16/11/2024
fontos tanács
Anyám halálának másnapján megbeszélésre kellett mennem egy üzleti partnerrel. Arról tárgyaltunk, hogy milyen szponzorautót kapok arra az őszre. Egészen elképesztő az elme, ez az emlék ugyanis most így több mint hét év után valahonnan a semmiből jött elő. Nem is tudtam, hogy volt ilyen, de ahogy eszembe jutott, arra is emlékeztem, hogy ültem a zavarba ejtően apró kávéházi asztalnál egy majdnem ismeretlen emberrel szemben, és arra gondoltam, neki fogalma sincs róla, hogy nekem előző nap meghalt az anyám. Nem mondtam, mert nem gondoltam, hogy köze van hozzá, meg nem is igazán fogtam fel még akkor, hogy az egész igaz. Meg úgy általában, vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem mond el.
Aztán azon kezdtem gondolkodni, hogy mennyi rejtett nehézséget cipelünk, miközben a külvilág azt hiszi, minden rendben. Az egyik barátnőmről nem is gondolnád, hogy özvegyként olyan elszántsággal támogatja a lányát a továbbtanulásban, hogy csak tisztelni lehet. Egy másikról, hogy az anyukája kiújult daganatos betegsége terhe alatt roskadozva teszi a dolgát, a harmadikról, hogy iszonyú bátorsággal menetel befelé az erdőbe, mert tudja, hogy ki fog találni onnan, a negyedikről, hogy egy új életre rendezkedik be külföldön teljesen egyedül, két kutyával.
Rólam, hogy időnként azt hiszem, elfogy a hitem, és hogy olyankor szigorú elszámoltatásba kezdek a Jóistennel arról, hogy van az, hogy márpedig én igenis így, ő meg ennek ellenére, csak azért is úgy. És van, hogy egyszerűen nem tudunk megegyezni, és hogy olyankor keservesen zokogni is képes vagyok. Nem is gondolnád, hogy időnként milyen háború dúl bennem, mikor kisimultnak látsz.
Már bőven benne voltam az anya halála utáni gyászban, amikor a Sparban nem tudtam visszatartani a sírásomat, és csak engedtem ömleni a könnyeimet a pénztárnál. Na azt például soha nem felejtem el, hogy egy tündéri, fehér hajú pénztáros néni megállt, megfogta mindkét kezemet, nem mondott semmit, csak szorította, simogatta, nem foglalkozott vele, hogy hízott mögöttem a sor, csak tartott, nem a kezemet, hanem a lelkemet tartotta meg a szalag fölött. Róla mindig az jut eszembe, hogy bár a könnyeim egyértelműek voltak, azt nem tudhatta, mi volt mögöttük, de egész biztos vagyok benne, hogy érezte. Vagy értette.
Kicsi sejtésem van arról, hogy milyen ügyben küzdenek azok, akikkel ma találkoztam, de nem tudom, nem halt-e meg tegnap az anyukája a srácnak, aki hosszasan babrált előttem a csomagküldő automatával, nem tudom, nem épp pusztító kapcsolatból lépett-e ki a lány, aki az egyik hely recepcióján fogadott, nem tudom, milyen álma tört össze a benzinkutasnak, akit megkértem, hogy tankoljon meg nekem, nem tudom. Ahogy ők sem, hogy milyen esetleges kétségeket rejtenek a határozott lépteim.
Ezért esik jól, ha nem térdel bele senki a mellkasomba egy bármi miatt elmormogott cirádás káromkodás kíséretében csak mert valami nem úgy alakult a napjában, ahogy tervezte. És ezért esik jól másnak is ugyanez.
Semmilyen arrogancia, semmilyen feljogosítottság érzéssel járó attitűd, semmilyen odamondás és semmilyen - tévesen - tévedhetetlennek gondolt kinyilatkoztatás nem lehet olyan stílusos, mint a szeretetteljesség gyakorlása az utolsó idegennel szemben is.
Kőváry Anett
Fotó: Czank Lívia
