17/09/2023
"I'M IN LOVE WITH MY SADNESS"
(Sylvia Plath)
A mai pszichológia/pszichiátria/pszichoterápia depresszió-fogalma "ráncos, aszott töredéke" (Laing) mindannak, amit a melankóliáról, mint életérzésről vagy hangoltságról az elmúlt több, mint 2 ezer év során leírtak a filozófusok, írók, orvosok vagy teológusok. Érdemes elolvasni George Minois "Az életfájdalom története" vagy Földényi F. László "Melankólia" és "A melankólia dícsérete" című könyveit; gyorsan rájövünk, hogy a medikalizált/pszichiatrizált gondolkodás egyeduralkodóvá válása milyen nagy arányú dimenzióvesztéssel járt együtt.
Természetesen itt nem a klinikai tudományok vívmányait akarjuk kétségbe vonni, csupán azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy minden fejlődés egyúttal visszafejlődést is jelent: minél inkább a jelenség pszichiátriai vonatkozásait tartjuk a lényeginek, annál inkább elfelejtjük, hogy mi minden más is még a melankólia.
Az sem véletlen, hogy a terápiás praxisban - írja Glenn O. Gabbard pszichoanalitikus - leggyakrabban karakterproblémákkal, valamint szorongásos és depresszív tünetek bizonyos elegyével találkozunk, hiszen ahogy a szorongásnak is megvan a maga ontológiai alapja (az egzisztenciális szorongás), úgy a depressziónak is, ez pedig nem más, mint a melankólia, ami valószínűleg ugyanúgy a lét adottságaival való szembesüléshez kapcsolható, mint a szorongás. Vagyis a depresszió is "normálstruktúra, hangsúlyeltolódásokkal" (Riemann).
Ahogy az "ontológiai" szorongás "ontikus" szinten mint valamilyen körülírható szorongásos zavar jelentkezhet, úgy nem elképzelhetetlen, hogy a melankólia, mint ontológiailag adott létállapot-lehetőség, hangoltság ontikusan mint valamilyen "hangulatzavar" mutatkozhat meg. Természetesen ez nem zárja ki, hogy a "depresszíven hangolt világhoz-való-viszonynak" (G. Condrau) vannak akár biológiai összetevői is, hiszem minden jelenségnek, tapasztalatnak megvan a maga Umwelt, Eigenwelt és Mitwelt dimemziója (Binswanger), tehát a párhuzamos és egymást átható biológiai-természeti, egyéni és társas vonatkozásai.
Ebből kifolyólag a melankolikusság ugyanúgy része a létszerkezetnek mint hangoltság, mint a szorongás. Ezt még az olyan egzakt elmék is elismerték, mint a modern szociológia atyja, Émile Durkheim, aki a következőképp fogalmazott 1897-ben: "Tévedés ugyanis azt hinni, hogy a felhőtlen jókedv az érzékenység normális állapota. Az ember nem tudna élni, ha feltétel nélkül és minden tekintetben elutasítaná a szomorúságot. Vannak fájdalmak, amelyekhez csak úgy tudunk alkalmazkodni, ha szeretjük őket, s az öröm, amit bennük találunk, szükségképpen melankolikus valami. A melankólia tehát csak akkor beteges jelenség, ha túlságosan sok helyet foglal el az életben, nem kevésbé beteges tünet, ha tökéletesen hiányzik. A mindent elsöprő vidámság hangulatát föltétlenül korlátoznia kell az ellentétes hangulatnak, csak ebben az esetben tarthat mértéket és maradhat összhangban a dolgokkal.”