08/01/2026
Miért félünk csalódások után újrakapcsolódni?
Mert a test és az idegrendszer nem elméletben emlékszik, hanem érzésben. A legközelebbi hasonló helyzetben nem az történik, hogy „új lapot nyitunk”, hanem hogy a régi forgatókönyv villan fel: amikor fontos volt, nem volt ott a másik. Ezt a test „veszélyként” jelöli meg, és azóta óv: visszahúz, elnémít, távol tart.
Mert a csendes elvárások és a be nem gyászolt hiány még dolgoznak bennünk. Azt reméltük, kitalálják, mire vágyunk — nem tették. Ilyenkor a belső gyermek azt mondja: „jobb nem kérni semmit, úgy kevésbé fáj.” A felnőtt én pedig megtanulja „ésszel” megindokolni a távolságot.
Mert a szégyen és az önhibáztatás alattomos. „Biztos túl sok voltam. Biztos rosszul csináltam.” Ha gyerekkorban gyakran érvénytelenítették az érzéseinket, felnőttként is könnyen kérdőjelezzük meg magunkat. A közeledés ilyenkor nem csak kockázat, hanem bizonyítvány: „mi van, ha megint kiderül, hogy velem van a baj?”
Mert a határokból könnyen lesznek falak. Azt mondjuk: „védekezem”, közben észrevétlenül mindent kizárunk, ami akár jó is lehetne. A biztonság nem abból születik, hogy senkit nem engedünk közel, hanem abból, hogy tudjuk, mikor meddig és hogyan – de ehhez idő kell, nem hirtelen döntés.
Mert ambivalensek vagyunk: nagyon vágyunk a közelségre, és ugyanakkor félünk az "elárasztottságtól". A „jöjj közelebb – menj innen” dinamika nem döntésképtelenség, hanem régi sérülés(ek) lenyomata: egyszerre hív és riaszt is a kapcsolat.
De hidd el, ez a félelem rendben van, és nem is végítélet. Nem kell belerohannod semmibe, nem kell bizonyítanod senkinek. Az újrakapcsolódás első lépése már az is, ha meghallod a saját belső jelzéseidet, és engedélyt adsz magadnak a lassabb tempóra. A régi, ijedt részednek nem „eltűnnie” kell, hanem társra találnia a bennünk élő felnőttben, aki képes azt mondani: „Értelek — és most én vigyázok ránk.”