Jog és Pszichológia

27/12/2025

Köszönjük szépen az egész éves figyelmeteket, és külön köszönjük mindenkinek, aki megtisztelt bennünket a jelenlétével az év bármelyik Jog és Pszichológia programján! Nagyon boldog karácsonyt és kellemes pihenést kívánunk! Reméljük, hogy sokatokkal találkozunk majd jövőre is!

21/12/2025

"Légyszi, ne! Ne süss idén is ötfélét! Ne főzz huszonöt főre! Ne sírj a konyhában este tízkor a fáradtságtól! Ne akarj megfulladni a plázában tolongva! Ne szorítsa a torkod a fájdalom, hogy megint egyedül vagy hagyva a feladattal! Ne várd, hogy vége legyen az egésznek!
1. De a gyerekek…
A gyerekeidnek légyszi, ne mutasd azt a példát, hogy a beledet ki kell tekerni karácsony előtt azért a két várható bókért. Szerintem nincs szükségük rá. Jó emlékekre: vidámságra és figyelemre van szükségük, nem aszalt szilvával töltött csirkére mazsolás rizzsel és négyszáz szem házi készítésű bonbonra.
2. De a szülőkkel/rokonokkal nem lehet…
Nem, nem értenék meg az étteremből rendelt vacsorát, elhiszem. De a feleannyi süteményt, kisebb felhajtást, szolidabb ajándékozást meg fogják érteni, csak m**d kimondani. “Fáradt vagyok, felnőtt vagyok, boldog akarok lenni és ehhez nem az kell, hogy még két tepsi zserbón dermedjen a csoki, hanem, hogy itt legyél velem, meg az unokákkal.” Ha ez sem érthető… akkor ki miatt hozol éppen áldozatot?
3. De hát mégis egyszer egy évben...
Ott a pont! Miért csak karácsonykor lehet ünnepelni? Különleges receptet kipróbálni? Találkozni a messze élőkkel? Ami ezek közül neked fontos (és nem nekem, vagy a szomszédnak, vagy a keresztanyunak), azt megoldhatod évközben is.
Ami máskor sem fontos, azzal miért pont most kell foglalkozni? Nem kell irreális terheket vállalni és három napba belesűríteni azt, ahogyan egyébként élni szeretnéd az életedet.
4. De a dédi receptjétől/a fa illatától/a nagy ajándéktól lesz karácsony a karácsony…
Rossz hírem van: a karácsony olyan, amilyenné teszed. A dédire emlékszel a mákos süti nélkül is, a facipelős hátfájás übereli a fenyőillatot és a nyolc havi hiteltörlesztés rá fog telepedni a következő évre. Ülj le és írd már össze, hogy mi az, amitől te, most, 2019 karácsonyán boldog lennél?
Kérlek szépen, ne légy karácsonyi mártír!
Tedd le idén a szokásokat, az udvariasságot és próbáld ki, hogy milyen egy kicsikét máshogy. Milyen, amikor kipihent vagy, nem vállalod túl magad, nincs aggódás és az van körülötted, aki igazán szeret és törődik veled. "
Mag Veronika írása

15/12/2025

08/12/2025

„A gyerek nem csak azt érzi meg, aminek értelmét felfogja. A veszekedő szülők fojtott, halk hangon szidják egymást, vagy éppen kihúzódtak, és suttogva gyűlölködnek a konyhában. Nézzünk hirtelen a gyerekre: milyen ijedt arccal gubbaszt a sarokban. Játékát is abbahagyta. Még talán a száját is kicsit eltátja. Gádor Béla írta egyik karcolatában, hogy kutyája, ha a séta szót meghallotta, azt hitte azonnal: őt viszik sétálni, s nem lehetett vele bírni többé. Az író megbeszélte feleségével, hogy a séta szót ezentúl dánul fogják mondani – a könyvtárba ment, és kikereste a német–dán nagyszótárból. Néhány nap múlva a felesége megkérdezte dánul: nem megyünk sétálni? Az író értetlenül nézett rá, már elfelejtette, hogy mit beszéltek meg, elfelejtette a dán szöveget, de a kutya – aki életében először hallotta a dán szót – őrjöngve ugrált fel: ő megértette. Nem a szót persze. A hangulatot, a helyzetet. Ne nézzük a kiskutyánál kevesebbre a gyereket sem." Dr. Vekerdy Tamás

