (ha egyáltalán az) nem lehet semmilyen ítélet! A diagnózis egy összetett szakmai kép, amelyet kontextusban kell értelmezni (időintervallum, intenzitás, működésromlás, kórelőzmény, élethelyzet, trauma, test, idegrendszer, kapcsolati minták… stb.) Ehhez pedig laikusként vajmi kevés közünk lehet.
Éppen ezért érdemes tudatosítanunk, hogy nem az a fontos, mi a másik vagy milyen címkét tudunk magunkra aggatni, hanem hogy amit a másik tesz (vagy amit mi csinálunk), az hogyan hat ránk. A címke ugyanis akkor hasznos, ha segít eligazodni és támogatást találni, de nagyon ártalmas, ha megbélyegez.
Érthető, hogy meg akarod magyarázni a dolgokat, hogy érteni szeretnéd a másik vagy a saját működésedet, mert azzal meg tudnád magadat nyugtatni, bele tudnál valamivel kapaszkodni, csak ne elégedj meg ennyivel!
Akarj jobban lenni, akarj tényleg jól lenni, és ha szükséges, ehhez kérj igazi szakmai segítséget.
