11/01/2025
Ami gyerekként jó megküzdés volt, az felnőttkorunkra velünk maradva visszahúzhat, visszatarthat minket mind a hétköznapi célok elérésében, mind a belső fejlődés útján.
Például, ha egy testvér vagy más családtag valamiért több figyelmet követelt, mint mi, akkor lehet, hogy megpróbáltunk minél kevesebb vizet zavarni, „jó gyerekek” lenni, nem tehernek lenni. jó jegyeket hozni és nem mutatni, ha valamiért haragudtunk, féltünk, szomorúak voltunk. Akkor, ott, gyerekként így tudtunk alkalmazkodni.
Felnőttként azonban ebben a sémában maradva továbbra is az lehet az alaphiedelmünk, hogy „csak akkor leszek szerethető, ha jól teljesítek” vagy, hogy „mást nem terhelhetek a problémáimmal, érzelmeimmel”. Sosem leszünk elégedettek a teljesítményünkkel, mindig többet és többet szeretnénk bizonyítani és a menetelésben nem jut elég idő sem magunkra (öngondoskodás, játék, életélvezet), sem másra (minőségi, mély kapcsolatok). Az eltárolt negatív érzelmek pedig belül forronganak, de végül utat találnak, akár testi betegségek, akár pánikrohamok, akár önbántás, akár a kapcsolatokat nehezítő dühkitörések formájában.
Ez persze csak egy példa a sokféle ösvényből, ami a sok-sok gyerekkori tapasztalatunk talaján formálja azt, ahogyan felnőttként érzünk, gondolkodunk, viselkedünk.
Nekem sok erőt ad az a gondolat, hogy bármikor, bármilyen életkorban lehet korrigálhatók ezek a gondolatsémák; és képesek vagyunk lassan, sok munkával, de aktívan átrajzolni vezérlő, navigáló gondolataink szövedékét. Bár a belső gyereki énünk mindig velünk marad, megerősíthetünk egy olyan felnőtt ént is, aki lassan, türelemmel segíthet új, teljesebb-énhez vezető ösvényekre lépni.
KIKELET MŰVÉSZETTERÁPIA: https://www.facebook.com/kikelet.art
Következő „Mi kell a lelkünknek?” csoport: https://www.facebook.com/events/1130549685311027