01/12/2025

"Én akkor vettem észre magamon a kiégés jeleit, amikor harmincvalahány évi praxis után bejött hozzám a klinikára egy rokonszenves nő, és elkezdte mesélni, hogy a fia enuretikus, vagyis éjszaka bevizel, de még arra sem hajlandó, hogy kimossa maga után a lepedőjét. Apuka persze őrjöng, hogy ezt a gyereket így még táborba sem lehet elküldeni, ezért ők se tudnak elmenni nyaralni… Szóval mesélte azt, amit általában egy enuretikus gyerek szüleje mesélni szokott, én meg azon kaptam magam, hogy közben arra gondolok, mi lenne, ha megkérdezném: 'Drága asszonyom, miért meséli nekem ezt a gusztustalan történetet, mi a fene közöm van hozzá, hova pisil Lacika?' Ez volt számomra a figyelmeztetés, hogy vigyázz, kezdesz a szakmádból kiégni. Valahol abba kell hagyni. Mert éreztem, hogy ugyan jó pszichológus vagyok, de jobb már nem leszek, és valahogy elkérgesedtem harminc év emberi nyomorúságaitól. Tovább is lehetett volna csinálni, el is lehetett volna hazudni, hogy mint pszichológust a kiégés fenyeget. De minek? Én ugyanis azt gondolom, hogy egy emberre elsősorban önmaga van rábízva. Saját magadért kell felelned.” Popper Péter

17/11/2025

"Tűnődöm rajta, hát valóban, az ember negyven év után felelős az arcáért? De mikor kezdődik ez a felelősség? Sokkal hamarabb. Már fiatalon. Milyen érzéseid vannak, mit akarsz, min tűnődsz, hogy nézel másokra, a mosolyod igaz-e vagy nem? Másokra igazában odafigyelsz-e vagy nem? Van benned igazi tűnődés, keresés? Az egész belsőd lassan kiül az arcodra. Sokszor gondolok rá, hogy Anyácskám is, ha mosolygott, akármilyen öregen, mindig valami nagyon kedves tűnt föl az arcán. Most jöttem rá, hogy miért van az, hogy egyik-másik öreget szeretik az emberek, a fiatalok, a másikat meg nem. Mert az arcára kiül, hogy milyen ember. Uramisten, hányféle öreg arc van! Ahogy végiggondolom, a kiüresedett, a feldúlt, a táskás szempár, a lebiggyedt száj senkinek sem vonzó, de az sem, ha a bezártság, a keménység, a sértődékenység látszik rajta. Vagy a szomorúság. A mély barázdák még a jobb kategória. De látszik a félelem, a bizalmatlanság, az örökös számítgatás, a gyávaság vagy megalázottság. Hányféle arcot lehetne még sorra venni?" Polcz Alaine

10/11/2025

"A túlhajszoltság legnagyobb átka, hogy elveszi örömeinket. Örömtelen kötelességgé válik sok minden, ami önmagában életünk örömforrása lehetne: a gyerekekkel való tennivalók, választott munkánk, hivatásunk, a vásárlás, a háztartás stb. Pedig külön-külön jó dolgok ezek. Jó játék lehetne a gyerek öltöztetése, fürdetése, fejlődésének figyelemmel kísérése; öröm lehetne a munka; a kirakatok nézegetése, a bevásárlás; öröm lehet finomakat főzni és enni. De ha együtt túl sok az egész, nem fér bele az időnkbe, nem jutunk egy lélegzetvételnyi szünethez – mindez teherré válhat. Elvész mindennapi dolgaink fénye.” Popper Péter